„Hajdani évszázadokban – gondolta Agathe – az én lelkiállapotombeli emberek kolostorba vonultak" – de hogy ő ehelyett egyszerűen férjhez ment, volt ebben valami ártatlan komikum, ami eddig elkerülte a figyelmét. És ez az ifjonti ráérzést kijátszó búvópatak-elem tulajdonképpen a modern kor komikuma volt, a modern koré, mely a világtól való elvonulás igényét a legrosszabb esetben is valamiféle turistaszállóval, általában azonban alpesi hotelszobával elégíti ki, sőt, még arra is gondja van, hogy a fegyintézeteket gondosan bebútorozza. Kifejezi pedig ez azt a mélyen lakozó európaias igényt, miszerint: csak semmi túlzás! Európai ember nem ostorozza magát, testét nem szórja be hamuval, a nyelvét nem vágja ki, a teljes odaadást csakúgy nem ismeri, mint a visszahúzódást mindenkitől, szenvedélyébe nem pusztul bele, de másokat sem tör kerékbe, nem nyársal fel; olykor viszont mégis szükségét érezné, hogy így legyen s tegyen, ezért azután nehéz megmondani, mit érdemesebb mellőzni: az óhajtást vagy az önmegtartóztatást. Miért kellene tehát épp egy aszkétának éheznie? Az ilyesmi csak zavaró képzelődésekbe sodorhatja! Az ésszerű aszkézis: ellenszenv az evés iránt az állandó kellőn-tápláltság állapotában! Az ilyen aszkézis valóban tartósnak ígérkezik, és megengedi a szellemnek azt a szabadságot, amelyre nem lehetne módja, ha szenvedélyes lázadás sodorná testi függőviszonyba!
Kb. a felénél tartok; keményen dolgozom, de megéri.
Utolsó kommentek