A tét

A magyar – és ismereteim szerint a nemzetközi – médiát továbbra is uralják a görögök „felelőtlenségét” ostorozó vélemények. Politikusok, közgazdászok, újságírók visszhangozzák az IMF és az Európai Bizottság álláspontját, miszerint a saját hibái, bűnei miatt eladósodott Görögországnak nincs – nem lehetett volna – más lehetősége, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek által követelt újabb megszorítások, egyszerűbben: a görög emberek életkörülményeinek további rombolása. Ha pedig erre nem hajlandók – és a népszavazás szerint nem hajlandók –, akkor jobb, ha azonnal lemondanak az euróról, sőt esetleg távoznak az EU-ból is. Nincs másik ajánlat – hangzott el vasárnap este Brüsszelből és Berlinből.

Kedves ismerőseim részéről is értetlenséget váltott ki, amikor a Facebookon napokkal a népszavazás előtt jeleztem, hogy én Cipraszéknak drukkolok, tegnap este pedig örömömet fejeztem ki a népszavazás eredménye felett. Megismételve az ott kifejtett véleményemet, az én olvasatomban a tét az: ki lehet-e lépni abból a világgazdasági logikából, ami lehetetlenné teszi, hogy a görögök valaha is talpra álljanak; hogy a kelet-európai országok valaha is felzárkózzanak a centrum-országok szintjéhez (a rendszerváltás óta nőtt a távolság Magyarország és Ausztria között). Nem titkoltam azt se, hogy a Sziriza (és a spanyol Podemos) iránti minden szimpátiám ellenére meglehetősen szkeptikus vagyok a harc kimenetelét illetően, nem hiszem, hogy egy ország sikeres lehet a globális tőkével és annak szervezeteivel szemben, de hát végül is a blogom emblémája Don Quijote, meg idézhetem a kínai közmondást is, miszerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.

A Sziriza lényegében a globális kapitalizmusnak, s az azt a 70-es évek végétől kezdődően szolgáló ideológiának, a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai felfogásnak üzent hadat. Ez az ideológia és gyakorlat a kelet-európai szovjet rendszer összeomlásával és – az időben ezzel egybeeső – washingtoni konszenzussal (jellemző módon a magyar wikin nincs róla szócikk) lényegében versenytárs nélkül maradt. Ennek egyik jele, hogy a politikai közbeszédből gyakorlatilag eltűnt a (tőke, a monopóliumok Európájával szembeállított) „szociális Európa” gondolata.

Visszatérve a görög válságra a múlt kedden az mno.hu ismertette két tekintélyes közgazdász, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, valamint Paul Krugman véleményét – az összefoglaló címe: „Szándékosan idézték elő a görög válságot a hitelezők”. Érdemes elolvasni Pogátsa Zoltán közgazdász blogbejegyzését is, aki pontokba szedve, adatokkal cáfolta a görög válsággal kapcsolatos „népszerű félreértéseket”.

Az EU

Arról, hogy most mi fog történni, természetesen csak feltevések vannak. Elég általános a vélemény, hogy vagy önként vagy kényszer hatására a görögöknek távozniuk kell az eurózónából, sőt vannak, akik magán az EU-n kívül látnák szívesen a görögöket. Az elsőt lehetségesnek, de nem valószínűnek, az utóbbit elképzelhetetlennek tartom. Cipraszék feltehetőleg maradnának az eurózónában, hiszen a saját valutához való visszatérés beláthatatlan következményekkel járó kaland lenne az EU-gazdasági és pénzügyi rendszerébe beépült ország számára. Más részről viszont e rendszer megerősítésére vonatkozó német-francia tervek már nyíltan a „többkörös” vagy „többsebességes” Európai Unióról szólnak, vagyis arról, hogy az eddigieknél is szorosabbra fűznék a „magországok” együttműködését. Ez lényegében az eurózónát jelentené – de lehet, hogy egy „megtisztított” eurózónát, amelyből kimaradnának a gazdaságilag problémás országok, amelyek ettől még továbbra is használhatnák az eurót (ahogy például Koszovó is használja).

