„Mintha elenyészne az, amit próbálunk felidézni, mintha minden a jelen uralma alá kerülne, az emlékezés nem emlékezés, a felejtés nem felejtés, a felidézés kísérlete nem a felidézés kísérlete, mintha mindent, ami megtörtént, éppen a felidézésre irányuló kísérlet semmisítene meg.”

Döbbenetes erejű könyv Sándor Iván regénye, a Követés – Egy nyomozás krónikája; nekem legalábbis az volt. A Kalligram Kiadó karácsonyi kiárusításán szereztem (már csak akciós árú könyveket veszek), Komoróczy Géza hatalmas A zsidók története Magyarországon c. monográfiájával, Céline Semmelweisével és Dževad Karahasan bosnyák író Keleti díván című könyvével együtt. (Tulajdonképpen ajándékokat kerestem, de aztán felülkerekedett az önzésem.) A Követést azért vettem meg, hogy végre olvassak tőle valamit az És-ben megjelenő esszéin kívül is (amelyeket nem mindig tudok végigolvasni). Persze szerepe volt ebben a témának – 1944/45 tele, Budapest – meg a fülszövegnek:  „A Követés 1944 decemberében, a budapesti csata véres napjaiban játszódik. A regény Nyomozója évtizedek múltán egy fiú és egy lányka odisszeájának útját járja végig, miközben elhurcoltak és elhurcolók, gyilkosok és áldozatok, menekülők és embermentők párhuzamos történetei a sorsokat alakító térben összetalálkoznak.

Sándor Iván írásművészete nagy nyelvi erővel formál egységgé dokumentumot és fikciót, álmot és emlékezést; ötvözi a sodró történetmondást a megújított regényhagyományok poétikai eszközeivel. A Követés az egykori lépések nyomvonalán követővé teszi az olvasót is, olyan történet részesévé, amelyre a magyar irodalom eddig nem talált szavakat.”

Már megírtam (talán, szokásomhoz híven, többször is), hogy a háború után született zsidó származásúak azon nemzedékéhez tartozom, akik gyerekkorukban otthon nem hallhatták a zsidó szót, legfeljebb a felnőttek egymás közti beszélgetésében hirtelen halkra váltva, zavartan kiejtett zsé-t. Azt hiszem, csak valamikor kiskamaszkoromban tudtam meg, hogy miért nem ismerhettem a nagyszüleimet, később meg annyit, hogy anyám soha nem tette fel a sárga csillagot. Bujkálásának, megmenekülésének a története soha nem került szóba, 1999-ben bekövetkezett haláláig sem. Örököltem a hárítást: a történelmi 1944 érdekelt, a személyes nem. Sándor Iván könyve fejbe csapott (jobban, mint az elbeszélésmódjával a holokausztot a metafizika szintjére emelő Sorstalanság). Egy élni akaró, tizennégy éves fiú története, a naplója révén is konkrétságában megidézett zsidómentő svájci diplomata, Carl Lutz, az általam is ismert, házszámokkal jelölt pesti helyszínek, az egymásra rakódó, egymást keresztező idősíkokban elmesélt történelem személyessé vált.

„Ne nézzen oda a gyerek, mondja apám. Nem azt mondja, hogy ne nézz oda, nem hozzám szól, anyámhoz beszél, mintha az ő feladata volna, hogy én ne nézzek oda, hova? közöttük haladok, látom a tekintetváltásukat, kimondottan megegyezés ez közöttük, apám feladata, hogy felismerje, elérkezett valami, a mindannyiunk számára elkerülhetetlennek az ideje, s ilyenkor következnek anyám apró feladatai, de ő most tehetetlen, a baloldalamon halad, nem tudja megakadályozni, hogy jobbra pillantsak.

A kapualjban egy halott fekszik.

A menetből húzták oda, most takarják le újságpapírral.

