Ha már nincs időm és energiám terjedelmesebb, alaposabb bejegyzéseket írni - s más tollával se lehet mindig ékeskedni -, elhatároztam, hogy megpróbálom a blogot eredeti funkciójában, naplóként használni, alkalmanként naponta többször is beleírni. Majd meglátjuk mi sül ki belőle.

*

Obama győzött. Örülök. Nekem (is) fontos volt négy évvel ezelőtti győzelme - meg is írtam, hogy miért -, az illúzióim, a világba vetett hitem maradékának megőrzése miatt. Meg  kicsit személyes ügyemmé is vált, egy róla - az első évéről - szóló könyvet fordítottam, egy másikat szerkesztettem; beleástam magam a személyiségébe, a gondolataiba - és persze az amerikai politikacsinálás mechanizmusába. Utóbbit nem kell - nem is lehet - szeretni, de csodálni lehet profizmusát.

Nem volt sikeres négy év - ez döntően nem az elnökön múlt, bár nyilván rajta is -, és nem tudhatom, milyen lesz a következő ciklus. Obama azonban képvisel valamit - a szociális igazságosság, a felelősség eszményét -, amit én fontosnak tartok. Ezért neki szurkoltam.

*

Meghalt Vallai Péter. 66 éves volt. Sajnálom, fáj. Pár hete láttam - betegen - a Pepita Oféliában (írtam róla, illetve őt csak megemlítettem). Úgy emlékszem, Parti Nagyot olvasott fel. Színészként nincs róla maradandó emlékem, de ironikus irodalmi szövegek - például Esterházy - tolmácsolójaként zseniális volt. A hangja hozzájuk nőtt.

*

Most pedig elmegyek koncertre: Jevgenyij Koroljov Bach Goldberg-variációit fogja játszani.

*

Ja, és majd' elfelejtettem: november 7. van, a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója... (Ki-ki gondoljon, amit akar.)

"Drága barátaim! Aki az Élet és Irodalomban cikket ír arról, hogyan hagyta cserben a magyar keresztény középosztály a magyar zsidókat, az nem fajvédő. (Én egyébként Orbánt sem nevezném fajvédőnek, legfeljebb turulvégterméknek, de ez ízlés kérdése). Aki 2006-ban leírt egy ocsmány mondatot (egyébként tényleg forrás alapján) egy tankönyvben, az ezzel a mondattal nem az Orbán kormány fajvédő politikáját képviselte. Az Orbán-kormány fajvédő politikáját azzal képviselte, hogy emlékkonferenciát szervezett Raoul Wallenbergnek Oslóban.

Jeszenszky – ha durva akarok lenni – a szépemlékű úri középosztály gyermeke, akik kommunikációjának alapja, az obligát szalonantiszemitizmuson túl, a cselédek, kocsisok, koldusok,  cigányok és prolik sajnálatosan visszamaradott állapota feletti nemes felháborodás. A javító szándékú rasszizmus és klasszizmus, a megalázás nyelvezete. Ezzel a hagyománnyal is kell majd kezdenünk valamit — nyíltan, tárgyilagosan, józanul — ahogy más tabukkal is."

Ha már különböző okok miatt mostanában nemigen írok, legalább figyelmetekbe ajánlom Babarczy Eszternek az Örülünk, Vincent? blogon megjelent írását a Jeszenszky-ügyről; megközelítésével maximálisan egyetértek.

És még valami, kiegészítésül: érdekes módon senkinek nem jutott eszébe Jeszenszky első nagy botránya: az Antall-kormány külügyminisztereként 1990. szeptember 11-én [lehet, hogy ennek az évfordulóját ünnepelte 2001-ben az al-Kaida?] a parlamentben egy interpellációra válaszolva kijelentette, hogy „a koalíció pártjai hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció, a parlamenti demokrácia, a szabadelvű politika és a magyarság nemzeti érdekeit, mint az ellenzék.” Az ellenzéki pártok (MSZP, SZDSZ, Fidesz) tiltakozásul kivonultak az ülésteremből. Orbán Viktor sajtótájékoztatón kérte ki a maga, a pártja, és a választók nevében az MDF kirekesztő politikáját. Ezúttal is kifejtette a választási kampányban sokszor hangoztatott Fidesz-nézetet, hogy ők nem óhajtanak részt venni az elavult, idejét múlt népi–urbánus vita felélesztésében, mélyen elítélik az ilyen törekvéseket, mint Magyarország jövőbeni lehetőségei gátját. Kifejtette, hogy „ők” – mármint a Fidesz – „ebben a vitában a belgák”, „elvált szülők gyermekei.”

