Nemzetünk vezérlő csillaga ismét egyértelmű utat mutatott. A múltba meg az álmok (lázálmok?) korlátokat nem ismerő világába. Valószínűleg a véletlen alakította – de jól tette –, hogy Orbán Viktor tegnap két történelmi emlékhelyen is igét hirdethetett. Ópusztaszeren a Nemzeti Összetartozás Emlékművének avatásán „ezeréves szálláshelyről” (azt hittem eddig nem egyszerűen csak megszálltunk valahol, mint, mondjuk, a Hotel Four Seasonsben, hanem hazánk lett/van) beszélt, meg hogy minden magyar a „Turulba”, „a magyarok ősképébe” születik bele. (Nagyon nem píszí kérdésem: a „hígmagyarok”, vagyis a szlovák, német, szerb, román, örmény, zsidó származásúak is?) Ismét bebizonyosodott, mennyire igaza volt Kósa Lajosnak, aki a 2006-os vereség után azt mondta: OV sámánnak jó, nem törzsfőnöknek. „Orbán Viktor szerint aki politikára ’adja a fejét’, annak tudnia kell olvasnia a jelekből, ennek képessége a kormányzáshoz nélkülözhetetlen. ’Aki tud olvasni a jelekből, az láthatja, új törvények világa közeledik az európai kontinens felé. Ennek a formálódó új világnak az első parancsolata úgy hangzik: az erősek egyesülnek, a gyengék széthullnak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak, a gyenge nemzetek széthullnak. Azt kívánom minden magyarnak, legyen füle a hallásra és olvassanak a jelekből’ - mondta. (Forrás: fidesz.hu)

A félázsiai sámán-politikus ez után átment Lakitelekre, ahol az (utóbb általa legyilkolt) MDF-et létrehozó találkozó 25. évfordulója alkalmából öblögetett a saját útról, a nyugati minták és parancsolatok elutasításáról, arról, hogy csak akarni kell. (lásd: Kormány.hu)

Orbán Viktor mindkét beszédében maximálisan hű volt a hely szelleméhez: Ópusztaszer a történelmet helyettesítő mítoszokról szól, Lakitelek pedig a „nyugati minták” elutasításáról. Illetve arról is – mert Lakitelek, az 1987. szeptember 27-i találkozó (amely az Orbanisztán Alaptörvénye szerint nem létező „elmúltnegyvenév” idején történt) egyik meghatározó, valóban történelmi fontosságú eseménye volt a rendszerváltásnak. A tudósítások szerint a méltató és aktualizáló jelzők mellett igencsak kevés szó esett a 25 évvel ezelőtti konkrétumokról. Ezt próbálom meg most pótolni a fiatalabbak kedvéért, akik erről valószínűleg körülbelül ugyanannyit tudnak, mint a turulról (amelybe beleszülettek).

Mindenekelőtt a háttér, a kontextus. A Szovjetunióban teljes lendülettel folyik Gorbacsov kétségbeesett kísérlete a szovjet rendszer megreformálására: a tökéletes kudarcba fulladó gazdasági-politikai reform, a peresztrojka („átépítés”), valamint az ideológiai-politikai alapokat megrendítő múlt- és jelenfeltárás, a glasznoszty („nyilvánosság”). Magyarországon az MSZMP vezetése a piacgazdasági reformokkal igyekszik kiutat találni a csődből (és alapozza meg a gazdasági rendszerváltást, azt, hogy a 90-es évek elején Magyarország a térség „éllovasa” legyen): 1987. január elsejétől „kétszintűvé” válik a bankrendszer, vagyis kereskedelmi bankok jönnek létre, s az év folyamán döntenek az adórendszer reformjáról: az ÁFA és az SZJA bevezetéséről. Júniusban a lendületet, átalakítást – és ezzel a rendszer alapjainak megőrzését, a kommunista kiutat – hirdető Grósz Károly lesz a miniszterelnök, s a párt vezető testületébe a Politikai Bizottságba bekerül Csehák Judit és Németh Miklós. Tabukkal, tilalmakkal szakító, ideológiai és politikai jelentősége van az évtizedes előkészítő munka után megjelenő háromkötetes Erdély történetének éppúgy, mint a Népligetben megnyíló és hamarosan ellenzéki bázissá váló Jurta Színháznak vagy az év végén bevezetett világútlevélnek.

