„Megint olyan időket fogunk élni, ahol eluralkodik a gyűlölködés és az eseményeknek alig lesz közük a racionalitáshoz, ahol a hit felülírja a józan észt.”

„Nem látják meg a másikban az embert, a szemben álló tábor tagjait dehumanizálják, pedig az ember több, mint egy szavazópolgár, az élet több, mint a politikai meggyőződés.”

"A magyar politika az utolsó kilenc évben Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc párharcává silányult, amely mostanában már körülbelül azon az ovis szinten mozog, hogy „te vagy a hazaáruló”, „nem, te vagy a hazaáruló”. „Nem azt mondtad, amit eddig mondtál” – „te sem azt mondod, amit eddig mondtál”. Közben teljes erőből népitánc, magyar nóta, disznótor, focimeccs, hatvanas évek tévéműsorai. Nem is lehet jó polgármester, akinek az anyukája nem süt jó süteményt. Mangalicafesztivál a Szabadság téren… Jó lenne kivonulni ebből az egészből, mert látom, hogy „tajtékzó erők szálltak a földre”, hogy Menyhárt Jenő kollégámat idézzem. Szoktam kérdezgetni magamtól: édes hazám, mi lesz veled? Azért fohászkodom, hogy ne kelljen innen elmennem, mert magyar költő vagyok. Hol tudnék még írni ezen a világon? Petri György mondogatta annak idején: miért én menjek el? Menjenek el ők. Az pedig egy monarchiabeli mondás volt, hogy „úriember nem beszél politikáról”. A jövőt még soha senki nem találta el, úgyhogy konkrét jóslásokba nem bocsátkoznék. Reménykedjünk, hogy megszűnik az esztelen gyűlölködés, az emberek varázsütésre normálisak lesznek, elkezdik szorgalmasan csinálni a dolgukat vagy elkezdik szorgalmasan helyrehozni mindazt, amit idáig elrontottunk."

Keserű interjú Víg Mihály zenész-költővel egy megszűnő portálon, az Oroszlános Udvaron. Köszönet Jeltelennek, aki felhívta rá a figyelmemet.

Nagy tisztesség, ha az ember, illetve az ember blogbejegyzése kikerül a blog.hu (vagy az Index? - tényleg nem tudom, hogy működik a dolog) főoldalára, és a napi szolid, átlagosan 30 körüli látogatóból több mint 1200 lesz, 1800-hoz közelítő oldalletöltéssel. De ez persze csak akkor lesz világos, amikor megjelennek tök ismeretlen, eddig nem látott kommentelők. Akik többségének a bejegyzés csak ürügy arra, hogy egymással foglalkozzanak, vagy talán csak arra, hogy beszélhessenek. Ha az ember megnézi a nick révén felkínált adatlapjukat, az derül ki, hogy X nulla számú bejegyzést, viszont több ezer kommentet írt.

A blogger azért ír (túl azon, hogy valamiért sebzett a lelke), mert exhibicionista, tehát örülni kéne, hogy ilyen sokan látják a fütyijét, olvassák a gondolatait. Konkrétabban: tegnapelőtt este megint úgy éreztem, hogy megosztani való gondolataim vannak egy olyan tárgyban - Ukrajna, Oroszország -, amelyről az átlagnál talán valamivel több ismeretem (esetleg téveszmém, ez is benne van a kalapban) van. És persze mindig örülök, ha kiderül, mások elolvasták, véleményük is van, arról, amit írtam vagy "csak" magáról a dologról, s ezt tudatják. Talán az is kiderült már törzsolvasóimnak, hogy nem bánom az ellenvéleményeket sem. A tegnapihoz hasonló, fröcsögésbe és hülyeségbe fulladó kommentáradat azonban elgondolkodtat, szükségem van-e erre (nincs), szabad-e egyáltalán folytatni, nem kéne-e az internet egy nyugalmasabb zugába költözni.

Aztán győz az exhibicionizmus. És még a kommenteket se tilthatom le, mert tényleg érdekel mások véleménye, főleg, ha e másoknak érveik is vannak.

