Orbán Viktor készülő alkotmányát – „Magyarország alaptörvénye” – rengeteg bírálat érte már; az elemzések központi témája a pillanatnyi hatalmi viszonyok visszaélésszerű kihasználásával olyan szervezeti és személyi struktúra „bebetonozása”, amely lebontja a ’89 után létrejött demokratikus jogállamot. A kommentárok rendszerint megemlítik: Orbánék kétharmados parlamenti többségük birtokában gáttalanul – és gátlástalanul – tehetik azt az Alkotmánnyal és az egész magyar jogrendszerrel, amit akarnak, mert ez a magyar emberek többségét nem érdekli, érzéketlenek a probléma iránt. Kevés szó esik viszont arról, ami Tamás Gáspár Miklós ma megjelent cikkének központi témája: az új alaptörvény társadalompolitikai tartalmáról.
TGM jogfilozófiai alapról indít, megállapítva, hogy az új alkotmány „szakít a modern természetjog alapvető tételrendszerével is, amelynek az eredete kétszeresen római: ókori és katolikus. Az eddigi (köztársasági) alkotmány az emberi jogokat abszolútnak tekintette, amelyek természettől fogva megilletnek mindenkit, esetünkben minden magyarországi lakost, és különösképpen a magyarországi honpolgárokat. Az új Grundgesetz [alaptörvény németül, a német alkotmány neve - Rás] az emberi jogokat valamiféle homályos párhuzamba állítja a – nem részletezett – kötelességekkel, és néhány esetben (mindenekelőtt az ún. szociális jogok területén) csak akkor teszi az állam kötelességévé az alkotmányos jogok biztosítását, ha a honpolgárok teljesítenek bizonyos, a törvény vagy a hatóság által majd megállapítandó, ellenszolgáltatásnak tekinthető kötelezettségeket.
Ez ellentmond az emberi jogok szokásos meghatározásának, viszonylagossá teszi azt, amit eddig az államnak meg kellett – vagy meg kellett volna – tennie, méghozzá föltétel és fönntartás nélkül… Az alaptörvény szövege azt a neoliberális-neokonzervatív hittételt érvényesíti a magyar állam legfőbb jogi dokumentumában, amely szerint… a ’második generációs jogok’ [pl. munkához, egyenlő bérezéshez, szociális biztonsághoz, művelődéshez stb. való jogok – Rás] nem rendelkeznek a ’klasszikus’, azaz a liberális nézet szerinti alapjogok státuszával, nincs helyük a szűken vagy tágan vett alkotmányban, alkotmányjogban. A ’köztársaság utáni’ Grundgesetz e tekintetben méltán tarthat igényt a neokonzervatívok elismerésére.”
TGM – önmaga számára is meglepő módon – a Magyar Demokrata egy cikkét idézi, „az egyik megbízhatóan jobboldali politológus”, Zárug Péter Farkas írását, aki fölsorolja a szociális jogok könyörtelen megkurtítását:
„A köztársasági alkotmány szerint ’mindenkinek joga van a munkához’.
A posztrepublikánus alaptörvény szerint ’képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához’.
Zárug ezt helytállóan hozza kapcsolatba az ’öngondoskodás’ neoliberális-neokonzervatív legendájával.
A köztársasági alkotmány kimondta: ’az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga’, meg azt, hogy ’minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének’. Az új Grundgesetz munkabért egyáltalán nem hoz szóba, csak ennyit mond: ’minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez’, nesze semmi, fogd meg jól.
A köztársasági alkotmány szerint ’a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez’, evvel szemben az új alaptörvény szerint ’mindenkinek joga van testi és lelki egészségének megőrzéséhez’.
A köztársasági alkotmány szerint ’a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz’.
Az új alaptörvény azt mondja, ’Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson’.
Ezt Zárug ’a liberálisok minimális államának koncepciójára’ vezeti vissza, ugyancsak helyesen” – írja TGM, majd megállapítja:
„Az új alaptörvény olyan rezsimet hoz létre, amely… nem pusztán folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására a szociális, népjóléti közszolgáltatások leépítésével, a reálbércsökkentéssel, általában: a megszorításokkal próbálkozó politikáját, hanem ezt a politikát kőbe vési, az ország alaptörvényévé teszi.” Mindennek gyakorlati megvalósulása „a sztrájkjog korlátozása, a mélyen igazságtalan egykulcsos adó (flat tax) bevezetése, a rokkantnyugdíjak és a korengedményes nyugdíjazás elleni támadás, a táppénz megfelezése, a munkanélkülisegély folyósításának három hónapra való korlátozása (ez a munkanélküli-segély de facto megszüntetését jelenti), a szociális segélyek mindenféle abszurd föltételhez kötése, az iskolakötelezettségi korhatár leszállítása, az egyetemisták (és a fölsőoktatási intézmények) számának tervezett csökkentése, a megdöbbentő mérvű „forrásmegvonások” az egészségügy, a tömegközlekedés, az infrastruktúra, a kultúra területén…”.
A felszámolandó „szociális államra” való történeti visszatekintés után TGM így folytatja:
„Az új Grundgesetz ’a közösség számára hasznos tevékenység’ kritériumához köti az összes szociális juttatást, ami – ha párhuzamba helyezzük avval, hogy a foglalkoztatás többé nem az állam kötelessége, viszont a munkavégzés az állampolgár kötelessége, nem pedig a joga – két következtetésre kényszeríti mind a jogalkalmazót, mind a tőketulajdon és tőkejövedelem nélküli honpolgárt. A ’köztársaság utáni’, posztrepublikánus magyar állam erkölcsi és jogi különbséget tesz a csereértéket termelő személyek (tőkések ÉS bérmunkások), illetve a termelésből kizárt, improduktív személyek (munkanélküliek, nyugdíjasok, diákok, a prekariátus tagjai – azaz a csak rendszertelenül dolgozó, koronként segélyre szoruló, egyik napról a másikra élő új proletárok –, az értelmiségiek, közalkalmazottak, betegek, rokkantak, háziasszonyok/férfiak) között.
Mindehhez hozzájön a büntetőjognak a szubproletariátust (’underclass’) megcélzó, represszív megkeményítése…, a szociális konfliktusok rendőri megoldásának szorgalmazása…
A köztársasági alkotmány ragaszkodott az alapjogok – köztük a szociális jogok – föltétlenségének és korlátozhatatlanságának mítoszához, az új, posztrepublikánus és antirepublikánus alaptörvény viszont új mítoszt teremt: azt, hogy az alapjogok gyakorlását (gyakorolhatását) ki kell érdemelni az állami tekintély színe előtt.”
Utolsó kommentek