Jónás Tamás: Memento Tatárszentgyörgy

A falu lakosai rosszul bánnak a fegyverrel. A céllövöldében, ami
búcsúra érkezett a faluba, senkinek nem sikerül eltalálnia a
pálcikákra tűzdelt plüssállatkákat, mosolygós babákat, medvéket,
rókákat. Egyre nagyobb a kihívás, a feladat, a kínálkozó dicsőség: ha
valakinek sikerülne lelőnie a fődíjat, egy hatalmas, gyönyörű, de
félelmetes műanyag-sárkányt, évtizedekre elnyerné a falubeliek
elismerését. A környék vadászai, előkelőségei, még maga a polgármester
is megpróbálkozik a feladattal, de ugyanúgy nem sikerül nekik, mint az
érett cigány férfiaknak, és játékos kamaszoknak, asszonyoknak.

– El vannak hajlítgatva a puskacsövek — mondja mérgesen a
polgármester, amikor ő is kudarcot vallott. — Hadd lőjjek a
sajátommal!

Választ sem várva leveszi a hátáról a saját puskáját, éppen
vadászatról érkezik, mellette két cimborája, rajtuk is puska. A
polgármester nagy messzeségből céloz, lő. Nem találja el a sárkányt. A
céllövöldés kíváncsian keresgéli a lyukat, vajon hová csapódhatott be
a golyó, de még azt sem találja.

Mellette áll András, a 6 éves kisfiú, kezében bottal, mintha csak
azzal játszana, a bot végét farigcsálja egy életlen kisbicskával,
nehezen megy neki a munka. Amikor látja, hogy a polgármester milyen
csúfos kudarcot vallott, nem tétovázik, rákészül, s mintha dárda
lenne, a céllövölde felé dobja a kis botját. Repül a bot, a levegőben
fénylő aranydárdává válik, megcsillan rajta a napfény, és végül éppen
a fődíjat, a sárkányt tartó pálcikát találja el. Nagy a döbbenet. Amíg
a népek a zuhanni kezdődő sárkányt figyelik, a kisfiú elszalad, fut
haza, a falu széli házban lakó apjához, hogy védje meg. A sárkány
azonban nem esik le a földre, zuhantában kibontja szárnyait, és
csapkod néhányat, kisebb porfelhőt kavar, mordul, és az őt
felszabadító kisfiú után repül.

A három vadász és két rendőr a sárkány után ered. Lassan, eltökélten
lépegetnek. Néha szólnak egymáshoz, nincs bennük különösebb izgalom,
úgy mennek a vadra, mintha eltévedt farkasra vagy vaddisznóra
mennének.
Ropog a csizmájuk.

Megérkeznek a falu széli házhoz. Csendes a környék. Két ház áll a
udvar két oldalán, jobbról, balról, nagy az udvar, messze állnak
egymástól. A bal oldalon az elszabadult sárkány verdes a szárnyaival,
prüszköl, nyugtalan. Jobb oldalon a kisfiú áll, büszkén, félve, nem
moccan. Hol a sárkányt figyeli, hol a fegyvereseket.

A polgármester lövésre készíti a fegyverét, lassan, senkit meg ne ijesszen.

A bal oldali ház ajtaján ekkor lép ki András apja, a sárkány mögött
van, aki rögtön megérzi, hogy ott van, de nem mozdul, fenyegetőbb
számára a fegyveresek jelenléte. A kisfiú szeretne az apjához lépni,
de a sárkánytól nem lehet. Ezért nagyon lassan egyre közelebb és
közelebb lép a fegyeresekhez, védjék meg ők.

A sárkány közben egyre fenyegetőbb, egyre nagyobbra nyitja szárnyait,
mintha növekedne is, visít, mint egy sirály. András apja hátulról
közeledik felé, s a a hátára teszi a kezét. Az érintéstől a sárkány
engedelmessé válik, leereszti szárnyait, fejét, megadja magát.

A lövésre emelt fegyver most dördül el. Nem a sárkányt találja el, nem
is András apját, hanem a védtelen, egyre közeledő kisfiú mellkasát,
aki élettelenül csuklik össze. Aztán fordul a cső, és a sárkány
mellett álló apát veszik célba, aki látván, hogy megölték a fiát, a
gyilkosokra támad, fegyvertelenül rohan feléjük. Megint eldörren egy
lövés, és András apja is élettelenül esik össze. Eldörren egy harmadik
lövés is, az csak úgy, találomra, a jobb oldali házra, pedig a sárkány
a bal oldli házhoz áll közelebb.

A sárkány sikít, bántóan éleset, és porvihart kavarva elröpül a közeli
erdők felé. Amikor a por leülepszik, csak a két halott test fekszik az
udvaron. A házból lassanként kilépnek az emberek, a kisfiú anyja, a
másik házból a nagyszülők, a kisfiú apjának testvérei.