Ma (pünkösd hétfőn) avatja fel (áldja meg?) Orbán Viktor a budapesti Kossuth Lajos téren Tisza István újra felállított szobrát – mit szobrát! szoboregyüttes alkotta monumentjét. Az 1934-ben felállított eredetit a II. világháború alatt, Budapest ostromakor számos sérülés érte, majd 1945 tavaszán ismeretlen személyek ledöntötték az emlékmű főalakját képező Tisza-szobrot. Az emlékmű többi része azonban 1948-ig a helyén maradt. Ekkor a megmaradt elemeket három különböző helyen, önálló szoborként állították fel.
A Tisza-emlékmű eredeti helyén, Károlyi Mihály 1975-től 2012-ig állt szobra hűlt helyének közvetlen közelében emelkedik majd, és ez így helyes. Vagy Károlyi, vagy Tisza. (És: vagy Ady, vagy Tisza.) Engesztelhetetlen politikai ellenfelek voltak, és személyük, emlékük ma is világos politikai értékválasztást jelent. Messze vagyunk ugyanis (még? már?) a József Attila-i ábrándtól, miszerint „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (közös dolgainkról és azok rendezéséről nem is beszélve). Vagy-vagy.
Szekfű Gyulától származik a „neobarokk társadalom” kifejezés, kritikájaként a 20-as, 30-as évek múltba révedően nacionalista világának. Az Orbán-kurzusnak deklarációkban és tettekben egyaránt kifejezésre jutó eszményképe pontosan az a világ. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök Várba költözése (melynek a Karmelita-kolostor nyilván csak átmeneti állomása a Palota rekonstrukciójáig) után sokáig kell majd várni arra, hogy a kormány tagjai díszmagyarban fényképezkedjenek. De a ruha persze csak külsőség. A lényeg a tartalom: az úri Magyarország újrateremtésének kísérlete – urak nélkül. Bármennyire anakronisztikus volt is ez a 90-es évek elején Antalléktól, nekik mégis volt valami hitelük; hitelesen képviseltek egy letűnt – és lényegileg visszahozhatatlan világot. De ezek?
A Népszabadság szombaton érdekes összeállítást közölt a Tisza-szobor hajdani fogadtatásáról. Ebből idézek kettőt (mellőzve a lesújtó esztétikai kritikákat):
„Diktatórikus korszakokban a politikai aréna színészei rendszerint türelmetlenek, nem tudják bevárni a történelmi halhatatlanságot. E türelmetlenségüket bronzban, kőben s egyéb állítólag időtálló anyagban élik ki, noha éppen a közelmúlt eseményei bizonyítják, hogy a szobrokat is le lehet rombolni, utcákat is át lehet keresztelni, szóval az anyag állandósága nem biztosíték a szellem változásával szemben. Tisza István gróf szobrát mégsem ez a türelmetlenség mintázta, hanem inkább az a vágy, hogy az egyénileg gáncstalan politikus ércalakja vállalja az érdekközösséget a törpe epigonok reakciós mesterkedéseivel. Nem Tiszának emeltek szobrot, hanem a galádul meggyilkolt politikus erkölcsi tőkéjét igyekeznek az élők javára kamatoztatni… Díszmagyarba öltöztették a minden sallangtól, cicomától és dísztől ösztönösen irtózó puritán Tisza Istvánnak fekete szalonkabátos alakját, mert az ő gondolat- és érzésviláguk a legszürkébb hétköznapokon is díszmagyarban jár.” (Vámbéry Rusztem: A szobor. Századunk, 1934. 3. sz.)
„Ez a szobor-Tisza azoké, akiknek Kossuthja ott szédeleg márványban a tér másik sarkán. És akiknek Andrássy Gyulája díszmagyarban ott lovagol a képviselőház bejárata előtt. Csak még a Pekár Gyula Petőfije hiányzik és a Kornis Gyula erényprédikátor, esernyős Széchenyi Istvánja. Akkor együtt volnának szoborban nem ezek a nagyok, akik valójában mások voltak, hanem az a kor, amely díszmagyarral, forgathatatlan álkarddal és esernyővel tudja csak szimbolizálni a maga nagyjait, s velük azt a legszörnyűbb korszakát a fölséges magyar történelemnek, mely vakon, botorul és bűnösen megásta az ezeréves magyar birodalom sírját.” (Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Tisza István szobra előtt. Szabadság, 1934. április 29.)
Utolsó kommentek