„Mintha elenyészne az, amit próbálunk felidézni, mintha minden a jelen uralma alá kerülne, az emlékezés nem emlékezés, a felejtés nem felejtés, a felidézés kísérlete nem a felidézés kísérlete, mintha mindent, ami megtörtént, éppen a felidézésre irányuló kísérlet semmisítene meg.”

Döbbenetes erejű könyv Sándor Iván regénye, a Követés – Egy nyomozás krónikája; nekem legalábbis az volt. A Kalligram Kiadó karácsonyi kiárusításán szereztem (már csak akciós árú könyveket veszek), Komoróczy Géza hatalmas A zsidók története Magyarországon c. monográfiájával, Céline Semmelweisével és Dževad Karahasan bosnyák író Keleti díván című könyvével együtt. (Tulajdonképpen ajándékokat kerestem, de aztán felülkerekedett az önzésem.) A Követést azért vettem meg, hogy végre olvassak tőle valamit az És-ben megjelenő esszéin kívül is (amelyeket nem mindig tudok végigolvasni). Persze szerepe volt ebben a témának – 1944/45 tele, Budapest – meg a fülszövegnek:  „A Követés 1944 decemberében, a budapesti csata véres napjaiban játszódik. A regény Nyomozója évtizedek múltán egy fiú és egy lányka odisszeájának útját járja végig, miközben elhurcoltak és elhurcolók, gyilkosok és áldozatok, menekülők és embermentők párhuzamos történetei a sorsokat alakító térben összetalálkoznak.

Ha még valaki, akit érdekel a fotó meg a történelem, nem látta volna (és van rá lehetősége), feltétlenül nézze meg a Magyar Nemzeti Múzeum Robert Capa kiállítását. Akkor is, ha úgy gondolod, már épp elégszer láttad A milicista halálá-t vagy a normandiai partraszállásról készült életlen képsorozatot. A kiállítás teljes címe -- Robert Capa /A játékos -- kicsit bulvárosra sikerült (és csak a tárlat egy töredékét fedi le), de szerencsére nem erről van szó, hanem a személyes sors és a történelem kontextusába helyezett riportfotókról, amelyek közül nagyon sok -- például a Saar-vidéki bányászokról vagy az 1948-as Budapestről -- számomra új volt. És ami még nagyon vonzó: nem emlékszem, hogy láttam-e már Magyarországon ilyen ötletteli és nézőbarát módon megrendezett kiállítást. Meghosszabbították, így január 26-ig látogatható.

Hanku, Kína, 1938. március

Mindenekelőtt boldog új évet kívánok minden kedves látogatómnak, olvasómnak, beszélgetőpartneremnek. Boldogat - kinek-kinek aszerint, amit a boldogság konkrétan, itt és most jelent neki. Vágyak, álmok, célok, kívánságok. Chagall-lal kívánom, mert ez egy felhőtlenül boldog kép, s mert emlékeztet tavaszi franciaországi utamra éppúgy, mint a Nemzeti Galériában nemrég látott kiállításra, s ezzel az év - szerencsére számos - kulturális élményére. Meg az ifjúságra... Bármire. Az életre, ami cirkusz, a cirkuszra, ami maga az élet. (Volt néhány emlékezetes "új cirkusz" előadás is 2013-ban.)

A Városmajorban sétáltam. A fák, bokrok persze már csupaszok, talán ennek köszönhető, hogy az egyik mellékösvényen fölfedeztem egy szobrot, amelyet még sosem vettem észre. A spanyol nyelvű feliratból csak az derült ki, hogy az ecuadori főváros, Quito adományozta a magyar népnek 1974-ben. Hogy kit ábrázol, nem derült ki, kinézete alapján 19. század eleji írónak, költőnek gondoltam, kicsit a mi Batsányinkra emlékeztetett. Aztán itthon az internet – konkrétan a kozterkep.hu, valamint a wikipedia – segítségével pillanatok alatt sikerült kiderítenem, hogy a mesztic származású Eugenio Espejo (1747–1795) orvosról, jogászról, íróról, újságíróról van szó, aki az akkori spanyol gyarmaton nemcsak a járványok megfékezésén dolgozott, hanem a felvilágosodás eszméit tükröző, szatirikus írásaiban a függetlenségi mozgalmat is ösztönözte. (Minderről részletesebben például itt.)

