620-621. oldal:

"Arcuk az elfeketedő ablaküvegben, Andoré és anyámé, mint elsötétült film kockáin, most felváltva jelenik meg. Amikor ez a látomás évekkel később ismét megidéződik bennem, eszembe jut az a vélekedés, amely az emlékezetembe vésődött valahogy, miszerint a fekete-fehér fényképek, különösen a rajtuk különféle tónusban és kiterjedésben kiütő szürkék foltjai az élet és a halál közti zónák senki földjét ábrázolják, azt a sivatagot, amelyben a távozók hosszas bolyongásra vannak kárhoztatva, míg át nem vándorolnak a túloldalra. Ahonnan - ahogy Weisz Kóbi idézte - nemigen tért vissza T.-be még utazó.

*

   És az évtizedek múltán váratlanul előbukkant Weisz Juci ezen az estén kimozdul barátnőjének emlékezetében a hosszú dermedtségből és elfeledettségből...[T]udatni szeretnénk önökkel, Semetka Mária szeme előtt hogyan jelennek meg Judit hajdani éjszakai útjai T.-ben, melyekre annál gyakrabban kötelezte magát, minél inkább érezte bénító betegségének közeledtét. Eleinte kötelességszerűen magához veszi fényképezőgépét is, hátha szüksége lesz rá, amikor megpróbálja rögzíteni valamilyen módon szüleinek és Jakabnak a láthatatlan nyomait, és meg akarja ragadni valahogy őket, miközben régi házuk és műtermük környékén botorkál egyre rosszabb lábbal, vagy a hátsó utcákon, a ligeti gyalogjárókon, a borszigeti nádasokon túli dűlőutakon vagy a fekete márványkövek között bolyong, miközben egyre csak fogytán van a fény, hogy végül ne legyen szüksége már semmire. Mert a retinájára anélkül is exponálni képes azokat az útjai során elébe táruló tájképeket, melyeknek aztán végigvizsgálhatja minden apró részletét, hátha valamely szegletből, takarásból, árnyékból vagy áttetsző derengésből sikerülhet kinagyítania azokat a töredékeket, amelyekben gyötrelmeik különféle állomásain fedezheti föl az övéit, hogy aztán feltámassza és lefényképezze őket."