2012 nyár volt, kint szörnyű forróság, idebent egy kicsit enyhítette a szenvedést a klíma. De mindezzel mit sem törődtem, mert valójában nyáron nem 2012-ben voltam Budapesten, hanem ugyanitt 1960-61-ben, meg ötvenhatban a Gláznernél, aztán Berlin-Dahlemben, ahol Von der Schuer náci fajbiológus válla fölött átnézve szemléltem Thum bárónőt, és e két szörnyű ember gondolatait hallgattam.

Amikor megkaptam Rástól a három kötetes, 1500 oldalas regényt, elsőre azt gondoltam, hogy majd elolvasom egyszer. Ha kell, pihenek közben, mondjuk az első két kötet után. Azt tudtam, hogy Rás sem egyhuzamban olvasta az egészet. A második kötet végén azonban úgy álltam a történetek közepén, mint Luther a zsinat előtt, és nem tudtam másképp … azonnal folytatni kellett.

Iris Radisch német kritikus szerint, aki elolvassa a Párhuzamos történeteket, az többé nem ugyanaz az ember. Az ilyen lelkes, sommás megnyilatkozásokkal óvatos vagyok, mert magam is írok ilyeneket, és nem egyszer kalkulált túlzás áll az ilyen kijelentések mögött. Most ősszel, miután a nyári olvasás után hozzáláttam a Párhuzamos történetek tudatos feldolgozáshoz, a kritikák elolvasásához, rájöttem, hogy tényleg nem vagyok ugyanaz az ember. Pontosabban nem úgy tekintek a világra, ahogy előtte. Budapest, ahol a regény nagy része játszódik; az emberek, akik a regényben – egyedülálló módon a világirodalomban – élő, hús-vér testként jelennek meg; a történelem, amely minden szereplő életét alakítja, löki-taszítja, megköti – ezek többé nem ugyanúgy néznek ki, ahogy eddig láttam őket. Sosem volt teljesen idegen tőlem a személyek, helyek és idő gondolati összekötése, de azt sose gondoltam, hogy egy szövegben, egy regényben megvalósítható. Évszázados mű született. A Párhuzamos történetek különben Németországban nagyon felkapott, igazi Nádas-lázban égnek az szépirodalmat kedvelők. Lassan azt gondolom, hogy a németek a magyar szépirodalom élő lelkiismeretei. Mert nekünk mintha már nem kellenének nagy íróink, vagy nincsen türelmünk hozzájuk. Se Máraihoz, se Kertészhez, se Nádashoz …

Polgári neveltetésem gyakran homlokom összeráncolását eredményezte: Nádas olyan részletesen ír a szexualitásról, hogy az gyakorlatilag pornográfia. Sokan szemére vetik, hogy ez nem való egy irodalmi műbe. De tegyük kezünket a szívünkre: tele van az internet pornográfiával, az egész világháló húzóágazata (meg mindig is tele volt a világ nemiséggel). Meg persze az ember valóságához tartozik, csak a finomkodó polgári erkölcs rejtette a hálószobák meg a bordélyházak mélyére, a paraszti kultúrában sokkal természetesebben kezelték. Mindez azonban csak egy aspektusa a regénynek, mely könnyen megbotránkoztat. Hozzáteszem, akinek ez a legnagyobb botrány a regényben, és nem a XX. század iszonyatos emberi kegyetlensége, az ember ember ellen elkövettet bűnei, arról is megvan a véleményem!

