Gyimának

Mielőtt belefognék ebbe a hosszúnak ígérkező írásműbe, íme a végkövetkeztetésem:  Ukrajna a soros áldozata a kelet-európai rendszerváltással, a – tévesen kommunistának is nevezett – szovjet birodalom összeomlásával elszabadult – tévesen szabadságnak is nevezett – nacionalista őrületnek. Valamint a nagyhatalmi hülyeségnek, rövidlátásnak, önzésnek.

Lírai személyesség

1991 tavaszán azzal jöttem haza Ukrajnából, hogy hónapokon belül patakokban fog átfolyni a vér Záhonynál. Ijesztő volt a hangulat. Ijesztő volt számomra, aki ruszofil, sőt „szovjetofil” voltam. Ekkor éppen túl (és innen) voltam kommunista illúzióimon, és egyáltalán nem a brezsnyevi, s még csak nem is a – végnapjait élő – gorbacsovi szovjet államot szerettem, hanem egyetemi éveim szovjet (orosz, ukrán, üzbég, örmény stb.) társait, barátait. „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy” – ahogy a szovjet himnusz magyar szövege mondta. (Igen, tudom, hogy mennyire voltak szabadok, és hogy hogyan kovácsolta a frigyet Nagy-Oroszország – Szergej Mihalkov 1943-ban született szövegében ugyanis így szerepel: Velikaja Rusz – Great Russia) Szokás szerint kezdek elkalandozni, de hát a dolgok összefüggnek…

Szóval 1991-ben a Magyar Rádió alig egy évvel korábban indult kelet-európai adásainak vezetőjeként a Kijevi Rádió vendége voltam. Addigra már szert tettem egy ottani barátra, Gyimára, aki nemcsak a nevezett rádiónak volt a munkatársa, hanem  rendszeresen küldött tudósításokat a müncheni Szabadság Rádiónak (ez a Szabad Európa Szovjetunióba sugárzó testvérintézménye volt), továbbá sajtótitkára az 1989-ben alakult nyíltan nacionalista Ukrán Népi Mozgalomnak, a RUH-nak. Az akkor húszas évei közepén végén járó Gyima fantasztikus házigazda, kalauz és szeretetreméltó barát volt. Igazi ukrán: apja ukrán nemzetiségű volt, anyja és anyanyelve orosz. Nem tudtam megítélni, de nyilván tökéletesen, második anyanyelvként beszélte az ukránt. A rádiót, a hivatalos találkozókat gyorsan letudtuk, és egyhetes ottlétem nagyobb részét az ukrán nemzeti mozgalommal, az ukrán függetlenségi törekvésekkel, Ukrajna történelmével való ismerkedés tette ki – no meg alapos vodkázás, természetesen. Fura érzés volt. Nekem abszolút orosz (szovjet) fílingem volt, miközben folyamatosan azt hallottam, hogy ők mennyire nem oroszok, és hogy Ukrajnának el kell szakadnia a Szovjetuniótól. A RUH vezető politikusai, akikkel Gyima összehozott, erről még csak