A hivatalos politikával párhuzamosan a második nyilvánosságban, a 80-as években egyre erőteljesebben jelentkező (bár az értelmiségi vitaklubokból még kitörni nem képes) ellenzék soraiban is fontos változások történnek: a 70-es évek végétől (a Charta ’77 csehszlovák ellenzéki mozgalom melletti kiállással, a Bibó Emlékkönyvvel, az 1985-ös monori találkozóval stb.) egységesen fellépő ellenzék 1987-ben szétszakad, lényegében a történelmi gyökerű népi-urbánus törésvonal mentén. Az erős, mozdíthatatlannak látszó Kádár-rendszerrel szemben – a soha nem titkolt nézeteltérések ellenére – kéz a kézben léptek fel (vagy legalábbis szerveződnek) a párton belüli reformértelmiségiek, az illegális (szanizdat) Beszélő körül csoportosuló, a „nyugatos” politikai szabadságjogokat hangsúlyozó demokratikus ellenzék (a későbbi SZDSZ magja), valamint a „nemzeti sorskérdéseket” (népességfogyás, határon túli magyarok, öngyilkosságok, a társadalom egészségi állapota) középpontba állító népi vagy nép-nemzeti ellenzék. Amikor azonban felsejlik a rendszer széthullása – vagy legalábbis gyökeres átalakulása – már a jövő kérdései kerülnek előtérbe, és ezzel szétválnak az utak, megbomlik a bizalom és az egymás iránti szolidaritás. Kis Jánosék 1987 júniusában a népiek tudta nélkül hirdetnek liberális programot azzal, hogy a Beszélőben közzéteszik a Társadalmi Szerződést (híres mondata: Kádárnak mennie kell). A – többek között Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula által fémjelzett – népiek nem akarnak nyíltan szembefordulni a hatalommal, ki akarják használni a hivatalos nyilvánosság fórumait, a reformkommunistákkal, mindenekelőtt Pozsgay Imrével keresnek szövetséget. Ennek eredménye „a magyarság esélyeit” megvitató lakitelki találkozó, amelyre – az egy Konrád György kivételével – nem hívják meg a demokratikus ellenzék tagjait. Ez a konferencia „fővédnökének”, Pozsgay Imrének, az MSZMP politikai bizottsága tagjának a feltétele. Ő tartja – az egypártrendszer keretein belül megvalósítandó, fontos politikai reformokat szorgalmazó – bevezető előadást, amelyet azzal kezd, hogy tolmácsolja Grósz Károly miniszterelnök üdvözletét… A második előadó Csurka István, aki szokásosan szenvedélyes szónoklatában a nemzethalál réméről, Trianonról beszél, meg annak veszélyéről, hogy „pincérnemzet” leszünk. (v.ö. Németh László előadása az 1943-as balatonszárszói konferencián.) Csurka új földosztást sürget, a „kultúra alatt élő” 4-5 millió ember felemelését. Hozzá hasonló hangnemű Csengey Dénes hozzászólása, aki a többi között azt mondja, hogy Magyarországnak nincs fővárosa, Budapest „idegen szellemet és érdekeket” képvisel. Pozsgay és Csurka a két véglet – de akkor, ott egymással összeegyeztethetőnek gondolt véglet. (A hozzászólók közt volt például a szocializmus, a demokrácia és a magyarság ügyének „egybeforrasztását” szorgalmazó reformkommunista politológus, Bihari Mihály, aki előadásában „totális válságban lévőnek”, „történelmileg életképtelennek” nevezte a létező szocializmust, de mind vele, mind a kapitalizmus értékeivel szembeni reformokat tartott szükségesnek.)

Mindez ma már történelem, vagyis a múlt. Amit meg lehet próbálni elfelejteni, retusálni, átfesteni, áthazudni, lehet helyette hülyeségekről beszélni, de attól még velünk marad.

*

Ajánlott irodalom:

A magyarság esélyei. A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve (Püski Kiadó, Budapest, 1991)

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006)

"... A rendszerváltás az új magyar demokráciát a Horthy- és Szálasi-rendszer ellenében létrejött, rövid életű magyar demokrácia örököseként határozta meg. Az a demokrácia szembefordult a nácizmussal és ítéletet mondott a nyilasok fölött.

Ne hagyjuk ezt megváltoztatni!

