És-olvasás, benne György Péter írása Szabó Istvánról (1931-1976). A novellista Szabó Istvánról, akinek a neve, bevallom, semmit nem mondott nekem, illetve halványan rémlett, hogy valami "parasztíró", de lehet, hogy csak Szabó Pál neve csúszott rá (akitől szintén nem olvastam semmit). György Péter kíváncsivá tett, rövid nyomozás az interneten, kiderül, melyik Körképekben jelent meg tőle valami, kettő is megvan, a 75-ös (benne a Hajnalok hajnala) és a 77-es (posztumusz az Arizona Jack). Varázslatosak. A háttérben meg CD-ről Vladimir Horowitz zongorázik Chopint, Sztravinszkijt meg másokat 1930-35-ös felvételeken.

(Ez persze későbbi:)

Pusztuljatok bilincses iskolák! - mondta a költő (igaz, felkiáltójel nélkül), s most úgy néz ki, felerészben teljesül ifjúkori kívánsága: az iskola pusztul, a bilincsek maradnak.

Orbánék sok gazemberséget követtek el, de a legnagyobb gaztett valószínűleg ez, amit az iskolával - s ezáltal a felnövekvő generációkkal, vagyis Magyarország jövőjével tesznek. Az államosítással, bürokratikus centralizálással, az önkormányzatok (vagyis egy-egy település népe), a pedagógusok, a szülők és nem utolsósorban a tanulók jogainak korlátozásával vagy éppen teljes megsemmisítésével, az egyentantervekkel és egyentankönyvekkel, a 70-es évekbe sikerül visszalökni az oktatásügyet. Sőt, a helyzet még rosszabb, mert az akkor kezdődő tendenciák a rigid rendszer fokozatos lazítása felé mutattak, ma ennek ellenkezője, az elmúlt csaknem három évtizedben fokozatosan kiépülő szabadság visszavétele folyik.

A világ legrészletesebb etnikai térképe az Egyesült Államokról

"...Volt egy álmunk – én már régóta nem álmodom ezt az álmot, de jobb kedvű nem lettem ettől se –, EMBERI JOGOK volt a neve. Egy s más valóra vált belőle, nyíltan nem illik és nem szokás semmibe venni, bár a gúnyos mosoly mindenütt ott virít. Ma Magyarországon – másutt nem – a „liberalizmus” a piac kultuszát jelenti s egyfajta elvont pluralizmust. Pedig az 1989-i kelet-európai liberalizmus egyrészt 1968 utáni szabadelvűség volt, amelynek fő képviselői egy időben vonzódtak a (szovjetellenes) új baloldalhoz, másrészt hőseik Magyarországon – Eötvös, Jászi, Bibó – egalitáriusok voltak. A legnagyobb liberális (és republikánus) filozófus, Kant, a nagy francia forradalom híve volt. A jogegyenlőség, a szociális állampolgárság s ami velük jár (az alkotmányosság és a nyilvánosság elve) egalitáriussá tette a liberalizmust. A nem egalitárius liberalizmus konzervatív.

„Késő már a múltat újraértelmezni;

kényszerpályán a világ.”

Ha a  nemzetet féltő - és emellett színházértő - jobberek nem zsigeri indulattal, előítélettel fogadnának bármit, amit Alföldi Róbert csinál, akkor percek alatt rá kéne jönniük, hogy ez az előadás az övék, nekik (is) szól, mondhatnám, a nevükben: hogyan kényszerült az EU-ba, idegen érdekek szolgálatába Magyarország; hogyan siklott félre a rendszerváltás a magukat átmentő, ide-oda dörgölődő nagyurakkal és a kisemmizett, bármire kapható néppel. A "zemberekkel".

Azt hiszem, kb. a 440. oldalon sikerült "elkapnom" a regényt. Állandó feszültséget, intellektuális izgalmat jelent egyrészt az időjáték, az, hogy Thomas Mann 1943-44-ben a majdan bekövetkező német világháborús vereség biztos tudatában bonyolítja - és kommentálja! - a (most éppen) az első világháborút követő felbomlás időszakában zajló cselekményt, én pedig most, egy sok tekintetben azokra az évtizedekre emlékeztető korban és szellemi, mentális környezetben olvasom. Ugyanilyen feszültséget teremt a kultúra és benne a művészet különböző ágainak egymásra vetítése: a zene - méghozzá a preklasszikus, sőt, az ősi, "barbár" korszakokból is táplálkozó modern, 20. századi zene szavakba öntése, vagy például konkrétan Dürer Apokalipszis sorozatának "zenei" megfogalmazása. A főhős (az egyik főhős), Adrian Leverkühn központi zeneszerzői problémája a polifónia, a sokszólamúság. Thomas Manné (ha jól értem) a polgárság és az értelmiség - hangzavarrá váló - történelmi-társadalmi polifóniája.