Ne ragadjunk le azonban a botránynál: a Párhuzamos történetek tartalmilag hatalmas teljesítmény. Ott van benne az egész budapesti magyar-német-zsidó polgári kultúra, melyet én is csak akkor ismertem meg, amikor a kilencvenes évek végén a fővárosba kerültem. Én is ismertem olyan főnemesi származású apukát, akinek soknemzetiségű, közép-európai felmenői voltak, emellett felvidéki zsidó felesége – a papa szemrebbenés nélkül lődözte antiszemita nyilait. Persze jól érezte magát a Kádár-kor viszonylagos rendjében, és jókat röhögött a „polgári” szó kisajátítására tett jobboldali kísérleten. Anyósa három nyelven beszélő karakán zsidó asszony volt, akinek kárpótlási igényét azzal utasították vissza, hogy nem került táborba, hanem a házuk pincéjébe bujkált.

Nádas ezt az iszonyatos magyar „vircsaftot”, a legfurcsább módon félrehuzalozott agyú honfitársainkat, a nem kevésbé zavaros ideológiák mögé bújó vagy éppen a jólét biztosította, ám alapvetően üres világban élő XX. századi modern európaiakat (a regényben ők történetesen németek) zseniális módon mutatja be. Mélyen belelát, sőt bele is hatol hősei lelkivilágába, beszél róluk és beszélteti őket.

A Párhuzamos történetek hatalmas irodalmi kísérlet az ÉLET leképezésre. Amivel az ókor óta próbálkozik az európai ember, amikor ír, olvas és beszél, ami minden filozófia, vallás, irodalom létrejöttének hátterében meghúzódik. Nádas elmond egy nagy történetet, ami sok kis történetből áll. Olyan, mint Biblia: az elképesztő mennyiségű történetet, törvényt, példabeszédet, mondást (amik ráadásul akár ellent is mondanak egymásnak) valami összetartja, ami több, mint csupán az a tény, hogy ezeket a írásokat egy cím alatt, kötetbe kötve adják ki. A Bibliában ez a kötőanyag, az univerzum igazi tömegét állítólag adó „sötét anyag” talán Isten. Hogy a Párhuzamos történetekben mi ez a kötőanyag, nehéz lenne megmondani: talán a XX. századi, modern ember. Akitől mi is közvetlenül származunk vagy éppenséggel mi magunk vagyunk. Szüleim, nagyszüleim.

2012. október: ekkor van Nádas szülinapja, Rásé is, meg az enyém is. Bemegyek a Lukács fürdő medencéjébe, gépies mozdulatokkal húzom, eresztem a mellhez meg gyorshoz a kezem, a testem. A női medencébe – ahol Nádas szerint csak pancsikolni szokás – éppen a mindig harsány egykori énekes érkezik, mint mindig, piros fürdőnadrágban. Egy perc alatt összerakja az agyam, miközben az úszószemüvegem igazgatom, hogy egykor a Fészekben lépett fel zenekarával (vagy a jogászbálon? ki tudja, mindegy is), és hogy a Fészek utcájában volt egy melegbár, amiről egy idősebb férfi mesélt aki … így szövi az agyam másodpercek alatt a történeteket hatalmas szövevénnyé. Ha leírnám, köteteket töltene meg. Meg hát nem is lenne egyszerű ezt az egészet megragadni, hogy Lukács, úszás, énekes, melegbár, annyifelé ágazik, ágazhat az egész. Az elképzelt és a valós iszonyatos szövevénye. Miközben ott a testem, mely a vízben áll, fázni kezd, és arra szorít, hogy folytassam a húzást, meg az eresztést. Nádas majdnem húsz évig dolgozott azon, hogy megragadja ezeket a pillanatokat. Ami sikerült neki, az hatalmas, lenyűgöző, egyedülálló, igazi világirodalom.

Platen

Sokszor hallottam már, másokkal is, nagyszerű művészekkel, de ez a klasszikus. Most megy a Bartók rádióban. Lehetetlen másra figyelni, dolgozni, olvasni. (A felvétel egyébként 1956 augusztusában készült.)