Magyarország vezetői új Alaptörvényükben a Horthy-rendszerrel, a náci Németország szövetségesével vállalnak folytonosságot. A szélsőjobboldallal együtt a magyar irredentizmus és antiszemitizmus emblematikus alakjainak kultuszát űzik. Ez ellentétes a párizsi békeszerződéssel, a második világháború után létrejött nemzetközi konszenzussal is...

A magyar kormány a közoktatásban a szélsőjobboldallal összejátszva a Horthy-korszak iskolarendszerét másolja, a  tananyagokban a Horthy-korszak történetszemléletét érvényesíti...

De ez az ország, amelynek nevéből eltűnt a köztársaság szó, nem csak az ő államuk, hanem a mi országunk is.

...

Ne hagyjuk, hogy a mi országunkba még egyszer visszatérjen a Horthy-rendszer!

Lesz itt köztársaság újra még!"

***

Nem tudom, egy kiáltványt miért petíciónak neveznek, és én biztos máshogy fogalmaztam volna meg, de a lényegével egyetértek, ezért aláírtam. A tiltakozó dokumentum teljes szövege és csatlakozás: itt.

Három nap után kirúgták a mezőhegyesi iskola magyartanárát, mert a megyei kormányhivatalban tudták, hogy egy kellemetlen, tényfeltáró újságíró testvére. A történet Orbanisztán kaszárnyafegyelemmel centralizált iskola- és hivatali rendszeréről is szól.

A Nol kettős cikke a történtekről és a háttérről

Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy „jel” felhívta a figyelmemet egy kiállításra, amelyről szinte senki se tud: a filmrendezőként (és Törőcsik Mari férjeként) ismert Maár Gyula most először engedte, hogy kiállítást rendezzenek festményeiből. Barátai, egy új, erzsébetvárosi magángaléria – Dover, Király u. 9. – tulajdonosai mutatnak be képeiből. Úgy alakult, hogy nem szeretem (nem is igazán ismerem) Maár filmjeit, de a képek…! Most méltatni kéne a fauve-os színeket, a tökéletes kompozíciós készséget, a humort meg még sok mindent, de egyrészt nem igazán értek hozzá, másrészt pedig itt egy ismertető. A kiállítás már csak pár napig, szeptember 30-áig látható, vasárnap kivételével 15–19 óráig. A kiállítás mellett a 200 éve épült, gyönyörűen rendbe hozott ház is megér néhány pillantást.

Kis séta következett: Király utca, Gozsdu-udvar, Dob utca, Klauzál tér – a pesti (egykori) zsidónegyed majd gettó fura hangulatú, kicsit művileg újrateremtett, de halott, mándysan megdermedt, zárt világa hipszter kocsmákkal élővé varázsolva. Péntek este, a hétvége kezdete lévén tényleg élő, jó hangulatú.

Célpontunk a Pepita Ofélia Bár a Klauzál téren. Illetve annak a pincéje, ahol az Iglbauer Stúdió tartott bemutató estet. Ez két egykori, nagyszerű rádiós, a rendező Magos György és a dramaturg Varga Viktor projektje. A magyar és a világirodalom számtalan művének hangjátékká varázslása fűződik a nevükhöz, s ezt most magánvállalkozásban folytatják – mert nem tudják nem csinálni, s mert olyan partnereik vannak hozzá, mint például Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi Ákos, Vallai Péter. Meg Darvas Ferenc zeneszerző, aki ezúttal két fiával együtt játszott-énekelt – a többi között az Ibusár dalaiból. A Magos-Varga kettős régi és új alkotásai nemsokára – némi fizetség ellenében – letölthetők is lesznek az internetről. A másfél órás, fergeteges műsorban Esterházy felolvasta egy éppen két évtizede kelt írását (keserűen előrebocsátva, hogy mintha ma írná) arról, hogy „mi a magyar?” Részlet (innen:)

„Egyszerre látszik most két rossz : a bezárkózás gesztusa és a buta, tájékozatlan ártatlanság a ’nyugat ajándékaival’ szemben. Provinciális gőg és megalázkodó gazsulálás. Kisebbségi érzés és nagyravágyás. A kis ország - nagy nemzet öncsalása.