Valószínűleg (már csak valahai) újságírómúltamban gyökerező, hülye késztetés, hogy ünnepekre "költsek” valami fontosat vagy szépet a blogra. Most igazából semmi nem jutott eszembe (ami igen, az inkább ünneprontás lenne), így hát régi bejegyzéseim közt tallóztam. Öt évvel ezelőtt az első blogkarácsonyomon ezt írtam:

„Alig fél éve létező blogomon – és másokhoz hozzászólva, vitatkozva – már több ízben kifejthettem véleményemet a magyar társadalom perspektivikusan is egyik legnagyobb problémájáról a magyar cigányság helyzetéről, integrálásuk – vagy újraintegrálásuk – szükségességéről. Lásd például a júliusi Cigánykérdés c. posztot.” Ha valaki beüti blogom keresőjébe a „cigányok” vagy „cigánykérdés” szót, meggyőződhet róla, hogy azóta is foglalkoztat a probléma; a helyzetet meg a jövőt egyre sötétebben látom. Abban az öt évvel ezelőtti bejegyzésben – egyebek közt – két cigány szerzőtől is idéztem: két Jónás Tamás-szöveget és Péli Tamás két képét. Most egyet-egyet: A Jézus és Tamás c. képet csak átemeltem, a Gyerekrajz c. Jónás-verset most találtam (itt).

A hajléktalanság problémájának megoldását sürgette vasárnapi Úrangyala-imádságában Ferenc pápa.

A pápai palota egyik ablakából a Szent Péter téren összegyűlt hívek tízezreihez intézve szavait a katolikus egyházfő felszólította a hatóságokat és a népjóléti szervezeteket, tegyenek meg minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy minden családnak legyen saját otthona.

A sznobság minősített esete, amikor valaki a kifinomult ízlésű, értő  többséggel szembemenve dacosan csepül egy műalkotást. Most ezt teszem.

Láttam az Örkény Színházban a Meggyeskert című előadást. Ez Csehov Magyarországon - egy százéves fordítási hiba miatt - mindeddig Cseresznyés- (sőt: Cseresnyés) kertként ismert darabja. A szerző műfaji meghatározása szerint komédia, és állítólag szegény Csehov soha nem értette, hogy miért játsszák - és nézik! - tragédiának a kiüresedett, tarthatatlanná vált múlttól való kényszerű megválást. A saját múltunkkal - tehát önmagunkkal - való szakítást. (Pedig már Marx is megmondta, hogy az emberiség nevetve búcsúzik múltjától.) Az Ungár Júlia által újrafordított, Zsótér Sándor rendezte előadás tehát már a címével is szakítás.

December 10-e, az emberi jogok napja alkalmából 82 ország 500 írójának aláírásával nyilatkozatot tettek közzé, amely a digitális lehallgatás elleni fellépésre hívja fel a világ kormányait. A Szilícium-völgy nyolc nagyvállalata – köztük  a Google, a Facebook, a Microsoft – egy Barack Obamához intézett nyílt levélben álltak ki az internet szabadsága és a felhasználók magánszférájának sérthetetlensége mellett.

Hát, nem tudom… Nem tudom, szabad-e álszentnek, képmutatónak vagy egyszerűen csak naivnak, álmodozónak lenni, ha az ember Günther Grass vagy a Google. Hát megalkuvónak és/vagy realistának lenni egyszerű állampolgárként? Cinikusnak?

December 9., délelőtt fél 10: csepereg az eső, de közben időnként kibújik a nap, és a nyugati égbolton -- a fürdőszobaablakból nézve Budakeszitől a Rózsadombig -- gyönyörű szivárvány húzódik. Percekig csodálom, míg lassan elhalványul, beleolvad a szürkévé váló égbe.

Szivárvány, decemberben.  "késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?" (Shelley)

***

A szivárványról (a remény után, melynek köztudottan a szimbóluma) elsőnek Julika jut eszembe. Egyetemi évfolyamtársnőm volt, kedves, okos, vidám lány, hatalmas szívvel. Faluról a sok okostojás budapesti, sokadik generációs értelmiségi gyerek között. Igazi közösségi ember volt (most nem magyarázom el a fiatalabbaknak, mit jelent ez). Kedveltük egymást, és volt egy közös dalunk, ez itt fent. Az egyetem után hazament, tanár lett, Negyven éve nem láttam. Jó volt most rágondolni.

***

Ma a hatvanas éveket tanítottam - Marcuse-tól az Ezek a fiatalokig.

A teljes film