A hónapok óta több fórumon (galamus.hu, Rubicon, Élet és Irodalom) is folyó "Gerő-Romsics" antiszemitizmus-vita medréből kilépve Kőbányai János nagyon érdekes és (szerintem) fontos írást tett közzé a múlt heti És-ben Ami a halottnak is fáj címmel. (Ha minden igaz, kivételesen szabadon hozzáférhető, ha mégsem, szóljatok, mert akkor bemásolom.) A "halott" a magyarországi zsidóság. Meg az asszimiláció reménye, illúziója. Kőbányai végigveszi a zsidók 19-20. századi magyarországi történetét, a kölcsönösen előnyös alkun alapuló befogadást - és az el nem fogadást. Meggyőzően, hatásosan érvel az illúziókon és hazugságokon való túllépés szükségessége mellett. És nagyon szomorúan. Esszéjének utolsó bekezdéseit idézem:

"A Horthy–Kádár-álellentét és párhuzam, a zsidó szó/fogalom tabu voltából ki nem engedő és megismételt tabuképzési hadjárata, csak arra jó, hogy felmentsen a legfájdalmasabb szembenézés alól: zsidóságát soha nem fogadta el magyarnak a magyar társadalom, vagy patetikusan: a nemzet... Ezzel a rettenetes felismeréssel, aki zsidónak született, valóban kell kezdeni valamit. Most, igen csúnya időkben, és a rendszerváltás utáni korszak annyi, mennyiségiből minőségibe váltott, csalódása után. Nem tudom, hogy a magyar kultúrával oly végzetes átitatottságunkban mi a válasz. Csak azt, hogy a kételyek s a vele járó döntések ódiumát nem háríthatjuk másra.

És ez a makacs elbeszélés-eltérítés nem engedi a magyar felet sem annak a kielemzésére és végiggondolására, hogy mit vesztett azzal, hogy – ahogy Ady Endre nevű prófétája ajánlotta – nem „Korrobori” táncban, de egy őszinte érdekfelismerésben sikeres, megújult néppé legyünk, mint nevezetes cikke fölvezető példájában a latinból és germánból megszületett olasz. (Lehet, hogy ehhez végleg el kell tűnjünk? A bennünket messze leelőző lengyeleket ma ez foglalkoztatja – igaz, miután Kádár kollegája, Gomułka, 1968 augusztusában kiüldözte a zsidók maradékát.)

Az a sikeres magyar nép, amely lehetett volna, már nem lesz soha többé. Azonban hozzánk, zsidókéhoz hasonló veszteségeik űrjébe nézve még kigyógyulhatna egyre ijesztőbb tüneteket fölmutató depressziójából."

Kőbányai János esszéje

*

U.i.: A szociográfus-író Kőbányai a "posztholokauszt-nemzedék" képviselője, vagyis azoké, akik ugyan már a háború után születtek, de a vészkorszakot nem feledve (nemcsak tudatukban, hanem zsigereikben is megőrizve) - gyakran zsidóságukat magukban évtizedekre elnyomva - kb. a 80-as évek közepétől megkísérelték felidézni és újjáteremteni a holokauszt előtti magyar zsidó kultúrát, életet. Ennek sikertelenségéről is szól Kőbányai írása. Velük szemben is nőtt fel az az új - a tényekből adódóan - kis számú, de öntudatos zsidó nemzedék, amely már nem az üldöztetésből meríti identitását, már nem hisz az asszimilációban - nem is törekszik rá -, hanem zsidó vallású/kultúrájú közösségként integrálódik a magyar társadalomba.

Amíg hagyják...

Magyarországon egy jogállamot és alkotmányosságot nem tisztelő, a demokráciát, a szabadságjogokat korlátozó, Európával és a demokratikus világ eszméivel szembeforduló rendszer alakult ki. Az ország hanyatló gazdasági pályán van. A politikát gyilkos széthúzás, szembenállás jellemzi. A társadalom nagyobb része a szolidaritás reménye nélkül, kilátástalan, súlyosan igazságtalan és egyenlőtlen viszonyok között vergődik. Magyarország nemzetközi presztízse, tisztessége és hitele mélyponton áll. Egy nép, egy nemzet vagyunk. Számunkra Magyarország és a magyar nép sorsa fontos, pártállástól, ideológiai, vallási különbségektől függetlenül. Az Orbán-rendszer leváltása, egy új, párbeszéden és összefogáson alapuló, demokratikus, európai rendszer létrehozása az ország és a nemzet érdeke. Ezért az 1956-os forradalom emléknapján együttműködésre, összefogásra szólítjuk fel mindazokat, akik gondolkodni és cselekedni kívánnak egy igazságosabb és szolidárisabb, demokratikus és jogállami, egy európai Magyarország létrehozásért.

