"Mi, magyarok, megvédjük zsidó honfitársainkat" - mondta Orbán Viktor miniszterelnök az Országgyűlésben. A MAZSIHISZ elnöke ezt ma szépen meg is köszönte neki. Pedig ez a mondat több sebből vérzik. Szemantikai elemzéssel világosan kitűnik, hogy Orbán - tudatosan-e, vagy sem? szerintem csak demagóg ostobaságból - az emberek, a magyarországi társadalom, az állampolgárok két halmazáról beszélt: magyarokról és zsidókról; vagyis hogy az utóbbiak nem tartoznak az elsőbe. Már pedig ez az antiszemitizmus és a zsidóüldözés kezdete. Nem hiszem, hogy Orbán antiszemita lenne, ezért, ismétlem, szerintem sima ostobaságról, az utóbbi hónapokban rogyásig ismételt demagóg szófordulata, a "mi, magyarok" (akik "kétharmaddal úgy döntöttünk"; akik új irányt adtunk Európa és a közgazdaságtan fejlődésének stb.) meggondolatlan használatáról van szó.

Ha viszont történelmileg nézzük - és egy nemzetet ma nyelve, kultúrája mellett éppen a közös történelme konstituál - akkor ez a mondat még furcsább.

Magyar zsidó gyerekek Birkenauban

Képek forrása: www.degob.hu

Holttestek a budapesti gettóban

"Ismerve azokat az okokat, melyek a zsidókérdésnek a zsidótörvények formájában való „megoldását” az ország széles rétegei előtt oly eredményesen tüntették fel társadalmi reformnak, meglehetősen hiábavaló lett volna ebben a helyzetben azt várni, hogy az ország elemi erejű felháborodással visszautasítja a zsidókat megkülönböztető törvényhozást és a zsidók gazdasági visszaszorítására, arányszámaik leszorítására, földjük szétosztására stb. vonatkozó intézkedéseket. De igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön, és az akció ellen forduljon. Ennek voltak is bizonyos tünetei... Emberek sokasága, köztük olyanok, akik azelőtt sem különösen zsidóbarátok, sem különösen demokraták vagy antifasiszták nem voltak, foglalkozott ettől kezdve a zsidók megmentésével: akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon levők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat, irányították az embereket biztosabb helyre, s néha az ismeretlenség vagy elfelejtettség homályából bukkant elő olyan segítő szándék, melyre nem is számított senki. Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik.

De mindez csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében... Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese." (Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után)

Blogom olvasói tudhatják, hogy az utóbbi két évben rendszeresen járok tüntetésekre - leggyakrabban a Milla szervezte megmozdulásokra. Ma mégse mentem el a náciellenes megmozdulásra, fontos családi esemény miatt nem is tudtam volna. De ha nem vállalok be már korábban egy "díszebédet" a keresztlányom születésnapja alkalmából, valószínűleg akkor se mentem volna. Valami ugyanis nagyon zavart, és készültem rá, hogy meg is írom, de aztán az időhiány... Most már megírhatom, de lényegében feleslegessé vált, mert a tüntetésen Bajnai Gordon kimondta: nem most kellett volna bal- és jobboldali politikusoknak és több tízezer embernek együtt az utcára vonulniuk, hanem amikor magyar embereket öltek meg azért, mert cigányok.

Az imént beszélgettem valakivel - számomra fontos a véleménye - aki azt mondta, "Bajnainak" jó tanácsadói vannak; vagyis, hogy csak politikai taktikából mondta, amit mondott. Lehet. De óriási fejlődés a hazai közéletben, ha valaki - nem a "játéktéren kívülről" politikai szükségszerűségnek érzi és vállalja, hogy kiálljon a cigányság mellet; elismerje, hogy politikusként hibát követett el, amikor hallgatott. Eltekintve a hazai politikai élet margóján mozgó jogvédőktől, civil szervezetektől, liberális - vagy csak egyszerűen tisztességes, humánus - állampolgároktól (igen, nem egyszerűen emberektől, hanem állampolgároktól), a demokratikus - vagy csak önmagát annak nevező, gondoló - többség, s az őt képviselő parlamenti pártok nagyon jól elvoltak a Jobbik cigánygyűlöletével. Megvetették az újnácikat, de lényegében tudomásul vették, alkalmazkodtak ahhoz, hogy a magyar lakosság nagy többsége előítéletes, és előítéleteik, abból fakadó utálatuk vagy gyűlöletük első rendű célpontja a cigányság.