Nyitott kérdés, szerintem, csak egy van: Putyin megelégszik-e a Krím megszállásával és valamilyen autonóm státusszal Oroszországhoz csatolásával, vagy viszi Kelet-Ukrajnát is, Harkovval, a Donyec-medencével. A helyi orosz - vagy orosz nyelvű - lakosságot nem lesz nehéz meggyőzni. Valószínűtlen, hogy az ukrán kormány és az ukrán hadsereg megkockáztatna egy komolyabb összecsapást Oroszországgal. A dolog csak Putyin szándékán múlik. A Krím már mindenképpen az övé - helyreütve a kicsit szeleburdi Hruscsov ballépését, aki egy mámoros pillanatában az ukrán területek 1654-es, Oroszországhoz való önkéntes (a lengyelekkel és a törökökkel szemben védelmet kereső) csatlakozásának 300. évfordulóján az Ukrán SZSZK-nak ajándékozta a Krím-félszigetet. Ennek akkor szinte semmi jelentősége nem volt, annyira "szövetségbe forrtak a szabad köztársaságok" - hogy a szovjet himnuszt idézzem. De azóta történt egy s más...

A youtube-on olvasható kommentekből: "Janukovics kettő", "egy zsebdiktátor öntömjénezése", "egy nemzet vagyonának és javainak, hatalommal visszaélve, önkényes pazarlása, herdálása és fosztogatása, halmozott hazaárulás", "onnan már csak a mauzóleum hiányzik", "szerintem szép; örülök, hogy megépül".

Ezt egy hétéves gyerek rajzolta. És ez valószínűleg fontosabb, mint a körülöttünk hömpölygő szarfolyam.

(Nincs időm, energiám új bejegyzésre, így hát most - az aktualitás okán - megismétlek egy négy héttel ezelőttit.)

Gyimának

Mielőtt belefognék ebbe a hosszúnak ígérkező írásműbe, íme a végkövetkeztetésem:  Ukrajna a soros áldozata a kelet-európai rendszerváltással, a – tévesen kommunistának is nevezett – szovjet birodalom összeomlásával elszabadult – tévesen szabadságnak is nevezett – nacionalista őrületnek. Valamint a nagyhatalmi hülyeségnek, rövidlátásnak, önzésnek.

Lírai személyesség

1991 tavaszán azzal jöttem haza Ukrajnából, hogy hónapokon belül patakokban fog átfolyni a vér Záhonynál. Ijesztő volt a hangulat. Ijesztő volt számomra, aki ruszofil, sőt „szovjetofil” voltam. Ekkor éppen túl (és innen) voltam kommunista illúzióimon, és egyáltalán nem a brezsnyevi, s még csak nem is a – végnapjait élő – gorbacsovi szovjet államot szerettem, hanem egyetemi éveim szovjet (orosz, ukrán, üzbég, örmény stb.) társait, barátait. „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy” – ahogy a szovjet himnusz magyar szövege mondta. (Igen, tudom, hogy mennyire voltak szabadok, és hogy hogyan kovácsolta a frigyet Nagy-Oroszország – Szergej Mihalkov 1943-ban született szövegében ugyanis így szerepel: Velikaja Rusz – Great Russia) Szokás szerint kezdek elkalandozni, de hát a dolgok összefüggnek…

Gyarmati Fanninak hívták -- ismerték. 102 éves volt, hetven évvel élte túl Radnótit. 1926-ban, 14 évesen ismerkedett meg a nála három évvel idősebb Radnótival, "romantikus" körülmények között: ugyanahhoz a matematikatanárhoz jártak korrepetálásra. 1935-ben házasodtak össze; a többi irodalomtörténet -- és magyar történelem.

