1. Tótawé egy bunkó – mindig is az volt. Bayer Zsolt is bunkó – ő nem mindig volt az. (v.ö. Weöres Sándor: „KARESZ HÜJE/ GYÖNGYI HÜJE/ csak én vagyok okos/ énnekem a segembe is felyem van.”) És akkor még csak szakmailag elsőrendű publicistákról beszéltem.

Isten látja lelkem, nem szeretem Szalai Annamáriát, de gusztustalannak és felháborítónak tartom az interneten róla keringetett pornográf fotomontázsokat, és egyáltalán: semmiféle sajtószabadsággal nem tartom összeegyeztethetőnek bárkibe beletaposni. A véleményébe, a hivatalába, a hivatali tevékenységébe lehet, az emberbe nem. Gondolom én. Ennél csak a rendszeresen gyilkosságra (hol cigányok, hol kommunisták vagy általa vélelmezett „ellenségek” meggyilkolására uszító (vagy mint most éppen: az 1919-es fehérterror áldozatainak számát keveslő – v. ö.: „Hitler is félmunkát végzett a zsidókkal”) Bayer undorít jobban, s ilyenkor én is ösztönszerűen a szerencsére nem létező géppisztolyom után kapnék. Vagy a médiatörvény után kéne?

2. Nem hiszek a korlátozatlan sajtószabadságban – sőt, leleplezem magam: nem hiszek a korlátlan szabadságban sem. Amúgy ilyen nem is létezik, egyik sem. Ideaként, eszményként igen, és szükségünk is van eszményekre. De tudnunk kell, hogy a realitás más. Az általános szabadságról, s ennek akár a legfejlettebb, legliberálisabb kapitalista társadalomban való megvalósulásáról most nem mondanék véleményt, csak annyit jegyzek meg, hogy az persze a létező világok legjobbika – de remélem, nem a lehetségeseké. Maradjunk azonban most csak a sajtónál. Csak aki vak vagy hülye vagy cinikus, állíthatja, hogy Magyarországon az utóbbi 100-150 évben létezett/létezik korlátlanul szabad sajtó – ha ezen most a média egészét értjük.  Vagy politikai vagy üzleti szempontok mindig is korlátozták, korlátozzák. Voltak, vannak persze szabad sajtótermékek (ha akarom, ez a blog is ilyen), de ezek csak azért lehetnek szabadok, mert jelentéktelenek. Nincs tömeghatásuk. A sajtó, a média a 20. század – Pulitzer, Hearst, Miklós Andor és Rákosi Jenő óta – tömegkommunikációs eszköz. A tömegkommunikáció pedig lehet a lehető legszélesebb közvélemény tájékoztatása, és lehet e közvélemény formálása. S ha nem az én véleményemre formálja a közt, akkor persze manipulálás.

Lehet erre mondani, hogy épp ezért van a közszolgálati rádió, televízió, hogy ezt ellensúlyozva valóban tárgyilagos, elfogulatlan legyen, de jó ha tudjuk, hogy ez is csak ideaként, vezéreszmeként létezik, valóságként nem. Jó, tudom, a BBC. És még? Persze egy Philipp vezérelte tévénél azért még sok jobbat, elfogulatlanabbat, magasabb szakmai színvonalút el tudok képzelni. (Tudom, ez előítélet, hiszen Orbán porondmestere még csak most lépett fel erre a dobogóra. Előítélet – az illető előélete alapján.)

3. Idegesítenek a saját reflexeim. Ha valaki mellettem Magyar Nemzetet olvas a villamoson, már gyanakodva nézek rá. (Mondjuk, Demokratáról, Barikádról, Magyar Fórumról ne beszéljünk.) S kapásból feltételezem, hogy ő is „politikai ellenfelet” (ellenséget?) lát bennem, ha éppen Népszabadság vagy Magyar Narancs van a kezemben. Agymosott hülyének tartom, aki csak a Hír Tévéből vagy az Echóból tájékozódik, de nagyon idegesít az is, ha valaki csak Klubrádiót hallgat. Felnőtt, „munkás” életem nagyobbik részében hozzászoktam, hogy a munkahelyem fizeti az újságokat, és igyekeztem mindent elolvasni (Új Magyarországot, Magyar Fórumot stb. is). Soha nem gondoltam, hogy valahol „középen” van az igazság, de mindig ismerni akartam, hogy más mit gondol. Most már, hosszú évek óta, magam fizetek az olvasmányaimért, így aztán alaposan szűkült a spektrum: jár a Népszabadság, a HVG, a Magyar Narancs, a Heti Válasz meg az Élet és Irodalom – minden egyebet az internetről. Ez is lassan úri mulatságnak számít, már ami az emelkedő előfizetési díjakat illeti, de ragaszkodom a kézbe vehető újságokhoz. Én még tudom – nemcsak újságíróként, hanem újságolvasóként is –, hogy fontos, hogyan vannak egymás mellé tördelve a cikkek, s hogy kell az is, hogy tudjam, mit hol találok egy újságban. Hat éves korom óta mindennap olvasok újságot, politikai híreket, ahogy gyerekkorom óta naponta többször meghallgatom a rádióban is a híreket. A 70-es, 80-as években a szokásos, reggel fél 7 és 8 óra közti menet a Kossuth rádió Krónikája, a VOA, a BBC és a SZER volt. Jó, ez a munkámhoz is kellett, de ugyanúgy természetessé vált, mint a 90-es években az, hogy minden tévéhíradóba belenézzek, plusz BBC, CNN, orosz 1-es. Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: hozzátartozik az életemhez a sajtó, a nyomtatott és az elektronikus média. A tájékozódás igénye. A sokszínűség, az eltérő, ütköző vélemények természetessége. És fura módon akkor is természetesnek tartottam az eltérő érdekeken, értékeken alapuló sokszínűséget, amikor része – alkatrésze – voltam egy olyan sajtóvilágnak, amely innen nézve nagyon is egyszínű, „egyenirányított” volt. Általában onnan nézve is…

4. A rendszerváltás – igen, minden ellenkező híreszteléssel szemben volt rendszerváltás! – folyamatában, 1988-tól eleinte fokozatosan, majd az ellenőrzés alól kiszabadulva, szinte robbanásszerűen vált színessé és szabaddá a sajtó. Számomra túl színessé és nemcsak szabaddá, hanem gátlástalanná. Undorít a bulvár és undorít a hazug, primitív, uszító szélsőjobboldali sajtó. (Előzetes válasz egyes kommentekre: 1./nem azonos a jobboldali, konzervatív stb. a szélsőjobboldalival, a fasisztával; 2./ nem tudok uszító szélsőbaloldali sajtóról.) Ezért – sokakkal szemben – úgy gondolom, hogy van szükség szabályokra, sajtó- vagy médiatörvényre. Valamint olyan, a társadalom – sokszínű – érdekeit, értékeit képviselő testületre (hatóságra?), amely betartatja ezeket a szabályokat. Meg büntető és polgári jogi törvényekre, amelyek védik az állampolgárt, az embert és közösségeit. Meg bíróságokra, amelyek képesek ezeket a törvényeket alkalmazni.

Úgy gondolom, hogy ez a mostani törvény, ez a mostani hatóság nem ilyen. Ez egy paranoiás hatalom inkompetens balfaszok által kidolgozott törvénye, amelyet nevetséges és hiteltelen senkik próbálnak majd betartatni. Nem fog sikerülni, de nagy károkat fognak okozni. Önmaguknak is.

A baj az, hogy nekem is.