Arra, hogy Bajnai, Mesterházy és Rogán együtt lépjen fel, egy neonáci parlamenti képviselő ostobán durva kijelentése, s az azt követő felzúdulás adott alkalmat. Vagy inkább ürügyet. A tüntetést nem a "demokratikus" pártok, nem Bajnai, nem a Milla, de nem is a Fidesz vagy egyenesen Orbán hirdette meg, hanem egy zsidó szervezet. És bárhogy is örülnöm kéne annak, hogy a Fidesz egy vezető képviselője egy alapkérdésben, az embertelen nácizmus elleni fellépésben együtt áll ki politikai ellenfeleivel, nagyon zavar, hogy világos: erre a nemzetközi visszhang miatt került sor.

Személyesre váltva: zsidó származású vagyok, aminek számomra csak azért van jelentősége, mert tudom - nem felejthetem -, hogy anyai nagyszüleim, egyik anyai nagynéném Auschwitzban pusztult el. Tudom, hogy van antiszemitizmus (történelemmel foglalkozóként ismerem az okait is), tudom, hogy konkrétan ma Magyarországon is van antiszemitizmus és még nagyobb körben idegenkedés vagy fenntartás a zsidókkal - vagy annak véltekkel! - szemben. 1990. január óta, amikor Csurka István a Magyar Rádióban felolvasta "Ébresztő, magyarok!" című írását, a nyilvánosságban, a politikában is jelen van a nyílt, paranoid antiszemitizmus. De biztonságérzetet ad, hogy tudom, ameddig Magyarország Európában van, addig a zsidók vagy annak tartottak életét - általánosságban - nem fenyegeti veszély. A II. világháború utáni Európa identitásának alapvető eleme a holokauszt emléke, a "soha többé". És bár ez inkább az antiszemiták szövege, én is tudom, hogy a zsidóság képes megvédeni magát, sőt engem is, aki nem tartozom a "zsidósághoz". Ma Magyarországon igazából nem a zsidók vannak veszélyben, hanem a védtelenek: cigányok, szegények, melegek, munkanélküliek, Borsod vagy Dél-Baranya jövő nélküli tízezrei.  Értük kell megmozdulni.

De azért örülök Bajnai tisztességes beszédének, amely itt olvasható.

a wikipédia azt írja:

az andrás a görög andreasz névből származó férfinév. jelentése: férfi, férfias. az andrás bibliai név, andrás apostol jézus első tanítványa, szent péter testvére volt. az árpád-korban a leggyakoribb férfi név magyarországon. a palóc lányok ezen a napon almát dugtak az eresz alá, amit borbála napján a másik felére fordítottak, majd magukkal vitték az éjféli misére. ha valaki megszólítja őket, akkor annak a fia - rokona lesz a férjük. ezen a napon gyümölcsfaágat is szokás vízbe állítani, s ha tavaszig kizöldül, akkor jöhet a férjhezmenetel. a csángó hiedelem szerint ezen az éjszakán  andrás elmondja az összesereglő farkasoknak, hogy hol találnak birkát, bárányt stb. éppen ezért andrás napján össze kell kötni az ollót, jelképezve ezzel, hogy a farkas száját is bekötik. szeged környékén azt is mondják: andrás zárja a hegedűt, mivel ekkor már kezdődik az advent és véget érnek a mulatságok. 

Az idő kísértetei (Szabó Lőrinc)

Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

isten éltessen minden andrást, legfőképpen ApámAndrást!

