Pusztuljatok bilincses iskolák! - mondta a költő (igaz, felkiáltójel nélkül), s most úgy néz ki, felerészben teljesül ifjúkori kívánsága: az iskola pusztul, a bilincsek maradnak.
Orbánék sok gazemberséget követtek el, de a legnagyobb gaztett valószínűleg ez, amit az iskolával - s ezáltal a felnövekvő generációkkal, vagyis Magyarország jövőjével tesznek. Az államosítással, bürokratikus centralizálással, az önkormányzatok (vagyis egy-egy település népe), a pedagógusok, a szülők és nem utolsósorban a tanulók jogainak korlátozásával vagy éppen teljes megsemmisítésével, az egyentantervekkel és egyentankönyvekkel, a 70-es évekbe sikerül visszalökni az oktatásügyet. Sőt, a helyzet még rosszabb, mert az akkor kezdődő tendenciák a rigid rendszer fokozatos lazítása felé mutattak, ma ennek ellenkezője, az elmúlt csaknem három évtizedben fokozatosan kiépülő szabadság visszavétele folyik.
N. Kósa Judit a Népszabadságban joggal teszi fel a kérdést: "vajon Hoffmann Rózsa iskolaigazgató megnyithatná-e a hagyományos oktatáshoz képest radikálisan mást kínáló Németh László Gimnáziumot Hoffmann Rózsa államtitkársága alatt?" A válasz: aligha. És akkor még nem beszéltem a tankötelezettség 16 évre való leszállításáról, a közismereti tárgyaktól lényegében megfosztott, zombiképzővé átalakuló szakiskolákról, a hittanoktatásnak a katolikus egyház óvatos rosszallását is kiváltó erőszakos bevezetéséről (és ennek gyakorlati hatalmi hasznáról: a családok minősítéséről aszerint, hogy hittanra vagy erkölcstanra - erkölcs? ezektől? - íratják be gyermeküket). És a sor, a részletezés még folytatható lenne, de van itt más szempont is.
Mire való az iskola? Erről néhány napja baráti társaságban rövid, de éles összecsapás részese lettem. Két, harminc körüli barátommal szemben - talán egy másik nemzedék és egy másik világ képviselőjeként - kisebbségbe szorultam azzal a véleményemmel, hogy az iskolának nem kizárólag az ismeretátadás a feladata, hanem a nevelés, a szocializáció is. Én pedagógus (is) voltam/vagyok - egyik vitapartnerem is az, a másik anya, akinek gyermeke jövőre megy iskolába. Végül is nem bocsátkoztunk a téma részletes megvitatásába, csak bájdövéj került szóba, de engem azóta is foglalkoztat. Nem tudom azzal elintézni, hogy talán jobb is, ha ezeknek az iskolája nem nevel, hiszen én, aki egy - a mai közmegegyezés szerint - diktatúrában jártam iskolába, azokra a tanáraimra emlékszem szeretettel és tisztelettel, akik neveltek, akik világszemléletet, a gondolkodás igényét is átadták.
Ne legyen tévedés: pontosan tudom, hogy az iskola lezüllesztése, a pedagógusok - és a tudás! - leértékelődése nem 2010-ben kezdődött, hanem az általam az előbb még (részben) pozitív kontextusban emlegetett Kádár-rendszerben. De volt jónéhány évünk, amikor egy ezzel ellentétes tendencia is érvényesült, amikor volt remény. Most ez a remény látszik veszni. Hacsak el nem zavarjuk jövőre ezeket a jövőgyilkosokat. Orbánéknak ugyanis egy dologban feltétlenül igazuk van: az iskolaügy politika.
Az utolsó 100 komment: