Mottó: "Pisti hülye, Julcsi hülye, csak én vagyok okos, mert nekem a seggemben is fejem van." (Weöres Sándor)
Téma: az ún. „baloldali”, demokratikus ellenzék október 23. után. (vö. Lenin: „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”)
Ellenzéki egység nincs, nem is lesz, az ellenzék jövőre is marad ellenzék – már aki marad…
Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a ripacs, túlmozgásos Gyurcsány megsértette a végtelenül hiú, öntelt Mesterházyt. Ilyeneken is múlhatnak dolgok, emberi gyengeségeken is eldőlhet egy ország sorsa. A probléma (az egyik fő probléma) éppen az, hogy miért ilyeneken múlik. Normális-e az a politikai rendszer – a modern „médiademokrácia” –, ahol nem politikai programok, jövőképek döntik el egy választás sorsát, hanem politikusok, sőt: politikai vezérek média által felnagyított tulajdonságai. Igaz, sokan állítják: az 1960-as amerikai elnökválasztást az döntötte el, hogy a történelem első elnökjelölti tévévitájában Kennedynek jobb volt a sminkje, mint Nixonnak… De vissza ebbe a mi meghitt, libafosszagú világunkba.
Sokan hisznek még egy új „fülkeforradalomban”, ahol az addig rejtőzködő szavazók elzavarják a sunyiba Orbánt és gengszterbandáját – én nem. Én azoknak hiszek, akik szerint a magyar társadalom többsége arra van kondicionálva, hogy apára, vezérre – erős kézre – vágyjon (vö. „a magyar genetikusan alattvaló”, ahol persze a „genetikusan” metafora, a történelmileg beivódott magatartásé, reflexeké). A vezérrel szemben, aki bármennyi gazságot elkövethet, csak az lehet esélyes, aki nemcsak ezekről a mindenki által tudott gazságokról beszél, hanem képes elhitetni, hogy van olyan erős, mint a vezér. Ha emellett még valami pozitív, hihető, alternatív jövőképet is fel tud vázolni, az bónusz (de nem döntő). Nos, ilyen ellenjelölt nincs. Gyurcsány ilyen volt 2006-ban, csak elkúrta. Ez persze kódolva volt egy bármifajta realitásérzéket és önreflexiós készséget nélkülöző politikai kalandorban. Érdektelen már, hogy minden szava igaz, amit Orbánról és rendszeréről mond, számomra még az indulatai is hitelesek, és persze igaz az is, amit az összefogás szükségességéről mond. Csak éppen egy legyilkolt karakter, akivel együtt mutatkozni maga a biztos bukás. De nem érti. (És ez is hiteles, hogy nem érti.) Bajnai? Mint vezér, aki erőt sugall? Ugyan már! Lehet ma ő a legalkalmasabb miniszterelnök-jelölt (persze nem baloldali, hanem liberális), de ez kit érdekel néhány tízezer puhapöcs értelmiségin kívül?
Mesterházy. Személyes okom van, hogy utáljam, tehát aligha vagyok képes objektív lenni. De a véleményemnek csak egyik része, hogy hiú, arrogáns karrieristának tartom. A választók többsége ezt nem tudhatja róla. Viszont hallhatja, amint minden második mondatában „Tisztelt Hölgyeimnek és Uraimnak” szólít egy tízezres felindult, buzdításra, lelkesítésre váró tömeget. Igen, tömeget, nem pedig az Operaház közönségét. Akinek ennyi a helyzetértékelése, az empátiája, az egyszerűen alkalmatlan. (Bajnai barátaimnak szólította az embereket és tegezte őket.) Kiváló kabinetfőnök lehetne belőle.
Aligha van már idő arra, hogy az ellenzék megtaláljon és „felépítsen” egy új, karizmatikus jelöltet, aki egyrészt képes lenne tömöríteni az egész demokratikusnak nevezett ellenzéket, másrészt meggyőző lenne a választók nagy többsége számára. Arról nem is beszélve, hogy ilyen szándék nincs is. Mesterházy is, Bajnai is, (Gyurcsány is) miniszterelnök akar lenni – ha nem most, majd 2018-ban.
Szóval: marad Orbán.
Talán mégse kellett volna kapásból, zsigerből elvetni Karácsony Gergely javaslatát a Jobbikot is bevonó „technikai koalícióról”. Én se szeretem a nácikat. De Kossuth Lajos szerint a politika az exigenciák (szükségletek, követelmények) művészete.
***
"Lazításul" egy kis zenei melléklet, köszönet érte Neonbaginak:
Utolsó kommentek