Nem vagyunk nagy nemzet. Volt róla szó, Európa a magyarok által is az, ami. Per def. De ha a kézzelfoghatóságokat nézzük, az elenyészően kevés, hatásunk titkos, alig jelentünk valamit ebben a történetben. Például az irodalmunk semmi nem jelent. Arany János egy vonással nem változtatta meg az európai költészet nem magyar részét. Mondhatjuk, ez az ő bajuk, az, hogy nem tudják, ki Weöres Sándor - de nincs miért ezt harciasan mondanunk.

Ebben a kicsiségben én nem látok semmi rosszat (jót sem, ide születtem, ennek ez a következménye, kötöttség és kötődés), ám láthatóan nem kevesen ezt nem tudják összeegyeztetni az önmagukról, az országról, a magyarságról dédelgetett képükkel. Innét ered az állandó sértődöttség, izgatottság, szellemi ingerültség, és végső soron a bűnbakkeresés : nagyok volnánk mi, de nem hagyják, hol a török, hol az osztrák, hol a muszka, hol a belső ellenség.

Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás.”

Aztán a Kertész utca – Wesselényi utca útvonalon (itt is jól megbámulva minden házat, minden cégtáblát – kedvencem: Moses Fast Food) kisétáltunk a körútra.

"Félelmetes és káprázatos mesének" nevezi a borítószöveg Rushdie regényét, és nem túloz. Tündérmese és thriller fonódik össze India történelmével, különös tekintettel a 20. századra. Meg a 15. század végi spanyol reconquistára, Granada elfoglalására, a mórok - s rögtön ez után a zsidók - kiűzésére; de játszik még Portugália, Vasco da Gama (állítólagos) leszármazottai. A hindu hitvilág, a Rámájána meg utalások - a többi között - Cervantes Don Quijotéjára.  A regény egyik kulcsfogalma, visszatérő motívuma a palimpszeszt: a régire - itt festményre meg történelmi korokra, eseményekre - rakódó új látszólag megsemmisíti az előző réteget, de aztán kiderül, hogy eltakarta ugyan, de meg is őrizte.

Rákerestem az interneten recenziókra: többen is Garcia Márquezzel rokonítják, a mágikus realizmust emlegetik, de Rushdie-nál szerintem sokkal közvetlenebbül van jelen a valóságos történelem, sőt a napi politika: Gandhi és Nehru, a véresen irracionális hindu-muszlim ellentétek és a varázslatosan szörnyű világváros, a regény fő helyszíne, Bombay. A (majdani) Nobel-díjas Coetzee, aki nem nagyon titkolja, hogy nem tetszett neki A mór utolsó sóhaja, azt veti Rushdie szemére, hogy csapong, nem elég fegyelmezett a regény szerkezete, egyes fontos szereplők csak karikatúraszerűen vannak ábrázolva, felületesek a történelmi párhuzamok. Rushdie "felrúgja a prózaírás alapvető szabályait" azzal, hogy a regény utolsó lapjain új szereplőt vezet be (majd öl is meg) - mondja Coetzee. (A recenzióban egyébként elég sokat elmesél a regény tartalmából.)

Engem mindezzel együtt is lenyűgözött, még ha sajnálatos módon, munka miatt nem is tudtam egy szuszra olvasni, ahogy kéne. Álljon most itt egy részlet, ami nem a legjellemzőbb, de van egy ilyen rétege is a könyvnek, és tegnap a befejező részben olvastam:

A civilizáció az a bűvészmutatvány, amely elrejti előlünk a természetünket... A vérszomj... a történetem része volt; és átjárta a csontjaimat is. Egy pillanatig sem ingadoztam, amikor döntést hoztam; bosszút állok - vagy meghalok, amikor megkísérlem. Gondolataim az utóbbi időben folyton a halálon jártak. Végre értelmet adhatok különben gyarló halálomnak. Valamiféle elvont csodálkozással ébredtem rá, hogy kész vagyok meghalni, amennyiben Raman Fielding hullája a közelemben hever. Úgyhogy én is gyilkoló fanatikussá váltam. (Vagy igazságos bosszúállóvá; válasszanak.)

