Miért olvas el az ember egy 600 oldalas olvashatatlan regényt? Legfőképpen sznobizmusból, meg persze kíváncsiságból, hiszen bestseller, világsiker. Igaz, a belőle készült filmet kétszer is hiába próbáltam megnézni, mindkétszer kb. a 15 percben belealudtam; csak arra emlékszem, hogy Sean Connery a szerzetesi kámzsa alól mélyértelműen néz ki a fejéből. Szóval miért is?

Mert érdekes.

Azt hiszem, már többször említettem, hogy az utóbbi években – miután leszámoltam azzal az illúzióval, hogy elolvas(hat)ok minden jó és/vagy fontos könyvet – olvasmányaimat jelentős részben pillanatnyi, személyes impulzusok, véletlenek határozzák meg. Nyáron megismerkedtem Eco egyik magyar fordítójával, Sajó Tamással (lásd a Galícia bejegyzést), és ennek hatására nemrég elolvastam (majdnem végig) A legendás földek és helyek története című Eco-opust. A könyv egyrészt gyönyörű: ó- és középkori térképek, miniatúrák, festményreprodukciók, valójában egy albumról van szó, amelyben szinte csak kísérő szöveg Eco aprólékos, időnként rendkívül szórakoztató – máskor inkább fárasztó – filologizálása. És amikor visszavittem a könyvtárba, szinte automatikusan emeltem le a polcról A rózsa nevét.

Nagy elszántság kellett hozzá, hogy az első húsz, ötven, száz oldal során ne adjam fel. Eco később maga írta erről:

„[Kiadóbeli barátaim azt javasolták, hogy húzzam meg az első száz oldalt, amit ők nagyon nehéznek és kimerítőnek véltek. Határozott nemet mondtam, mert az volt a véleményem, hogy aki be akar lépni ebbe az apátságba, hogy hét egész napon át benne éljen, annak tessék elfogadni az itteni életritmust. Akinek ez nem sikerül, annak a könyv többi részét sem sikerülne elolvasnia soha. Tehát amolyan vezeklés vagy beavatás ez az első száz oldal, és ha valakinek nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál.”

Az egyik kritikus pont az volt, ahol oldalakon át írja le egy templomkapu faragványait, a szenteket, angyalokat, szörnyeket. Emellett belezavarodtam a XIV. században egymással viaskodó keresztény szerzetesrendekbe, szektákba, egyáltalán az akkor éppen Avignonban székelő pápaság belső küzdelmeibe. Miközben látszatra krimiről van szó – vagy arról is. Aztán egyszercsak rájövök, hogy de hiszen ez borzasztó érdekes. A krimivonal mellékes, na de a csodálatos templomi faragványok, a szentek és szörnyek leírása, meg az eretnekmozgalmak által szabdalt katolikus egyház belső küzdelmei! Annak aprólékos leírása, hogy az egyes drágaköveknek milyen tulajdonságokat fűztek a középkorban. Egy inkvizíciós tárgyalás; annak a filozófiai és teológiai megvitatása, hogy volt-e vagyona – egyáltalán tulajdona – Jézusnak, ami azért fontos kérdés, hogy vajon megengedhető-e az egyház gazdagsága, pompája, vagy az ekkor lényegében eretneknek tekintett (szintén több ágra bomló) ferenceseknek van igazuk, akik a szegénységet hirdetik. Meg hogy szabad-e nevetni, vagy ez az Antikrisztus eljövetelét segíti? Csuda érdekes tud lenni. Mellékesen időnként meghal valaki, egy novícius – a történtek későbbi elbeszélője – szenvedélyes szexuális kalandba sodródik az apátság konyhájában, ilyesmi, de ez tényleg (szinte) mellékes. Valóságos történelem és fikció, tényleges és kitalált személyek tökéletes összefonódása. Attól tökéletes, amit Eco önmagáról ír:

„Ahogy valamelyik interjúban mondtam, a jelent én csak a tévé képernyőjéről ismerem, a közepkorról viszont közvetlen ismereteim vannak. Ha néha vidéken, kint a szabadban tüzet gyújtottunk, a feleségem mindig a szememre vetette, hogy képtelen vagyok figyelni, hogyan szállnak fel a fák közt a magasba, hogyan röpdösnek a fénypászmákban a szikrák. Amikor azután elolvasta a tűzvészről szóló fejezetet, azt mondta: – De hiszen akkor mégiscsak figyelted azokat a szikrakat! – Amire én így feleltem: – Nem, csak tudtam, hogyan látta volna őket egy középkori szerzetes.”

Ja, a végén leég az egész apátság, benne a keresztény világ legnagyobb könyvtára.