Vannak - lennének - fontos, aktuális, mély témák, amikről írni lehet(ne). Például az előbb hallottam a rádióban, hogy vasárnap együtt tüntet majd Rogán Antal, Mesterházy Attila és Bajnai Gordon. (És fogadjunk, hogy ott lesz Gyurcsány is meg valami nyálas KDNP-s is, még ha szót nem is kapnak.) Persze Rogán még meggondolhatja magát, és elmegy, de nem beszél, mert, ugye, hogyan néz ki, hogy egy szószéken Bajnaival, aki "tönkre tette az országot". Gyöngyösí Márton ennyire kiverte volna a biztosítékot? Ugyan! Németh Zsolt hülyesége verte ki, aki képtelen volt egyetlen elítélő mondatot kipréselni magából hétfőn. Ha ő megteszi, most nem kéne Orbánéknak teleüvölteni a világot azzal, hogy ők elítélik a rasszizmust, az antiszemitizmust. Elég lenne csak a hülyeséget, az ostoba gyűlöletet megbélyegezni, csendben, egy félmosollyal, undorodva. De Németh Zsolt még nyilván úgy tudta, hogy a Fidesznek nem szabad elidegeníteni magától a Jobbik-szavazókat. És persze lesz még idő, amikor megint ez lesz a "vonal".

Szóval lehetne például ezt ragozni még, vagy Mesterházi Attila bombasztikus összefogás javaslatát, amely most valószínűleg újabb akadály lesz az érdemi választási összefogást célzó, nehéz és szükségképpen bizalams tárgyalások előtt.

Mindehelyett inkább egy videó, ami elszórakoztatott. Zoli vagyok blogján találtam.

búcsú¹ – fn. 1. Eltávozáskor, elváláskor szokásos köszöntés, ~t mond vkinek, vminek; ~t vesz vkitől, vmitől. 2. Elválás, búcsúzás. Fájó ~ (Magyar értelmező kéziszótár)

*

Két szemelvény a magyar költészet leghíresebb búcsúi közül (igen, tudom, barbárság így megcsonkítani őket, de hát...)

Janus Pannonius: Búcsú Váradtól (részlet)

A végtelen mezőket hó takarja
S a zöld berekre is, hol lomb virított,
Most téli zuzmarás lepel borul rá.
A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán,
Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

...

Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,
A tűz sem foghatott ki rajtatok s a
Nehéz romok sem roppantottak össze,
Mikor vad lángok perzselték a várat
S a füstfelhőtől elborult az égbolt,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
S te is lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyönyörű verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

(Berczeli Anzelm Károly ford. , a teljes vers: itt)

*

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet (részlet)

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

...

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

...

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

(A teljes vers: itt) 

*

És persze Hemingway. Búcsú a fegyverektől...

*

Búcsú ez is:

*

Két részlet a rendszerváltás politikai irodalmának egyik leghíresebb darabjából, Tamás Gáspár Miklósnak a – hivatalosan még mindig szamizdat, lényegében azonban már szabadon terjesztett – Beszélőben 1989. januárban megjelent Búcsú a baloldaltól c. esszéjéből.