Az erőszak erőszak, a gyilkosság gyilkosság, két rossz nem egyenlő egy helyessel: ezeknek az igazságoknak teljes mértékben a tudatában voltam. És: ha az ember lesüllyed ellenfele szintjére, akkor le kell szállnia a magas lóról. A Bábri Maszdzsid lerombolása* utáni napokban "jogosan felbőszült muzulmánok / "fanatikus gyilkosok" (ismét használják úgy a piros ceruzát, ahogy a szívük parancsolja) hindu templomokat romboltak és hindukat öltek egész Indiában és Pakisztánban is. Az erőszak szétterjedésekor elérkezik az a pillanat, amikor a "ki kezdte?" kérdése lényegtelenné válik. A halál végzetes kötései elválnak az igazolás minden lehetőségétől, az igazságszolgáltatásról nem is beszélve. Tombol közöttünk a bal és a jobb, a hindu és a muzulmán, a kés és a pisztoly, gyilkol, gyújtogat, rabol és a füstös levegőbe emeli összeszorított, véres öklét. Tettei mindkét fél házaira átkot hoznak; mindkét oldal feláldozza az erény bármely foszlányára való jogát; megfertőzik egymást.

(Greskovits Endre ford.)

*1992-ben hindu nacionalisták lerombolták a 16. századi. ajódhjai Bábri-mecsetet, az indiai muszlimok szent helyét, mert az Ráma isten feltételezett szülőhelyén épült.

Részletek a Magyar Diplo cikkéből:

„Mindennek a kulcsát a Tirrén-tengeren 2012 januárjában zátonyra futott Costa Concordia tengerjáró adja meg. A hajó neve az európai népek egységét és a köztük lévő harmóniát jelképezte. Tizenhárom fedélzete volt, amelyek uniós tagállamokról kapták a nevüket. A legfelső fedélzet Lengyelország nevét viselte. Ez után következett Ausztria, Portugália, Spanyolország, Németország, Franciaország. A hajó gyomrának közepében volt az Európa átrium, amelyhez a London szalon, a Lisszabon diszkó, a Berlin bár kapcsolódtak. A Costa Concordián forgatták Jean Luc Godard Szocializmus című filmjét, aki ezzel a hajóval, vagyis nem egy csatahajóval vagy egy gyorsnaszáddal, hanem egy lassú járású, hatalmas luxus óceánjáróval kívánta a modern Európát szimbolizálni. A filmben Alain Badiou egy ürességtől kongó teremben tart előadást, s Patti Smith gitárral a kezében bolyong a fedélzeteken, de ügyet sem vet rá senki…

Nem hasonlít-e a Goldman Sachs, az Európai Központi Bank bankárainak, menedzsereinek, brókereinek viselkedése a kapitányéhoz, aki nem legeslegutolsóként, hanem az utasokat megelőzve hagyta el a hajót? A bankvezérek is mindig időben hagyják el a süllyedő hajót, és Görögországban, meg másutt Dél-Európában is magukra hagyják az embereket, hagyják őket megfulladni. Egyfelől, az Európai Központi Bank 2011 decemberétől több mint ezermilliárd eurót „szabadított fel”, de nem a lakosság, hanem a bankok megmentésére. Másfelől, Európa-szerte Görögországtól, Romániától Olaszországon át Spanyolországig, és Szlovéniában meg Horvátországban is folyamatosan tanúi vagyunk a sokkterápiás kezelésnek, vagyis a vaskezű megszorításoknak és a strukturális kiigazítások végtelen sorának.

E radikális neoliberális fordulat egyik következménye a szélsőjobboldal és a nacionalizmus megerősödése, amelyben mind hangosabban vesznek részt a munkások. Nem véletlenül hívják Munkáspártnak a csehországi szélsőjobboldali pártot, amely a romák ellen szervezett pogromokkal vált hírhedetté…

A pénzügyi válság hatására mind erősebbé válik a jobboldali és a szélsőjobboldali tábor.

Íme, e retorika egyik jellegzetes megnyilvánulása: ’Teljesen megfosztottak bennünket a jogainktól. Mi csak arra vagyunk jók, hogy a nemzetközi tőke a hiteltörlesztés kamataival teletömje a pénzeszsákjait.(..) Hárommillió embernek nincs munkája. Ők meg vannak fosztva az elemi létfeltételektől is. A politikusok csak azon mesterkednek, hogy elrejtsék előlünk ezt a nyomorúságot. A körülmények nekik egyre kedvezőbben, nekünk meg egyre rosszabbul alakulnak. Amikor a sorsunkat a kezünkbe akartuk venni, akkor szabadságot, békét és jólétet ígértek nekünk. Mára ez az ígéret szertefoszlott. A mostani felelőtlen politika csakis népünk teljes összeomlásához vezethet.’