A helyzet az, hogy – hacsak valami csoda nem történik, vagy a vártnál előbb nem omlik össze az ország – Orbán kacagva nyeri a jövő évi választásokat. Az ember persze reménykedik, várja a csodát, de…

A „ki lesz a miniszterelnök egy év múlva” játéknál – amelynek valódi tétje az, hogy a következő évtizedünket (évtizedeinket?) egy (olaj és földgáz nélküli) Azerbajdzsánként vagy (tenger és igazi turisztikai vonzerő nélküli) Görögországként éljük –, szóval ennél a felszíni játéknál fontosabb, hogy az elmúlt 25-30 év eredményeként egy egyre tragikusabb szociális problémákkal küzdő – az egyébként paranoiás Bogár László kifejezésével – roncstársadalomban élünk. Ennek a problémának a leküzdése évtizedeket igényel majd, és nyilvánvalóan olyan politikai – filozófiai és gyakorlati – megközelítést, amely a mai (domináns) pártoktól nem várható. Persze, persze, mindenekelőtt Orbánt és bandáját kellene eltakarítani, hogy bármire remény legyen, de ez majd egyszer bekövetkezik. (Nagyon önzetlen vagyok, valójában már nem a magam jövőjét tervezgetem, noha kétségtelenül kellemesebb lenne egy orbántalan, lázártalan világban élni.)

... önkényuralmi propagandáért az asztali naptáram készítőjét (illetve forgalmazóját, mert csak az van feltüntetve), a Tip-Top 92 Kft-t, amely Debrecenben a bukolikus nevű Medvefű utcában lakik. Ugyanis az imént abból az alkalomból, hogy jövő keddre beírtam egy programot, észrevettem, hogy augusztus 20-ához az "Alkotmány ü." van első helyen benyomtatva. ALKOTMÁNY! Az a komcsi cucc. Hab a tortán, hogy utána, az István mellett, a Vajk is szerepel.

Mindenki megkapja a magáét: komcsik és fülkeforradalmárok, keresztények és pogányok.

(Megnéztem november 7-ét is, de legnagyobb csalódásomra ott NOSZF nélkül csak Rezső és Csenger áll. Hogy micsoda nevek vannak!)

"[M]inden gonoszság, sőt maga a Gonosz, Isten szent létének szükségszerű folyománya, elkerülhetetlen velejárója; mint ahogy a bűn sem áll meg magában, hanem az erény bemocskolásából meríti gyönyörűségét, nélküle gyökértelen volna; más szavakkal kifejezve: a bűn a szabadság élvezetében áll, mármint a bűnözés lehetőségének élvezetében, ez pedig benne foglaltatik magában a teremtésben.

   Ebben Isten mindenhatóságának és egyetemes jóságának bizonyos logikai fogyatkozása fejeződik ki, tudniillik Isten egyre nem volt képes: arra, hogy teremtményeibe, vagyis mindabba, amit magából kibocsátott, tehát ami aztán Rajta kívül létezett, beleteremtse a bűnre való képtelenséget. Ez ugyanis egyértelmű lett volna azzal, hogy a teremtménytől megtagadja a szabad akaratot, azt, hogy ha úgy akarja, elfordulhasson Istenétől... Isten logikai dilemmája tehát abban állt, hogy teremtményét, az embert és az angyalokat nem tudta egyszerre felruházni az önálló választás képességével, vagyis szabad akarattal és azzal az adománnyal, hogy ne tudjanak bűnt elkövetni. Jámborság és erény tehát annyit jelent, hogy a szabadságnak, amelyet Isten kénytelen volt megadni teremtményének, jó hasznát vegyük -- azaz: ne vegyük hasznát, ami persze, ha Schleppfuss szájából hallotta az ember, kissé olyasformán festett, mintha e szabadsággal való nem élés bizonyos fokig csökkentené az Istenen kívüli teremtmény létének intenzitását, gyengítené egzisztenciáját."

"Miért nem írt Beethoven harmadik tételt az opus 111-es szonátához?" meg "Beethoven és a fúga". Este körülbelül negyedórába telt míg átrágtam magam a 64-77. oldalon. Aztán ma délelőtt feltettem a c-moll szonátát a Hungaroton híres-hírhedt Fischer Annie-sorozatából.