"Te, Abarcsuk elvtárs, különös természet vagy. És különleges időkben találkoztunk, azt hiszem, az volt életünk legjobb időszaka. Hát most megmondom neked... Tévedtünk. A tévedésünk ehhez vezetett, látod... Bocsánatot kell kérnünk. Adj egy kis tüzet. Vezeklés? Ugyan! Ezt nem lehet levezekelni semmivel. Ezt akartam mondani neked. Ez egy. Másodszor: nem értettük, mit jelent a szabadság. Széttapostuk a szabadságot. [...] Szabadság nélkül nincs proletárforradalom. Ez kettő. Most hallgasd meg a harmadikat. Utunk a lágeren, a tajgán vezet keresztül, de a hitünk mindennél erősebb. Csakhogy ez nem erő, hanem gyengeség, önfenntartási ösztön. Odakint, a dróton túl az önfenntartási ösztön azt parancsolja az embereknek, hogy változzanak, különben elpusztulnak, lágerbe kerülnek. [...] Itt pedig, a lágerban ugyanaz az ösztön azt parancsolja, hogy ne változzunk - ha nem akarsz deszkába takaródzni, a lágerbeli évtizedeken át ne változz, ez fog megmenteni."
Vaszilij Grosszman 1960-ban írt (befejezett), majd betiltott, elkobzott, aztán, már halála után, Nyugatra csempészett és az 1980-as években ott megjelent, hozzánk tavaly eljutott regényét olvasom. A kb. 1100 oldalból a 220-on tartok.
Grosszmanról: itt
A regényről: itt
Utolsó kommentek