TGM, persze. A fenti cím egyébként tőlem van, ő a szelíden tárgyilagos Mi lesz a választások után? címmel írt két teljes oldalt az És-ben arról, hogy nincs remény, Orbán marad, mert nincs ellenzék, nincs ellenzéki narratíva a világról, amiben élünk. Közepesen nehezen olvasható TGM-szöveg (persze érdemes elolvasni), de a végén líraian felszárnyal:

"Az országgyűlési választásokat minden bizonnyal megnyeri a jobboldal. (Hacsak nem történik valami véletlen: de a magyar nép cselekvése már nem akadályozza meg.)

A rendszer majd megszilárdul, veszít energiájából és dinamizmusából, viszonylagos újdonságai megszokottá válnak. Akinek most még van veszítenivalója politikailag, majd kiegyezik, vagy hátat fordít az egésznek. Ki fog derülni, hogy nem veszélyes, egy idő múlva befogadják, magától is tudni fogja, hogyan viselkedjék. Az elnyomást nem kell fokozni, ennyi elég lesz.

A konszolidáció persze szétzülleszti a rezsimet. A pergőtűz, az ostrom, a frontális támadás évei után jön a korhadás. A rothadó vagy rozsdásodó struktúrák, a pusztuló meggyőződés, az elkényelmesedő, egyre tétovább hatalomgyakorlás, az unatkozó, elégedetlenkedő alsó káderek elősegítik majd „a néma forradalmat”, a szélsőjobboldali szekták szaporodását.

Számosan úgy érzik majd, hogy választásokkal, parlamenti úton semmit se lehet elérni. A lassan szintén szektává és szubkultúrává süllyedő polgári ellenzék súlya és vonzereje egy ideig a nulláig csökken, majd lassan visszaáll a jelenlegi szintre. A mai, kettősen hivatalos politikai kultúrát a fiatalabbak viszolyogva elvetik, majd elfelejtik, pár év múlva nagy erőfeszítéssel se tudják fölidézni. Tudja még valaki, mit gondoltak, írtak a negyvennyolcasok a forradalom veresége után, úgy 1849 és 1863 között? Vagy azt, hogy milyen viták voltak a szélsőbaloldalon a Tanácsköztársaság leveretése után? Nincs visszatérés, nincs föltámadás. Csak újrakezdés majd valamikor, amikor a liberális-demokratikus Magyar Köztársaságra és védelmezőire nem emlékszik már senki.

A represszióval szembeni ellenállás bizonyos gócokban minden bizonnyal radikálisabb formákat fog ölteni. Az ilyesmik szétverését föl szokás használni a sokaság szorosabb ellenőrzésére és a békés hajlamú átlagemberek ijesztgetésére. Lesz itt majd olyan gyűlölködő, a múlttal szemben hipernihilista szélsőbaloldal is, amelyhez képest az illegális, föld alatti KMP pezsgős kerti mulatság volt, merő Bildungsbürgertum. A nemzeti kultúrát a sótlan és nívótlan sovén retorikával majd kompromittálják. Újra meglesz ennek a magyar kultúrának – a mi nemzeti műveltségünknek – az ismeretes nagy baja: a kontinuitás hiánya. Majd ki kell ásni a romok alól a kései magyar modernséget, ahogyan kiásták a XVII–XVIII. századi erdélyi emlékírókat, körülbelül ugyanannyi embernek, nagyjából ugyanakkora hatással.

Közben a reménytelenség és a pesszimizmus – ráépülve a meglévő nihilizmusra – megbetegíti a karriertől, a kötelező korporatív szervezetektől, a szolgalelkűségtől, a provincializmustól idegenkedő „másként gondolkodókat”, majd a készséges alkalmazkodókat és beilleszkedőket is. Lesz itt még több drog, még több szesz és még több promiszkuitás, ahogy ilyenkor szokás. Egy kis magyar kultúra majd pislákol Kolozsvárt és Újvidéken. Oda mentek majd bulizni.

A vidék tovább vergődik. A romák időnként fölgyújtanak valamit. A kisnyugdíjasok gyorsan meghalnak. Még több bolt zár be, megszűnnek a posták, a mozik, ritkulnak a színházak, olvasatlanul tornyosulnak a könyvek. Az ökológiai helyzet miatt lesz még több kánikula, még több zegernye, még több árvíz, még több szúnyoginvázió, még több rágcsáló, még több csótány. Mocskos, bűzhödt, omladozó vasútállomások.

Egyre több nevetséges szobor lesz a köztereken.

Még több bedeszkázott kirakat a főútvonalakon, még több kivándorló, még kevesebb gyerek, még több kilós turkáló, még több hulladék, szenny és szemét, kihaló városok, elnéptelenedő régiók. Falvak, ahol a legfiatalabb férfi ötvenéves. Gagyi, ponyva, giccs.

A belga turisták rásandítanak a portugálokra a Zrínyi meg a Kazinczy utcában, s fölsóhajtanak – egymást nézve –: „micsoda eleven, klassz város ez a Pest!” Az ukrán pincérek meg ügyesen szolgálják ki őket.

A gazdasági helyzet meg hol romlik, hol javul.

Lovas István és Bayer Zsolt régi vágású, mérsékelt, elegáns konzervatívnak számít majd, nosztalgikusan emlékeznek a NER virágkorára, és hiányozni fog nekik a Magyar Narancs meg – eszetekbe jut-e még néha? – az ÉS...

A gyermekeitek majd hazalátogatnak Hamburgból, Bostonból, Manchesterből, Ljubljanából és Barcelonából, és szemrehányást tesznek nektek, hogy miért menekültetek el ebből a kicsit furcsa, kicsit régimódi, kicsit szegény, különösen hallgatag, de azért mégiscsak érdekes országból. How could you be such a coward, Daddy?

De mi értjük azt, amit ők tíz év múlva föl nem foghatnak. Ezért azt mondom: fusson, ki merre lát."