"Három férfi beszélget a képviselői irodaház emeletének karzatán. Nem tudni, miről, de a hangnem barátságos. Előbb ketten voltak, az LMP frakcióvezetője állt fent egy fiatalemberrel, Héjj Dáviddal, a Századvég politológusával, egyebekben Lázár János fideszes frakcióvezető kabinetfőnökével.
Talán a túloldalon ülő MSZP-frakció ülésére érkezőket nézegették érdeklődve. A Jobbik elnöke véletlenül látta meg őket: épp távozóban volt az épületből, amikor észrevette ott fenn Schiffer Andrást. Megtorpant, felintett neki, kedvesen rámosolygott, aztán pikpakk, föl is szaladt hozzá, hogy váltsanak néhány szót. Felhőtlen derűvel mosolyogtak egymásra, kezet fogtak, beszélgettek. Egy pillanatra átnéztek az MSZP-frakcióülés helyszínére, összemosolyogtak.
Vajon mire gondolt a három férfi? Arra talán, hogy a közvéleménykutatók szerint megindult fölfelé a Jobbik és az LMP is, az MSZP viszont stagnál? Lám csak, döglődik az ellen? ..."
A Népszabadságban megjelent írás - címe: Simuló tenyerek, szerzője a lap hír- és információ-rovatának vezetője - és fénykép jobb időkben (pl. Sztálin, Rákosi, McCarthy) perdöntő bizonyíték lehetett volna egy árulási perhez, főbelövéshez, kötélhez, villamosszékhez - hol mi dívott). Vajon mennyire vagyunk a "jobb időktől"? És csak utána, vagy előtte is?
Régen dühített fel Népszabadság-cikk ennyire. Ha a Magyar Nemzetben vagy a Magyar Hírlapban olvasok hasonlót, valószínűleg természetesnek tartom: "ezek" ilyenek. Csak még mindig él bennem a hülye illúzió, hogy a Népszabadság baloldali lap, és hogy a baloldal normalitást (is) jelent. De hát ebben az országban (marginális csoportoktól és személyektől - meg tőlem - eltekintve) nincs baloldal. És ettől nem függetlenül nincs normalitás sem.
Illetve talán mégis. Számomra ugyanis a normalitás jele, hogy egy fideszes, egy LMP-s és egy jobbikos beszélget egymással. Lehet, hogy fociról, lehet, hogy csajokról, de az is lehet, hogy az adórendszerről. Közvetlenül a rendszerváltás után, amikor még meghökkenést, majd riadalmat keltett, hogy az Országgyűlésben egymással hadakozó pártok képviselői nem egyszerűen politikai ellenfélként, hanem személyes ellenségként is kezelték egymást, vágyakozva emlegettük a "művelt Nyugatot", az "érett demokráciákat", ahol - Londontól Washingtonon át Jeruzsálemig - a világ legtermészetesebb dolga, hogy a parlamenten kívül együtt sörözik egy tory és egy munkáspárti, egy demokrata és egy republikánus, egy munkapárti és egy likudos képviselő. Egyébként nálunk is van együtt söröző, focizó, karéneklő fideszes és emeszpés - csak valahogy furcsán néznek (nézünk?) rájuk.
Az persze vitakérdés lehet, hogy sörözhetünk, beszélgethetünk - alakíthatunk-e ideiglenes, technikai koalíciót Orbán ellen - egy nácival? (Meg persze az is, hogy náci-e az a fiatalember, aki az egykori nácikra jellemző, elfogadhatatlan politikai nézeteket hirdet; meg hogy milyen gyakorlati veszélyt jelent ma egy náci párt Európa közepén - de ez egy másik téma.) Tóth Ákos cikke erre is fut ki: "az ember, ha tartja magát valamire, nácikkal nem parolázik".
Sunyi módon fut ki erre, mert az írás valójában arról a paranoiáról szól, hogy a fideszes és az lmp-s összeesküszik az MSZP ellen, s ebbe még egy Vonát is képesek bevonni. És még azt se mondom, hogy politikailag elképzelhetetlennek tartok egy ilyen összjátékot. De erre nem bizonyíték, hogy három - nagyon eltérő politikai nézetű - fiatalember beszélget egymással.
Utolsó kommentek