A két bakancsos láb és a jobb kéz kilátszik. Az ujjak szétnyílva. A tenyér kagylószerűen merev. A kéz mintha elszenesedett volna.

Szívroham, mondja valaki előttem.

A szívroham olyan lehet, mint az áramütés? Végigcikázik és szénné égeti a húst?

Gyorsítanunk kell.

A lemaradókat puskatussal ütik.

Lehet, hogy amit elszenesedésnek hittem, egy kopott fekete kesztyű volt.

A járdán állók elég szórakozottan bámulnak. Van közöttük, aki futó pillantást vet a halottra.

A másik kapualjból kilép egy fiatalember. Felhajtja a télikabátja gallérját. Szemébe húzza a sildes sapkát. Mikor a nyilaskarszalagos Beszkárt-kalauz és a géppisztolyos honvéd eltávolodik egymástól, lelép a járdáról. Az előttünk haladó férfi kezébe csúsztat egy borítékot, mond neki valamit, megfordul, eltűnik egy másik kapualjban.

Misi tehát reggel hatkor az Amerikai út 78. előszobaajtójának kémlelőnyílásán át meglátja a fegyveres osztagot, időt kér, amíg hozza a kulcsokat, de nem ő hozza, ő a másik kijáraton hátrasiet a házmesterlakásba, tíz perc múlva a házmester távollévő fiának néhány iratával visszatér, végignézi, ahogy családja svájci védleveleit széttépik, a Vadász utcába siet, átverekszi magát a védlevelekért könyörgő több száz emberen, hiteles másolatokat szerez, átjut a városon, a menetünk nyomában van, beéri, előresiet, a Bécsi úton egy kapu alatt várakozik, a megfelelő pillanatban előlép, átadja a sor szélén álló férfinak az iratokat, az máris továbbadja, Misi eltűnik, mindezt a húga mondja el ötvennyolc évvel később, kávézás közben, én nem emlékszem erre, ő a másik kapu alatt újságpapírral letakart halottra nem emlékszik.

Misi közepes termetű. Szemüveges. Nem sportol. Operába jár. Énekli a Verdi-áriákat. Nincs jó hangja. A menet maga mögött hagyja a halottat. Őt is”.

*

 „Látom Gizi lépteit, holott anyám tekintetét láthatom csak, miközben elmondja, amit később megtudott Gizitől.

    Anyámnak olyan a tekintete, mintha nem azt mondaná el, amit a nála két évvel idősebb nagynénjétől hallott, hanem mintha egy régi történetet mesélne, mintha a messzi múltból hallaná Gizi hangját és nem néhány hónappal azután, hogy megtörtént vele, amiről beszél, a már fiatalon is rekedtes hangján, tudod, mondja Gizi anyámnak, láthattak engem Károllyal, mielőtt őt az ellenálló tisztekkel letartóztatták, amikor ezek az állatok Károlyt az utcasarkon lelőtték, valaki beköphette a nevemet, gondoltam, hogy azon a környéken forró lesz a helyzet, visszamentem Lutzhoz a svájci követségre, a felesége kedves asszony, kicsit kacér, de ez hozzátartozik, mihez, kérdeztem Gizitől, mondja anyám, anyám tekintete olyan ártatlan, mint amilyen akkor lehetett, amikor Gizitől azt kérdezte , mihez tartozik hozzá, drágám, hát az egész háborús kuplerájhoz, drágám, nevetett Gizi, azon nevethetett, hogy anyám milyen ártatlan arccal tette fel a kérdést.

    A tekintetek fontosabbak, mint az események. lehet, hogy ezt könnyelműség kijelenteni, de akkor talán nem, ha a tekintetek megőrzését azért tartom fontosnak, mert bennük rejlenek az események, csak el kell jutni a pillantástól az érzésig, az érzéstől a történetekig…”

Egy elemzés a regény sokféle rétegéről

És egy, a regényben többször megidézett zene, Schubert C-dúr vonósötösének Adagio tétele: