Végre olyan kapott Nobel-díjat, akit ismerek, olvasok, szeretek. Szégyen, de a tavalyi díjazott Herta Müllertől egy sort se olvastam, a tavaly előtti Le Cleziótól ugyan valamicskét igen, de nem ragadott meg.

"A hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért."

Kb. egy hete fejeztem be A kecske ünnepé-t, ezt a hátborzongató regényt, amelyre tökéletesen illik a Nobel-díj Bizottság fenti indoklása. Dominikában játszódik, a harmincéves Trujillo-diktatúra végnapjairól, a diktatúra működéséről, kiszolgálóiról és Rafael Trujillo meggyilkolásáról. 1961-es történet, Vargas Llosa majd’ negyven év múltán ír róla. Rafael Leonidas Trujillo már nagyon a múlt, a világ és Latin-Amerika is számtalan diktátort látott azóta is uralkodni és eltűnni. A politikába magát mindig szenvedélyesen belevető (1990-ben köztársasági elnökségért is induló) perui író nyilvánvalóan a diktatúrák kvintesszenciáját látta Trujillo uralmában. Nem az önkény, a brutalitás, az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolás az igazán érdekes, még csak nem is elsősorban az önmagát komolyan Isten kezének, a Haza Jótevőjének hívő diktátor személye, hanem azok, akik körülveszik, kiszolgálják és – hisznek benne. Ez a feltétel nélküli hit, odaadás az egyébként valóságos személyeket is felvonultató regény igazi főszereplője. Hogyan válnak környezetük által eszükért és/vagy tisztességükért nagyra becsült emberek hívő kiszolgálókká. Valószínűleg ez minden diktatúra legizgalmasabb kérdése. Persze nem csak Latin-Amerikában.

Az az igazság egyébként, hogy noha Vargas Llosa-rajongó vagyok, most megszámoltam, 13 könyve van a polcomon, de ez nem igazán tetszett. Hiányzott belőle az a humor és gyengédség, amit szeretek benne. (Azt hiszem, hogy a zseniális Pantaleón és a hölgyvendégek volt az első, amit olvastam tőle.)

Viszont tavaly nyáron olvastam tőle A beszélő-t, s az elvarázsolt. A történet jórészt a perui Amazónia mélyén játszódik, egy időtlen idők óta fennálló, a természettel tökéletes összhangban lévő, s ma is e körülmények között élő indián macsigengák között. (Az egyszerűség kedvéért a fülszövegből idézek.) A macsigengák nem ismerik az írást, s a beszélő az, aki történeteivel a létezés és a kultúra folyamatosságát és a közösség összetartozását biztosítja. Amit törzsükről, a múltról, a világról meg a túlvilágról tudnak, azt a „beszélőtől” tudják. A történet csavarja, hogy a konkrét beszélő, akiről szó van, az az éppen Firenzében tartózkodó elbeszélő gyerekkori barátja, egy kikeresztelkedett zsidó.

Nagyon szeretem a latin-amerikai irodalmat, Vargas Llosa mellett természetesen García Márquez is kedvencem, s még valaki, akit ma már ritkábban olvasnak, pedig nagyszerű, élvezetes író (volt): a brazil Jorge Amado (Vízordító három halála, Csodabazár, Zsubiaba, Flor asszony két férje, stb.)

Mario Vargas Llosáról részletesebben: a könyves.blog.hu-n

(És még valami: "Vargas Llosa" és nem "Llosa" - a spanyolban gyakori kettős családnévről van szó, amikor a mama családnevét is használják. Ugyanígy nem "Márquez", hanem "García Márquez".)