Fura, hogy mi mindenhez lehet személyes köze az embernek, mi válthat ki emléket, érzelmet. Most például az, hogy néhány nap múlva bezár Budapest legelegánsabb áruháza, az Il Bacio di Stile. Nagyon nem az én világom, de nem sokkal a nyitás után megnéztem. Rám parancsoltak. Mintha múzeumban jártam volna. De tetszett. Valaki, aki nagyon mélyről jött, és nagyon magasra jutott (nem Gattyánról beszélek), álmodott valamit, valami nagyot. Nem először. Nem jött be, de ezt már (valószínűleg) nem tudja…
Tegnap egy barátommal arról beszélgettünk hosszan – több évtizedes kapcsolatunk során talán először –, hogy hogyan lehet feldolgozni azt, hogy (egyszerűsítek:) valaki, aki mélyről – nem olyan mélyről – jön, társadalmi státuszt vált, közönségesen: meggazdagodik. Ő is, felesége is elsőgenerációs értelmiségi; az asszony főorvos, ő menedzser-vállalkozó. Felső középosztálybeli polgárnak tartja magát; a lehetőségei – tehetsége, akaratereje és a körülmények szerencsés alakulása révén – messze az enyéim felett. Baloldali, gyűlöli a társadalmi igazságtalanságot, de nem akarja, nem bírja látni a nyomort. Ezért aztán néha szenvedni kényszerül, például, ha turistaútjukon, Indiában ki kell lépnie a luxusszállodából...
A héten megint jártam Toldon, „a nyomor szélén” (bár a teakocsma projekt befulladni látszik, de ez más történet). Ide most az a fiatal (roma) srác kívánkozik, akinek van munkája, kézhez kapja a minimálbért, és elégedett. Néhány hét múlva megszületik a kislánya. Kétszobás házukat (ahol velük él az apja) az Igazgyöngy segítségével rendbe hozták, van konyha meg fürdőszoba is – de a víz nincs bevezetve, mert arra nincs pénzük. De majd! Azt mondja, nem akar gazdag lenni, nem akar sok pénzt keresni –nem mintha fenyegetné ez a veszély…
És a rapszodikusan csapongó gondolatok zárásaként jöjjön megint egy Musil-idézet, ma olvastam, mert mint Mátéval sokszor meg kellett állapítanunk: nincsenek véletlenek.
„Az utcák sikongtak a gyönyörűségtől, tele voltak koraérett meleggel, akár egy nyári napon. A szájból eltűnt a magunkban-beszélés édes méreg-íze; minden közlékeny volt: kirakva a napra. Ulrich csaknem kirakatról kirakatra járt. Üvegcsék, tömérdek színben, fiolákba sűrített remek illatok, s a körömollónak hány meg hány változata; már egy fodrászszalon is a zsenialitás micsoda summáját rejti! Kesztyűbolt: minő vonatkozások és lelemények, amíg a kecskebőr egy hölgy kezére kerülhet, és az állatirha előkelőbbé válik, mint a saját irhánk! Ulrich bámulta a jólét magától értetődő kellékeit, se szeri, se száma kecses kacatját, és csodálkozott, mintha először látna ilyesmit. Milyen furcsa fénytörése lehet egy szónak: kell-ék! érezte hirtelen. Az ékesség parancsa. És micsoda boldogság az együttélésnek ez a bűv-olajozottsága! Mit sem lehetett itt már érezni az élet földkérgéből, a szenvedély kövezetlen útjaiból, a – valóban ezt érezte – a lélek civilizálatlanságából! Fénylőn-karcsún röppent a figyelem egy gyümölcsökkel, drágakövekkel, anyagokkal, formákkal és csábításokkal telis-teli virágoskertre, melynek szelíd-átható szemei a világ minden színében tekingettek vissza… Ulrich elragadtatással nézte még a fakón aranyló sört is, melyet egy vendéglő tükörablaka előtt elhaladtában odabent az asztalokon látott – s alatta mindenütt olyan vakító fehér terítőt, hogy az árnyak szegélyénél kékes kis foltok képződtek. Majd a bíboros kocsija haladt el mellette, súlyos, puhán rugózó-gördülő cséza, mélyén-sötétjén vörössel, lilával; csak a bíboros lehetett, hiszen ez a lófogatú jármű annyira egyházias volt, s ahogy Ulrich utánanézett, észrevette, hogy két rendőr kihúzza magát, és tiszteleg Krisztus utódjának, nem gondolván közben a maguk elődeire, akik a magas úr elődjének oldalába lándzsát döftek…”
Utolsó kommentek