Gyarmati Fanni soha nem írt visszaemlékezést, tévében, rádióban nem nyilatkozott Radnótiról, nem ment el a költő nevét viselő intézmények ünnepségeire. Gyönyörű emberi tartás: tudni, hogy az engem körül vevő tisztelet, szeretet valójában nem nekem szól. Egyetlen egyszer, 1962-ben adott interjút egy bori túlélőnek. Gyarmati Fanni "csak" volt. Ferencz Győző irodalomtörténész, a Radnóti Miklós élete és költészete című monográfia szerzője nyilatkozta tegnap: "Az a tudat, hogy Radnóti özvegye él, hosszú évtizedek alatt önmagán túli jelentést kapott, Gyarmati Fanni a nyilvánosság előtti hallgatásával nemcsak férje emlékét tartotta ébren, hanem felhívta a figyelmet a fasizmus áldozataira és arra is, hogy a fasizmus bármikor visszatérhet."

Régóta tudjuk, hogy a politikusok közt (is) bőven vannak gazemberek – már ha gazemberségnek tartjuk a törvények és az (azokkal nem mindig rímelő) erkölcsi normák áthágását. Sokakkal ellentétben én viszont nem hiszem, hogy minden politikus ab ovo gazember, akit a saját gyarapodásán kívül nem is vezet más. Ebben az értelemben (és csak ebben az értelemben!) Orbán Viktort se tartom gazembernek, mert azt gondolom, hogy ő elsősorban egy (hamis) vízió megszállottja, ezért akarta/akarja bármi áron a hatalmat, és az ő, valamint családja és baráti köre – meg a „szpáhi birtokokkal” magához láncolt országos Fidesz-hálózat – vagyoni gyarapodása csak melléktermék. Amúgy persze kellemes „melléktermék”.

Azt olvastam valamelyik újságban, hogy az MSZP köreiben azért is keltett általános döbbenetet a Simon-ügy, mert róla gondoltak volna utolsóként ilyesmit. Milyesmit? Hát hogy – a rendelkezésemre álló információk alapján prejudikálva, semmibe véve az ártatlanság vélelmét – vesztegetésből halmoz fel vagyont és azt eltitkolt külföldi számlán kamatoztatja. Amely „döbbenetből” az is következik, hogy feltételezésük/ismereteik szerint amúgy van jó néhány olyan párttársuk, akiről ezt hajlamosak feltételezni. Végül is van Hunvald- meg Hagyó-ügy. És volt Zuschlag-ügy.

1946. február 1-jén kiáltották ki a (második) Magyar Köztársaságot. Egy 2005-ös országgyűlési határozat a köztársaság emléknapjává nyilvánította ezt a napot. 

A köztársaság kikiáltása 1946-ban egyértelmű elhatárolódást jelentett a múlttól. A törvényjavaslatot a kormánykoalíció nevében a parlamentben előterjesztő Sulyok Dezső kisgazdapárti politikus a többi között a következőt mondta:

 „Az Egyesült Nemzetek bennünk még ma is azt látják, hogy mi voltunk esztelen, lelkiismeretlen és ostoba vezetőink intézkedései folytán az utolsó ország, amely a hitlerizmus mellett kitartott. Hiába mondjuk, hogy mi radikálisan megváltoztunk és a tegnapi félfasiszta vagy fasiszta rendszerű államból demokrata állammá alakultunk át, ezt szavakkal bizonyítani és erősíteni nem elég, ezt tettekkel kell bebizonyítanunk. Egy ilyen cselekedet, amely az egész világ felé félremagyarázhatatlanul dokumentálja a mi demokratikus elszánásunkat, a köztársasági államforma törvénybeiktatása.

Nekünk be kell bizonyítanunk kifelé, a világ felé, hogy a múlt után nemcsak betettük az ajtót, hanem be is falaztuk. Nincs közöttünk senki, aki ha a tisztességes magyar névre igényt tart, a múltat visszakívánná. Nem volt ebben a múltban a magyar nép javára semmi jó, nem volt ebben az ország egyeteme számára semmi értékes, nincs ebben a vonatkozásban – hangsúlyozom: ebben a vonatkozásban – semmi olyan, amit érdemes volna átmenteni a jövőre. Így tehát, amikor a köztársasági államformát ilyen imponáló módon, egyhangú elhatározással iktatjuk törvénybe, elsősorban az Egyesült Nemzetek felé akarunk tettekben megnyilvánuló dokumentumot adni arra vonatkozóan, hogy igenis demokraták vagyunk és nem is akarunk mások lenni, mint demokraták.”