Nem tökéletes leírása-e ez a jelenlegi zsákutcás európai helyzetnek?... A fenti sorok szerzője nem más, mint Joseph Goebbels, és a Wir fordern (Követeljük) című cikkben olvashatjuk mindezt, amely 1927. július 25-én jelent meg a Der Angriff negyedik számában…

...Bécsben, Hans-Christian Strache legszilárdabb szövetségesének a számban gyorsan gyarapodó szerb migráns közösség lépett elő. Hogy nyíltan felléphessen és uszíthasson egyes – az afrikai, a török és általában a muszlim – bevándorló csoportok ellen, Strache megalkotta a jó emigránsok csoportját, akik éppen most a szerbek. Nem kell meglepődnünk azon, hogy Anders Breivik egyik példaképe a szerb háborús bűnös, Radovan Karadžić volt…

A jelenlegi pénzügyi válság, a kikényszerített megszorító intézkedések nem csak a pénzügyi elitnek teremtenek kiváló alkalmat a gyors tőkefelhalmozásra: ez a helyzet a táptalaja az új nacionalizmusnak is. A munkások jogaiért vívott küzdelem immár nem csak a baloldal privilégiuma…”

A teljes cikk itt

Tegnapi emlék. Meg 35 éves.

Én speciel mivoltanetennél találtam. Az a tahó fideszes képviselő meggyőződésem szerint a magyar népesség többségének véleményét fejezte ki, ezért hát valóban a falvédőn a helye.

Dr. Varga István egyébként egyáltalán nem outsider kezdő: tagja a parlament alkotmányügyi bizottságának, valamint a 2002-2010 közötti államadósság-növekedés okait vizsgáló albizottságnak. Országgyűlési adatlapjának alján található életrajzát érdemes elolvasni már csak azért is, hogy megcsodálhassuk igeragozási bravúrjait.

Az, hogy Orbán Viktor hazudik, nem újság, nem kell rajta meglepődni, legalább egy évtizede hozzászokhattunk. A hazudozás otrombasága, pofátlansága azonban mindig mellbe vág.

Tegnap délelőtt külföldi újságíróknak azt nyilatkozta, hogy sínen vannak az IMF-fel és az EU-val folytatott tárgyalások, és valószínűleg már ősszel lesz is megállapodás. (lásd itt)

Aztán ma reggel - a Fidesz évadnyitó frakcióüléséhez igazítva - a spin doctor Habony Árpád szócsöve (aka Magyar Nemzet) közzétett egy horrorisztikus listát az IMF állítólagos követeléseiről, amelyeket, mit tesz isten, a frakció és maga Orbán Viktor órákon belül felháborodottan el is utasított mint Magyarország érdekeivel szembenállókat. (Külön szépsége a dolognak, hogy facebookos videoüzenetében a viktátor "a sajtóból megismert követeléseket" emleget.)

A forint és BUX azonnal zuhanni kezdett, és gazdasági újságíróknak kb. ugyanennyi idő kellett ahhoz, hogy kiderítsék, biztosan nem igaz, amit Orbán (és a Habony-lap) állít: ilyeneket az IMF nem követel, és nincs is szó új követeléslistáról. (lásd pl. itt)

Hát akkor miről van szó? Például arról, hogy szokás szerint megint más a propagandaszöveg külföldre és belföldre. Az Orbán-hívők vagy akár - a sokkal nagyobb tömeget képviselő - apatikus, a politikától elfordult állampolgárok nem fogják szembesíteni egymással a hírekben szerényen megbújt szerdai kijelentést és a minden tömegmédium által ma harsogott, kurucos "nem, nem, sohát".

Másrészt pedig Orbán és Matolcsy már rég beárazta, hogy nem lesz IMF-megállapodás: a jövő évi költségvetés tervezete 299 forintos euróval számol (lásd itt). De ez az optimista verzió, például 1,6 százalékos GDP-növekedéssel.

Ha a pesszimista verzió jön be, abban az IMF és az EU lesz a bűnös. Természetesen.

Felszólalók:

Balavány György, újságíró
Krajcsir Piroska, armenológus, műfordító
Mamikon Yengibarian, szobrászművész