„Hatvanhat éves lettem én –/ meglepetés e költemény” – de lehet, hogy nem pontosan idézem a verset; arra se emlékszem, hogy bevettem-e a Cavintonomat…

*

Arany János: Sejtelem

Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

(1882 márc. 2.)

Ez volt Arany utolsó verse, és tényleg nem érte meg a hatvanhatot. Öt évvel korábban írta az Epilogust. Tizenhét éves korom óta (akkor tanultuk) az egyik kedvenc versem; normális ez? És vajon hányan olvasnak még – az iskolán kívül – Aranyt? Mátéról tudom.

Epilogus (részlet)

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

…

Beethoven op. 66-os cselló-zongora darabját – 12 változat egy Mozart-témára – Mischa Maisky és Martha Argerich játssza (próbáltam csak audiófájlként betenni, de ügyetlen vagyok):

*

Máris 18 évvel túléltem az apámat. Nem, nem 18 éve halt meg, hanem 48 évesen – én akkor 16 voltam. Következik ebből valami? Anyám idén decemberben lenne 100 éves, ő 87 évet élt, vagyis addig még lenne 21 évem. Nem sok. Kevesebb, mint ami a rendszerváltás óta eltelt, pedig mintha ma lett volna… A francba! – már megint a politika.

*

66

A számmisztikában mesterszám, jelentése: egyetemes öröm. Történelem: i.sz. 66-ban a zsidók Judeában fellázadnak a római uralom ellen; elkezdődik az első zsidó háború, amely négy év múlva a zsidó állam bukásával, a második Templom lerombolásával és a zsidók szétszóródásával fejeződik be.

66 évvel ezelőtt 1946 volt. Érdekes év. Azzal kezdődött, hogy január 1-jén Hirohito japán császár deklarálta: nem isten, hanem ugyanolyan emberi lény, mint a többi japán. Február 1-jétől Magyarország köztársaság. Az év első hónapjaiban lefolytatják a magyar háborús és fasiszta főbűnösök népbírósági pereit, s kivégzik többek között Szálasi Ferencet, valamint Bárdossy László, Imrédy Béla és Sztójay Döme volt miniszterelnököket. (Októberben végzik ki a nürnbergi per tíz halálraítélt vádlottját.) Megkezdődik a magyarországi németek kitelepítése és február végén aláírják a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt is. Júniusban államosítják a szénbányákat, novemberben a legnagyobb ipari üzemeket; augusztus 1-jén pénzcsere: a világtörténelem legnagyobb inflációjával elértéktelenített pengőt felváltja a forint. Churchill fultoni beszéde (március 6.): „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.”

Az év tudományos eredményei között van, hogy Philadelphiában üzembe helyezik az első elektronikus nagyszámítógépet: az ENIAC 18 000 vákuumcsövet, 70 000 ellenállást, 5 millió forrasztást tartalmaz; 30 tonnás, 160 kW-ot fogyaszt, percenként 5 000 összeadást vagy 400 szorzást tud végezni, 10 jegyig számol. Angliában megalakul a Mensa, a különlegesen magas IQ-jú emberek társasága.

Az irodalmi Nobel-díjat Herman Hesse kapta (nagyon szeretem), s 1946-ban jelent meg Pilinszky János első kötete, a Trapéz és korlát, onnan van ez a vers is:

Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

*

1946-ban – rajtam kívül – olyan emberek születtek, mint például Koncz Zsuzsa és Sylvester Stallone, Várszegi Asztrik és George W. Bush, Nagy Feró és Freddy Mercury, Lendvai Ildikó és Patti Smith. (Nagy dolog az internet meg a Wikipedia.)

