A Magyar Narancs legújabb számában elemzést közöl Csoóri Sándor egy verséről (Sáros a szívünk)*, s a cikk ezzel fejeződik be: „Csoóri nagy erejű időskori költészete a mai magyar líra egyik legimpozánsabb fejleménye."

Na és?

A MaNcs politikailag elkötelezetten liberális, kulturálisan az új, az ifjúsági, az avantgárd meg a pop irányzatok felé nyitott hetilap. Csoóri pedig... egyik sem.

Nem vagyok irodalomtörténész, sem kritikus, ritkán olvasok verseket (bármit hazudok is magamról a blogban), nem is értek hozzájuk; Csoóri sose tartozott kedvenceim közé, de tudomásul vettem, hogy vannak, akik a 60-es évek óta az „élő legnagyobbak" közé sorolják. Erről a versről azt gondolom, hogy jó, de semmi különös.

A vers egyébként az 1999-ben elhunyt Kiss Ferenc temetésére íródott, bár ez se lehet egészen biztos, hiszen először 2008 májusában jelent meg a (Csoóri által alapított) Hitelben. Rögvest adódik hát a kérdés, hogy kerül egy erről szóló kritika a 2009. január 8-i Narancsba, ráadásul a tárcarovatban (?) - ilyen se volt eddig.

Kitérő(?): Csoóri Sándor egy hónappal ezelőtt megkapta a Prima Primissima-díjat. Erről nincs szó a MaNcs mostani cikkében (annak idején közölték a díjazottak listáját), mint ahogy Csoóri akkor elmondott rövid - a világ szellemi katasztrófájáról szóló, Magyarországon pedig új rendszerváltást sürgető - beszéde is csak a Heti Válaszban olvasható.

Múltba révedés: a 70-es évek végétől Csoóri az úgynevezett (s akkor még a liberális „demokratikus" ellenzékkel együttműködő) népi ellenzék egyik vezéralakja volt, az MDF egyik alapítója (akit megkülönböztetett tapintattal kezelt a „diktatúra" is). Óriási megdöbbenést keltett, amikor 1990 szeptemberében a Hitelben megjelent Nappali hold c. esszéjében ő is rátért a zsidózás Csurka által feltört útjára. S ahogy az elmúlt húsz évben a liberális, baloldali sajtóban nem jelent meg elemzés Csurka drámáiról, úgy (a Magyarok Világszövetsége elnökeként is politikai figurává váló) Csoóri költészetéről se nagyon (legalábbis az én ismereteim és emlékezetem szerint).

Vissza a mába: továbbra se szeretem Csoórit, nem érdekelnek a versei se, de örülök a Magyar Narancs cikkének. A liberális hetilap nyilvánvaló gesztust tett; úgy csinált, mintha ez egy normális közélettel, normális kulturális élettel rendelkező, normális ország lenne, ahol egy vers - vers, ahol egy költő - költő, és egy verskritika - verskritika.

(De ez egyelőre nem az az ország.)

* A MaNcs honlapján egyelőre csak a vers olvasható, a kritika nem.

Szerző: rás  2009.01.10. 18:10 4 komment

Címkék: mancs csoóri

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr364929003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

thomas 2009.01.11. 10:13:10

Hasonlóan gondolkodunk róla. Egyet vitatnék: szerintem a népi ellenzék mindössze öt percig működött együtt a szabad kezdeményezésesekkel, és azt is számításból tette. A kölcsönös bizalmatlanságnak - ezt Neked nem kell magyaráznom - történelmi gyökerei vannak. Csoóri egy Kiss Jánossal csak tévedésből foghatott kezet - még az átkosban is.

Ismeretlen_46946 2009.01.11. 11:22:30

Thomas: az élet egy kicsit bonyolultabb. Az együttműködés "öt perce" a valóságban legalább egy évtized volt. 1977 januárjában 34 magyar értelmiségi a magyar párt- és állami vezetéshez intézett közös nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovák Charta '77 kibocsátóinak (Václav Havelék) letartóztatása ellen; az aláírók között volt Bencze György, Kis János, Csoóri Sándor... 1985-ben a Donáth Ferenc (az '56-os MSZMP egyik vezetője, majd a Nagy Imre-per elítéltje) által szervezett monori találkozó négy előadója: Bauer Tamás, Csoóri Sándor, Csurka István, Kis János. Kortársi visszaemlékezés szerint még '87 elején is rendszeres a baráti hangulatú találkozó a két irányzat képviselői (mondjuk, Csurka, Csoóri, Konrád Gy., Göncz Á. + reformkommunisták, pl. Bihari Mihály, Lengyel László) között. A szakítás '87-ben következik be, amikor júniusban Kis Jánosék (a "Beszélő-kör") a népiek tudta nélkül dolgozza ki és hozza nyilvánosságra a "Társadalmi szerződés"-t ("Kádárnak mennie kell."), ősszel viszont (Pozsgay kérésére) a népiek - nem hívták meg a demokratikus ellenzék tagjait - Konrád kivételével - Lakitelekre, ahol megalapították az MDF-et. Lakitelek fő szónokai egyébként: Fekete Gyula, Csurka István, Bihari Mihály, Gombár Csaba - és Pozsgay Imre. De a (közös ellenséggel szembeni) évtizedes összefogás volt az alapja '89-ben az Ellenzéki Kerekasztalnak, a '90-es választások után pedig a - kormányzást lehetővé tevő - MDF-SZDSZ paktumnak. (Kicsengettek, úgyhogy befejezem a történelemórát.)

thomas 2009.01.11. 13:17:58

:) Oké, sarkosan fogalmaztam, szándékosan. Amúgy ebből a tíz évből a történelemkönyvekben öt perc sem lesz, főleg nem ilyen árnyalatokkal, mint azt a mi korosztályunk megérte. Annyi fog maradni, hogy a demokratikus ellenzék nem tudott megszabadulni a történelmi népies-urbánus vitájától, és egy igazgatói székbe alámerült váratlan felbukkanásával felemásra sikerítette a rendszerváltást, s mikor ezt számonkérték rajta, annyit mondott csak: Teccettek volna... :) (Megint sarkos voltam. :) )

Ismeretlen_10155 2009.01.11. 20:55:09

a hülye libsik már csak ilyenek -- normális országban akarnak élni. én nem is értem, hogy miért, mikor olyan jó verekedni, veszekedni 7/24. nem?! amíg azonban ez nem talál legalább visszhangra a "másik oldalon", addig itt közéleti lövészárkok lesznek. -- sajnos az az érzésem, hogy valakiknek (akiket most ugyi nem neveznék meg személy szerint, mert túl sokan vannak) ez érdeke. el kellene már őket küldeni a sunyiba végre...
süti beállítások módosítása