„Hadd iktassak ide egy őszinte szót, mely napjaink tapasztalataiból fakad. A felvilágosodás híve számára a ’nép’ szó és fogalom mindig valamely archaikus-aggasztó árnyalatot foglal magába, az ilyen ember tudja, hogy a tömeget elég ’nép’-nek szólítani, ha valaki haladásellenes gonoszságra akarja felbujtani. Mi minden nem történt a szemünk láttára, vagy talán éppen nem a szemünk láttára, a ’nép’ nevében, ami sosem történhetett volna meg Isten nevében, az emberiség nevében, a jog nevében! – Nos, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a nép mindig Nép marad, legalábbis lényegének egy bizonyos rétegében, mégpedig éppen az archaikusban, és a Kis Rézöntő utca lakói, a ’Pince-Liese’ szomszédai, akik választáskor a szociáldemokrata pártra szavaztak, ugyanakkor képesek voltak valami démonit sejteni egy öreg anyóka szegénységében, aki nem engedhette meg magának, hogy föld feletti lakásban lakjék; képesek voltak közeledtekor magukhoz ölelni gyermekeiket, hogy megóvják őket a szemmel veréstől. És ha egy ilyen fehérnépet ma újra megégetnének – ami kissé módosított indokolással ma már korántsem elképzelhetetlen –, akkor ezek a jóemberek ott állnának a hatóság felállította korlát mögött, és a szájukat tátanák, de valószínűleg nem tiltakoznának. – A népről beszélek, de ez az archaikus, népi réteg mindannyiunkban megvan, és hogy kimondjam, ami a lelkemet nyomja: nem hiszem, hogy a vallás a legalkalmasabb módszer ennek féken tartására. Erre nézetem szerint csupán csak az irodalom alkalmas, a humanista tudomány, a szabad és szép ember eszménye.” (Thomas Mann: Doktor Faustus. Szőllősy Klára ford.)
***
Thomas Mann az egyik kedvenc íróm, a Doktor Faustus-t azonban csak most olvasom, meg-megállva, szinte minden mondatot kétszer elolvasva, megrágva.
„Kanalazzák a levesüket, késsel-villával esznek, a tányér eltörik, a kés kicsorbul, agyonélesítik, elfogy, mosakodnak, a törülköző elkoszolódik, kimossák, elrongyolódik, konyharuhának még jó, a szappan szép, de egyre kisebb, rajta táncosnő, ruháit kinövi a kicsi, elhordja, vagy még idejében selyempapírba csomagolják, elavulnak a divatok, kimennek az ajtón, a kilincs leragad, kalapáccsal verik, letörik, feldrótoznak egy újat, ami nem odavaló, az ajtó megvetemedik, a lépcsők repedeznek, kikopnak, betonlépcsőt öntenek, vagy repülőtéri kifutóbevonattal kenik le a régit, ha a szuperszonikus gépeknek jó, mindenre jó, a plafon beázik, léckereten tapétát szerelnek alá, a papír felhólyagosodik, színészek fényképeit ragasztják a hólyagokra, szerelmes a színészekbe, egy lány hajszálait rejtegeti, szerelmesleveleket írogat, iskolába jár, tanul, labdázik, ródlizik, a ródli eltörik, picébe kerül, majd megcsinálják, jó lesz az unokáknak, soha nem csinálják meg, ottmarad az iskolásfüzetek évfolyamonként csomagokba kötött kupacai mellett, az egymásra tornyozott patkánymérges ládák és masnival átkötött szerelmeslevelek közt, a labdát már kutya harapdálja, az antikváriumban a könyvekből hajszálak kerülnek elő, a gyermekfürdőkád zománca sértetlen, kár lenne eladni, ha megint ilyen kell, biztosan nem lesz, le a pincébe, bele a rossz babákat, hullószőrű, répafőzelékkel különben is leevett plüssmacikat, a törött műanyaglovat, több generáción át élvezni egyetlen vásárlás hasznát, kicselezni a fogyasztói társadalmat, jót nevetve a pincében krumplit halmozni, a zsákok kicsíráznak, talán még megterem rajtuk a gomba, vagy jó lesz csincsillaeledelnek, ha már háború nincs egyelőre, addig talán alszik rajta valaki.” (Lábass Endre: Az ünnep. JAK Füzetek 25., Magvető Könyvkiadó, 1987)
Utolsó kommentek