A folyamatok és a távlatok megértéséhez fontos szem előtt tartani, hogy az EU egyszerre politikai és gazdasági projekt. Indulásakor – 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség – még inkább politikai. Nemcsak azért, mert ez a hidegháború (sőt, akkori általános felfogás szerint a harmadik világháborúra való felkészülés) időszaka, hanem mert abból a felismerésből fakadt (a luxemburgi születésű, félig német) Robert Schuman francia külügyminiszter egy évvel korábbi javaslata, hogy ha gazdaságilag összekötik, egymásra utalttá teszik Német- és Franciaországot (plusz Olaszország és a Be-Ne-Lux), az a béke biztosítéka lehet (Nyugat-)Európában. Az EU közvetlen elődjének számító Európai Gazdasági Közösség – a „Közös Piac” – 1957-es alapító szerződése is ezt a kettős jelleget tükrözi azzal, hogy a gazdasági integráció fokozatos kiépítését célzó konkrét lépések meghatározása mellett – előtt – a preambulum „az Európa népei közötti mind szorosabb egység” eléréséről, „az Európát megosztó határok megszüntetéséről” beszél. 1992-ben az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés nemcsak a közös valuta létrehozásáról (annak folyamatáról) dönt, hanem a közös kül- és biztonságpolitika megteremtéséről, valamint az igazságügyi együttműködésről.

Ha a bővítés folyamatát nézzük, az EGK-t hat, lényegileg azonos fejlettségű, egymást kiegészítő struktúrájú gazdasággal rendelkező ország hozta létre. Ez a lényegi azonosság érvényes maradt Anglia (s vele Írország és Dánia) 1973-as felvételével, illetve a (semlegességi megfontolások miatt csak) 1995-ben csatlakozó Ausztriával, Finnországgal, Svédországgal is. Ugyanakkor viszont döntően politikai szempontok motiválták a 80-as években a diktatúra alól felszabaduló dél-európai, gyengébben fejlett államok – előbb Görögország, majd Portugália és Spanyolország – felvételét, akárcsak 2004-ben a volt szocialista országokét. Tehát nem egyszerűen az a probléma, hogy időközben 28-ra bővült a tagországok száma, hanem hogy nagyon eltérő fejlettségű – és eltérő kultúrájú, mentalitású, más politikai hagyományokkal rendelkező országokról van szó.

Mi és az EU

És ezen a ponton jövünk be a képbe – a „görög-ügybe” - mi. Magyarország (és a többi volt szocialista ország) gazdaságilag alárendelt helyzetben került be az EU-ba – politikailag egyenjogú országok közösségébe. Ez az alárendeltség nem 2004. május 1-jén keletkezett, hanem a rendszerváltással, amelynek révén csatlakozhattunk a világgazdasághoz – félperifériaként a centrumhoz (erről lásd Wallerstein világrendszer-elméletét). Akik Magyarország kiszolgáltatottsága miatt az EU-t szidják, Orbántól a Jobbikig, azt felejtik – vagy hazudják – el, hogy egész iparágak tömeges munkanélküliséget előidéző összeomlása, a mezőgazdaság lesüllyedése, a külföldi tőke dominanciája stb. a megelőző másfél évtized fejleménye (majdnem azt írtam: eredménye) volt. A nemzetközi monopóliumok által uralt globális tőkés gazdaságba való beilleszkedésünké. Az EU – amely lényegét tekintve ennek a világgazdaságnak egyik szervezete, „mozgásformája” – egyik előnye, hogy valamennyire szabályok közé szorítja a Magyarországon is eluralkodott vadkapitalizmust. És akkor még nem beszéltünk az elvben a gazdasági felzárkózást, a közösség számára is fontos kohéziót szolgáló forrásokról – amit persze ki-ki úgy költ el, ahogy akar, a szlovákok például jól, mi rosszul.

Egyes tévhitekkel, propagandaszólamokkal szemben Magyarország számára – geopolitikai helyzete, gazdaságának mérete és (a Monarchia felbomlásáig, Trianonig visszanyúló) nyitottsága miatt – nincs élet az EU-n kívül. Az pedig 20. századi történelmünkből fakad, hogy míg Görög- vagy Spanyolországban a globális tőke ellen a baloldal (a mainstream magyar sajtó szerint: szélsőbaloldal) lép fel, ez Kelet-Európában lényegében a jobboldal privilégiuma, és szemben az előbbivel, nálunk a nemzeti bezárkózás, a nacionalizmus kétségbeejtő és kilátástalan programja.