burkoltabban beszéltek a magyar újságírónak, de esténként Gyima és (száz százalékosan ukrán nemzetiségű) barátja, Andrej, akit addigra ellenzéki tevékenysége miatt már kirúgtak a rádióból, nyíltan és vadul. Tőlük hallottam először – hitetlenkedve – az 1932–33-as ukrajnai éhínségről, a sok millió (a becslések 5–12 millió között oszcillálnak) áldozatot követelő holodomorról; a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankovszkban (a hajdani galíciai Stanislauban) kétórás interjút vettem fel  a 40-es években a németek, a szovjetek és lengyelek ellen egyaránt harcoló, mellékesen zsidók ezreit legyilkoló ukrán nacionalista hadsereg, a Sztyepan Bandera vezette UPA veteránjával (valahol a valamikori Magyar Rádió szalagtárában porosodott, azóta nyilván kidobták). Gyimáék állították: ha Ukrajna függetlenné válik, ha megszabadul a Szovjetuniótól (akkor még talán senki nem gondolt a teljes széthullásra), akkor pillanatok alatt nyugat-európai gazdasági fejlettséget és életszínvonalat érnek el, mert hiszen gabonája révén „valaha Ukrajna volt Európa éléstára”, és a hatalmas és gazdag észak-amerikai ukrán emigráció „biztos” anyagi segítsége is a mennyekbe repíti majd a független Ukrajnát. Én tamáskodtam, ők ezt elnézték nekem. Lvovban (elnézést, ezek a városnevek nekem oroszul „vannak meg”) Gyima és ottani barátai egy este egy pinceborozóba, ismerőseik kb. húsz fős társaságába vittek el. Nem is kellett túl sokat inni ahhoz, hogy hamarosan politizálni kezdjenek – és egymásnak essenek. Egy elkeseredetten üvöltő 35-40 éves férfi maradt meg az emlékezetemben: „Ha megpróbáljátok szétrobbantani a Szovjetuniót, én leszek az első, aki lőni fog rátok!” (vagy valami ilyesmi). Minthogy addigra én is elfogyasztottam már némi italt, jogot formáltam a belügyeikbe való beavatkozásra, és pohárköszöntőnek álcázva megható prédikációt mondtam a népek, konkrétan a szláv népek, köztük oroszok és ukránok testvériségéről. Meg hogy én is a testvérük vagyok, ők is a testvéreim. Figyelmesen meghallgattak, megtapsoltak, ittak az egészségemre, a barátságunkra – aztán rögtön folytatták az elkeseredett vitát. Így, utólag, azt gondolom, elég nevetséges lehettem. Történelmileg biztosan. Gyima és Andrej nálunk szilveszterezett, Budapesten, és hoztak ajándékot: az ukrán függetlenségi nyilatkozatot (természetesen ukránul) és a függetlenné vált Ukrajna zászlaját (megvan, valahol egy emlékeket őrző, nagy dobozban, a padláson).