"[M]iért lett baloldali a mi nemzedékünk Kádár és... Ceausescu, Husák, Tito... uralma alatt? Miért kezdeményezték nemcsak a magyar ellenzéket, hanem a Charta '77-et, a KOR-t volt marxista szocialisták, „jobboldali" revizionisták és radikális baloldali elhajlók? A magyarázat, úgy hisszük, a következő. A marxizmus XX. századi alternatívájának csak a kelet-európai – restaurációs vagy szélsőjobboldali-forradalmi – totalitarizmus tetszett. Ezen fölül a liberalizmust a hetvenes évek közepéig Nyugaton fölváltotta a tervező-etatista-„jóléti" keynesianizmus, a demokratikus szocializmus enyhe europoid válfaja, amelynek szürke bürokratikus renyhesége ellen lázadt '68 romantikus új baloldala és (bár az összefüggést tagadják) a nem kevésbé regényes újkonzervativizmus. A nyugati szellemi színpadot elborította a marxizáló szellemi baloldal tetszetős díszlete. A nem bolsevik szocializmus jeles képviselői a harmadik világ – elsősorban persze a maoista Kína – chiliasztikus tömeggyilkosságaiért lelkesedtek... De ami fontosabb: a marxista–leninista modernizáció egyesítette Kelet-Európát Nyugattal... Fél évszázada először volt olyan uralkodó discours, amely – bár szerintünk helytelenül – egyszerre tette leírhatóvá mind Kelet-, mind Nyugat-Európa problémáit, amely kiszabadulást jelenthetett a Bibó leírta mizériából, a provincializmusból, s amely a magyar baloldalon egyébként hagyományos neolabanc történetlátás alapján, a „progresszió" kizárólagosan magyar délibábos víziójára támaszkodva, olyan filozófiai korrekciókra nyújtott módot, amelyek eltakarták a nyomorú kelet-európai valóság csata utáni tájképét. A magyar új baloldal... a harmadikutasság új változatát dolgozta ki, a már bevett módon, az elvont „demokráciára" hivatkozva, amelynek szabadelvű variánsa kiesett az újbaloldali ideológusok látóköréből; igaz, nem sokáig. A marxizmus revíziójából kiábrándulva az új baloldal rálelt Bibóra és a nemzeti komplexusra; a szocialista harmadikutasság radikális-liberális elemekkel dúsult föl. A hamarosan elkövetkező hatósági üldözés és a nálunkfelé szokatlan morális helytállás az aktívabb politizálás felé terelte az új baloldalt: ennek folytán a gyakorlat és a konfrontáció, a szövetkezés és a kitekintés csupán genealógiai elvontsággá változtatta a marxizmusból való leszármazást („családi rokonság"): az új baloldalból eredő demokratikus ellenzék legfőbb teoretikusa és politikai vezéregyénisége, Kis János, „radikális" – azaz a liberalizmus és szocializmus között helyet foglaló, egalitárius – elméletet dolgoz ki, amely az emberi jogok konszenzuális képét módosító, hipotetikus-kritikai tételek halmazán alapul.

...

A maroknyi új magyar konzervatív ezennel bejelenti különvéleményét.
A változások ütemét meghatározó, politizáló kisebbség konszenzusa, tudjuk, baloldali...

Ám figyelmeztetnünk kell mindenkit: az univerzalisztikus, száraz, racionális külszínű jakobinus demokratizmus emocionálisan nem kielégítő. Ezt a forrongó tömegek mindig és mindenütt heves és félelmetes nacionalizmussal pótolták ki.

A szabadelvűség persze elithagyomány, ma is csak az alakuló új („polgárosuló") középosztály ideológiája lehet. Éthosza – szembeszegülés az intézményi kényszerrel – azonban mindenkié lehetne. Sokat szidtuk a Kádár-rendszer apolitikus átlagpolgárát. Nincs azonban számunkra fölemelőbb és magasztosabb, mint a cívis kiáltása: hagyjanak békén!

Minimumra szorított állam, jogbiztonság, a lehető legkevesebb szükséges közügyi aktivitás, a „militantizmus" bukása: ez volna jelenlegi erőfeszítéseink értelme... A Kádár-rendszer időleges sikerének az volt a titka, hogy – bár torzan, hamisan és őszintétlenül – lehetővé tette, hogy a magánember úgyszólván nyugalomba vonuljon a parancsuralmi mozgósítottság állapotából. Ebből nem a permanens forradalom a kiút. Elég négyévenként politikai izgalomba jönni. A politikai szabadság csak eszköz; eszköz arra, hogy időnk legyen művelni kertjeinket (s ehhez kertre van szükségünk), morfondírozni, ráérősen végigtöprengeni gondolatainkat (s ehhez gondolatokra van szükségünk), lassan elszopogatni borainkat (s ehhez cirfandlira és juhfarkra van szükségünk), végre végigolvasni polcon porosodó könyveinket (s ehhez, mint minden előbbihez, pénzre és szabadidőre van szükségünk).

A demokratikus fölgerjedés hatására a szellemi Magyarország butább és mucsaibb, mint valaha. A hatalmi cselszövények most sajnos csakugyan számítanak, ezért többünknek és többet kell visszataszító és alacsonyrendű dolgokkal foglalkoznunk. A valódi szabadság végeredménye, hogy a politika szűk térre szorul. Ez csalódást okozhat kockázathoz szokott harcosoknak, de annyi baj legyen..."