*

És van persze a „Route 66”, az Amerikát átszelő, híres 66-os út, három éve jártam rajta. Csodálatos dolog Toszkánában, Korfun vagy Rovinjban nyaralni, Párizsban vagy Londonban mászkálni, de vannak utazások – országok, emberek – amelyek/akik megértetnek valamit, módosítják az ember gondolkozását; a Szovjetunió [1970] és az 1986-os Nyugat-Németország után ilyen volt az USA is. Nem találom az ott készült képeket a gépemen, így a Wikipediából szedtem le két olyat, amit saját szememmel is láttam.

És hát:

Ismerőseim - főleg a fiatalok - közül egyre több, aki nem vesz a kezébe újságot, mert úgy véli, mindent, amire szüksége van, megtalál az interneten. Az újságírószakmában is állandó téma a print média (brr) elkerülhetetlen halála. Hatéves korom óta naponta olvasok újságot, huszonöt éven át az újságírás volt a foglalkozásom is. Ma egy napi-, öt hetilapot (egy angol nyelvű) és három folyóiratot járatok. Többet kéne, de ezekre sincs elég időm (meg a pénz...) Fiatal barátaim nem is értik, hogy mit jelent az, kézbe venni, lapozni egy újságot. Akkor is csak udvariasan hümmögnek, ha arról beszélek, hogy az internet strukturálatlan - vagy legfeljebb a kívánt kattintásszám elérésére strukturált - szöveghalmaz, egy újságnál viszont az is fontos, hogy hogyan van szerkesztve, tördelve, mi kerül egymás mellé.

Amitől mindez eszembe jutott, az az elmúlt órák aktualitása, olvasmányélménye, amire nem keres vagy nem is talál rá az ember az interneten, ahhoz valóban kézbe kell venni az újságot. Az egyik a hosszú ideje szinte olvashatatlanul önmagát ismétlő-utánzó Bächer Iván hirtelen felfénylő két kis szösszenete  a mai Népszabadságban (valamikor majd nyilván felkerül a nol.hu-ra is). A másik egy interjú, illetve annak két mondata a HVG-ből. Az utolsó oldalas, kicsit furcsára sikeredett (rossz, felületes) portré alanya ezúttal Krasznahorkai László író. Bevallom, eddig nem voltam képes elolvasni tőle semmit - valószínűleg nem vagyok elég érett, elég mély hozzá, vagy csak nagyon más a lelki, szellemi beállítottságom -, a forgatókönyvíróként általa jegyzett Tarr Béla-filmről, A torinói lóról tíz perc után kijöttem. De most valami megfogott, részlet az interjúból:

"Pár éve azt írta, Magyarország ma, amikor elvileg nyitott, zártabb, mint amikor a határain le voltak eresztve a sorompók. Igaznak látja ezt a kultúrára is?

Tudják, mit tapasztalok a magyaroknál? Hogy félelemből elutasítják a műveltséget. Félnek attól, hogy a műveltség megmutatja majd a saját igaz valónkat."

A pénteki órámon még úgy idéztem, hogy "az egyik legnagyobb élő történész"...

"A 20. század egyik legjellemzőbb és legfélelmetesebb jelensége a múlt lerombolása, helyesebben, azoknak a társadalmi mechanizmusoknak a félresöprése, amelyek a korábbi generációkkal összekötik az ember mindennapi gyakorlatát. A század végén a legtöbb fiatal egyfajta állandó jelenben nő fel, melynek semmilyen szerves kapcsolata sincs a korszak közös múltjával. A történészeknek az a dolguk, hogy emlékezzenek arra, amit mások elfelejtenek, ettől lesznek minden korábbinál fontosabb személyek korunkban. Ezért kell azonban többnek lenniük puszta krónikásoknál, emlékezőknél és tudósítóknál, noha ezek is fontos funkciók. 1989-ben a világ minden kormánya, de főleg a külügyminisztériumok nagyon sokat tanulhattak volna egy olyan szemináriumon, amely a két világháború utáni békemegállapodásokat tárgyalta volna, hiszen ezt szemmel láthatólag már mind elfelejtették."

(E. J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története)

A tömeges spamtámadás miatt átmenetileg piszkozatoltam az "Orbán hazudik" c. bejegyzést.

Update: visszatettem az ominózus bejegyzést, de moderáláshoz kötöttem (egyelőre csak ott) a kommentelési lehetőséget. Majd meglátjuk, mi történik.