A következő években még háromszor találkoztam Gyimáékkal, aztán már csak a nagyon ritka levelek (később e-mailek) maradtak, amelyek végül az újévi kölcsönös üdvözletekre fogyatkoztak. Tudom, hogy megnősült, fia született, és hogy a 2000-es évek közepén egy politikai irodalomra szakosodott könyvkiadót alapított. Aztán eltűnt, az interneten 2010-es az utolsó nyom róla. És nekem az jár a fejemben, hogy vidám anekdotaként mesélte: 1984-ben fiatal újságíróként Kijevben élte át a csernobili atomreaktor-katasztrófát, a szerkesztőségben literszámra itták a vörösbort, mert azt mondták, az véd, és hogy ő nem hagyhatta ki, hogy odautazzon a helyszínre, legalábbis a lezárt zónáig. Update: pár perce megtaláltam a Facebookon; rondán megöregedett (ő is), és névjegye szerint most a RUH alapítójáról, Vjacseszlav Csornovilról elnevezett újságíró alapítvány elnöke.

Történelem

1991 előtt – az 1918-19-es nyugat-ukrajnai köztársaság rövid időszakától eltekintve – lényegében soha nem létezett önálló ukrán állam. (Gyimáékat hallgatva cinikus módon mindig az járt a fejemben, hogy most találnak ki egy önálló ukrán történelmet és kultúrát -- ahogy ugyanakkor a horvátok is megalkották saját, a szerbekétől eltérő nyelvüket.) A 9. században Kijev – a Kijevszkaja Rusz – volt az orosz fejedelemség bölcsője, aztán a 13. század elején jöttek a tatárok, akiket a lengyelek és litvánok váltottak fel. Valamikor a 14. században kezdett kialakulni az oroszoktól és fehéroroszoktól nyelvileg is elkülönülő ukrán (vagy kisorosz) etnikum. A 17. században a Bogdan Hmelnyickij vezette kozákok a lengyelek ellen az orosz cár védelme alá helyezték magukat, aztán a lengyel-orosz háború eredményeként a Dnyepertől keletre eső vidék végleg Oroszországé lett. A folyótól nyugatra fekvő terület átmenetileg Lengyelországhoz került, de aztán Lengyelország 1772-es felosztásakor ezt is a cári birodalomhoz csatolták, kivéve Galíciát, amely a Habsburg Birodalomé lett. Az ukrán nemzeti mozgalom a 19. század első felében bontakozott ki, legjelentősebb képviselője Tarasz Sevcsenko volt. Az első világháború végén és az 1917-es kettős forradalmat követően az ukrán területek hadszíntérré váltak, a német megszállást egymást váltó vagy éppen párhuzamosan működő vörös és fehér kormányok, azok egymás ellen, valamint az antant támogatását élvező Gyenyikin hadserege ellen is harcoltak; ehhez kapcsolódott egy részben itt megvívott lengyel-orosz háború (1919-21), amelynek – és az oroszországi polgárháborúnak – a lezárásaként a keleti részen megalakult a Szovjetunió egyik alapító tagállamává váló Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, Nyugat-Ukrajna pedig Lengyelországé lett. Egészen 1939 szeptemberéig, amikor a Molotov-Ribbentrop paktumnak megfelelően Sztálin el- (vissza-) foglalhatta. 1945-ben (az 1918 és 1939 között Csehszlovákiához tartozó) Kárpátalja is a Szovjetunióhoz, vagyis Ukrajnához került.

Ami még lényeges: nyelvileg, nemzetiségét tekintve az ország jelentős része – délen és keleten – orosz, Ukrajnában három ortodox keresztény egyház is működik, amelyek közül az egyik a moszkvai patriarchátushoz tartozik, a cári és a szovjet időkben Ukrajna gazdaságilag tökéletesen beépült az orosz vezetésű birodalomba.  Ugyanakkor a korábban hol Lengyelországhoz, hol a Habsburg Birodalomhoz (majd az Osztrák-Magyar Monarchiához) tartozó nyugat-ukrajnai terület (Lvov, Ivano-Frankovszk, Csernovci központokkal) kulturálisan és politikai hagyományait tekintve is eltérően fejlődött. 1989-91-ben Nyugat-Ukrajna volt az ukrán függetlenségi mozgalom motorja, és ez a hasadás a mai – lényegében az ukrán önállóság proklamálása óta ismétlődő – belpolitikai konfliktusok fő forrása.

Mi történik most?

A videó- és fényképfelvételek lángban álló Kijevet, utcai harcokat mutatnak, a tévéhíradókban Ukrajna felzárkózott a polgárháborús Szíria, Irak és Egyiptom mellé. Higgadtabb tudósítások szerint viszont mindez csak a város néhány belvárosi utcáját érinti, amúgy az ukrán fővárosban normálisan zajlik az élet. Mint ismeretes, az – amúgy mindig is meglévő – indulatok az után szabadultak el, hogy orosz zsarolásra (más olvasatban: nagyvonalú pénzügyi, gazdasági ajánlatra) Janukovics elnök az utolsó pillanatban elállt az EU-val való társulási szerződés aláírásától, és Ukrajna valószínűleg csatlakozni fog az orosz-belorusz-kazah vámunióhoz. Ennek megfelelően a Janukovics-ellenes tüntetések EU-zászlók alatt kezdődtek. Sok hír szól azonban arról, hogy néhány nap után a tüntetők – és az utcai harcok – irányítását egyre inkább az Oroszországgal és az EU-val egyaránt szembenálló nacionalista csoportok vették át. (Meg persze a mi 2006-os szabadságharcosainkhoz hasonló futballhuligánok.) És a politikai elemzések visszatérő eleme: nagyon valószínűvé vált Ukrajna kettészakadása.

Mellesleg: egy nacionalista Nyugat-Ukrajnát nagyon meg fognak szívni a kárpátaljai magyarok.