*

búcsú² – fn. 1. Vall. < Kat.: bizonyos számú, napi> purgatóriumi büntetés elengedése. 2. Vall Templom v. egyházközség védőszentjének v. a templom fölszentelésének emlékünnepe. | Az ezzel kapcs. szórakozás, mulatság.

Ha google-ba beütöm a "búcsú" szót az elsők között dobja ki a csíksomlyói búcsút, amiről nekem a Csíksomlyói passió jut eszembe. Meg az, amit egyre kevesebben tudnak, hogy Kerényi Imre valaha nem (jól fizetett) udvari bolond volt, hanem tehetséges színházrendező. 1981-ben rendezte meg (és Balogh Elemérrel együtt írta) a Várszínházban az évtized egyik legnagyobb sikerű színházi előadását, a kedves, bumfordi, megható és szerethető Csíksomlyói passiót. A bemutatón Iglódi István játszotta Jézust, de ő rövidesen megbetegedett, és az akkor történetesen 33 éves (aztán tragikusan fiatalon, 48 évesen elhunyt) Ivánka Csaba ugrott be a szerepbe – s az övé is maradt a következő évtizedre. A "kezdő csapat" szereplői közt volt például Hámori Ildikó, Kubik Anna, Kézdy György, Kertész Péter. A színház, a társulat is érdekes volt: a Népszínház, amelyet 1978-ban hoztak létre, meglehetősen bizarr módon, a – falujáró, Csárdáskirálynőtől a Hamletig mindent játszó Déryné Színház és az avantgárd 25. Színház (írtam róla itt) összevonásával.

*

Ezzel a bejegyzéssel búcsúztam korábbi "lakásomtól", a Freeblogtól.

*

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz  --  16. Párbeszéd 

Hogy Torgyán József a rendszerváltás buffo-epizodistája, mintegy mellékterméke, "kisiklása" vagy egy félreértésekkel, tévedésekkel (igen, persze, sikerekkel is!) teli kudarckorszak lényegi kifejezője, majd a történészek állapítják meg, évtizedek múlva, jókat vitázva és derülve. Történészek mellett pszichológusokra is vár annak a levélnek a részletes elemzése, amelyben tegnap Orbán Viktor köszöntötte a 80. születésnapját ünneplő egykori koalíciós partnerét. Az Orbán-Torgyán sztori - a szövetség egy politikai kalandorral, felhasználása majd kicsinálása, s most ez az "emlékezés" közös múltjukra  - a politikai cinizmus iskolapéldája. S Orbanisztán mai valóságát tekintve már csak kedves, pajkos közjáték.

Ami engem - egykori újságírót - viszont sokkal régebben foglalkoztat, az a média szerepe abban, hogy Torgyán Józsefből politikai tényező lehetett. 1988-1989 kavargásában, nehezen követhető politikai változásaiban kevesektől - senkitől sem - lehetett elvárni, hogy csalhatatlanul tájékozódjanak. Volt, akiknek igényük se volt erre. Közéjük tartozott egykori kollégáim többsége; kiszabadulva a pártállami cenzúra és öncenzúra - a szétbomló pártállam - fogságából, tobzódtak a tudósítható események garmadájában. A szürke, elkoptatott párthivatalnokok helyébe szereplők, valóságos politikusok és önjelölt "politikusok" léptek. Nem akarok igazságtalan lenni: ez azért például a valóságos és lényegi politikai vitákat, elemzéseket hozó tévés Napzárta időszaka is. A legnagyobb nézettségű műsorok azonban felfedezték az infotainment műfaját: a politika, akár egy történelmi sorsforduló szórakoztató bemutatását. Ezzel természetesen nem az a gond, hogy az "átlagnéző" számára is mond valamit a politikáról, hanem, hogy felszínes, érintetlenül hagyja a lényeget, s ezzel valójában megfosztja a nézőt a tájékozódás és az ítéletalkotás - ne adj' isten, a politikai cselekvés - lehetőségétől.

A szórakoztatássá váló politikai műsorokba szórakoztató figurák kellettek. A történelmi nevű - és jelentőségű - újjáalakult Kisgazdapárt gyűlésein 1989 végén tűnt fel egy klasszikus operettfigura: kövér, festett hajú, vajszínű öltönyös komikus, Torgyán József, aki folyamatosan demagóg baromságokat üvöltött. A kinézete mellett az üvöltés és a gátlástalan demagógia lett legfőbb vonzereje. A tévéműsorok szerkesztői, műsorvezetői elélveztek a boldogságtól. És a bohócból politikust csináltak; hiszen aki politikusokkal együtt, velük vitázva "benne van a tévében", akinek a véleményét kérik, az maga is csak politikus lehet. Torgyán Józsefet a média csinálta meg, a médiaszereplése tette lehetővé, hogy maga alá gyűrjön egy talán jobb sorsra érdemes - mert valóságos társadalmi igényeket kifejező - pártot.

Egyébként nem csak Torgyánt nem tudom megbocsátani a médiának. Csurka Istvánt sem, akinek szenvedélyesen előadott, de valójában lapos antiszemita közhelyei ugyancsak megbizsergették az infotainment érzékeit, hogy a Nap-kelte felkészületlen havashenrikjei biztosítsanak számára platformot.

Nem szeretek költözni, konzervatív - vagy csak lusta, kényelmes - ember vagyok, ragaszkodom a megszokott környezethez. Plusz a stressz minden új géptől, rendszertől. Néha viszont muszáj. Hat éve vendégként kezdtem, négy és fél éve már önálló blogom van a Freeblogon. A Freeblog viszont döglődik, így hát ide költözöm - menekülök.

Azt is remélem, hogy sikerül ide mentenem a régi bejegyzéseket, mert számomra fontosak: rólam meg a világról szólnak. Ahogy majd az itt születő bejegyzések is.

Lectori salutem!

Jel hívta fel a figyelmemet Horgas Béla bejegyzésére a Liget Műhely blogjáról.

Szomorú történet - akár a rendszerváltás -, és nevetséges is, mint az említett történelmi esemény mára bohóccá vált, egykor emblematikus alakja.

Egyébként hat hete írtam Lakitelekről.

Tényleg ideje volt már megsemmisíteni a lakiteleki sátrat.

KB-tag blogja egyike napi kötelező olvasmányaimnak (szóval minden nap megnézem, de bevallom, a VIII. kerület ügyes-bajos dolgain nincs türelmem végigrágni magam). "Bizottságiirnok" világszemlélete, szociális érzékenysége közel áll hozzám, emellett sok mindent olvas az interneten, amit megoszt velünk. Most épp egy fontos és informatív felhívást, amelyben (számomra) nem az a lényeg, hogy A Város Mindenkié csoport mire hívja fel a médiamunkások figyelmét a hajléktalanok ábrázolásával kapcsolatban, hanem hogy rádöbbent a saját sztereotípiáimra. Olvassátok: A hajléktalan emberek ábrázolása a médiában

*

"2010. május 11-én, kedden, II. Erzsébet tizenkettedik miniszterelnökét, David Cameron konzervatív pártvezetőt köszöntötte, aki negyvenhárom évesen a legfiatalabb kormányfő volt, amióta csak 1812-ben Lord Liverpool foglalta el a hivatalt. A királynő uralkodásának tizenötödik évében született Cameron három évvel még Eduárd hercegnél, a királynő legkisebb gyermekénél is fiatalabb. II. Erzsébet először akkor találkozott leendő miniszterelnökével, amikor az nyolcéves korában együtt szerepelt Eduárddal a Békavári uraság iskolai előadásában. Figyelemreméltó életpálya, ha figyelembe vesszük, hogy első miniszterelnöke [Churchill] még a tizenkilencedik században született és az ükanyja hadseregében szolgált."

(Egy II. Erzsébetről szóló könyvet szerkesztek éppen.)