Fura, hogy mi mindenhez lehet személyes köze az embernek, mi válthat ki emléket, érzelmet. Most például az, hogy néhány nap múlva bezár Budapest legelegánsabb áruháza, az Il Bacio di Stile. Nagyon nem az én világom, de nem sokkal a nyitás után megnéztem. Rám parancsoltak. Mintha múzeumban jártam volna. De tetszett. Valaki, aki nagyon mélyről jött, és nagyon magasra jutott (nem Gattyánról beszélek), álmodott valamit, valami nagyot. Nem először. Nem jött be, de ezt már (valószínűleg) nem tudja…

Tegnap egy barátommal arról beszélgettünk hosszan – több évtizedes kapcsolatunk során talán először –, hogy hogyan lehet feldolgozni azt, hogy (egyszerűsítek:) valaki, aki mélyről – nem olyan mélyről – jön, társadalmi státuszt vált, közönségesen: meggazdagodik. Ő is, felesége is elsőgenerációs értelmiségi; az asszony főorvos, ő menedzser-vállalkozó. Felső középosztálybeli polgárnak tartja magát; a lehetőségei – tehetsége, akaratereje és a körülmények szerencsés alakulása révén – messze az enyéim felett. Baloldali, gyűlöli a társadalmi igazságtalanságot, de nem akarja, nem bírja látni a nyomort. Ezért aztán néha szenvedni kényszerül, például, ha turistaútjukon, Indiában ki kell lépnie a luxusszállodából...

A héten megint jártam Toldon, „a nyomor szélén” (bár a teakocsma projekt befulladni látszik, de ez más történet). Ide most az a fiatal (roma) srác kívánkozik, akinek van munkája, kézhez kapja a minimálbért, és elégedett. Néhány hét múlva megszületik a kislánya. Kétszobás házukat (ahol velük él az apja) az Igazgyöngy segítségével rendbe hozták, van konyha meg fürdőszoba is – de a víz nincs bevezetve, mert arra nincs pénzük. De majd! Azt mondja, nem akar gazdag lenni, nem akar sok pénzt keresni –nem mintha fenyegetné ez a veszély…

És a rapszodikusan csapongó gondolatok zárásaként jöjjön megint egy Musil-idézet, ma olvastam, mert mint Mátéval sokszor meg kellett állapítanunk: nincsenek véletlenek.

„Az ut­cák si­kong­tak a gyö­nyö­rű­ség­től, tele vol­tak ko­ra­érett me­leg­gel, akár egy nyá­ri na­pon. A száj­ból el­tűnt a ma­gunk­ban-be­szé­lés édes mé­reg-íze;  min­den köz­lé­keny volt: ki­rak­va a nap­ra. Ul­rich csak­nem ki­ra­kat­ról  ki­ra­kat­ra járt. Üveg­csék, tö­mér­dek szín­ben, fi­o­lák­ba sű­rí­tett re­mek  il­la­tok, s a kö­röm­ol­ló­nak hány meg hány vál­to­za­ta; már egy fod­rász­sza­lon  is a zse­ni­a­li­tás mi­cso­da sum­má­ját rej­ti! Kesz­tyű­bolt: minő vo­nat­ko­zá­sok  és le­le­mé­nyek, amíg a kecs­ke­bőr egy hölgy ke­zé­re ke­rül­het, és az ál­la­tir­ha  elő­ke­lőb­bé vá­lik, mint a sa­ját ir­hánk! Ul­rich bá­mul­ta a jó­lét ma­gá­tól  ér­te­tő­dő kel­lé­ke­it, se sze­ri, se szá­ma ke­cses ka­cat­ját, és cso­dál­ko­zott,  mint­ha elő­ször lát­na ilyes­mit. Mi­lyen fur­csa fény­tö­ré­se le­het egy szó­nak:  kell-ék! érez­te hir­te­len. Az ékes­ség pa­ran­csa. És mi­cso­da bol­dog­ság az  együtt­élés­nek ez a bűv-ola­jo­zott­sá­ga! Mit sem le­he­tett itt már érez­ni az élet  föld­kér­gé­ből, a szen­ve­dély kö­ve­zet­len út­ja­i­ból, a – va­ló­ban ezt érez­te – a  lé­lek ci­vi­li­zá­lat­lan­sá­gá­ból! Fény­lőn-kar­csún röp­pent a fi­gye­lem egy  gyü­möl­csök­kel, drá­ga­kö­vek­kel, anya­gok­kal, for­mák­kal és csá­bí­tá­sok­kal  te­lis-teli vi­rá­gos­kert­re, mely­nek sze­líd-át­ha­tó sze­mei a vi­lág min­den  szí­né­ben te­kin­get­tek vissza… Ul­rich el­ra­gad­ta­tás­sal  néz­te még a fa­kón arany­ló sört is, me­lyet egy ven­dég­lő tü­kör­ab­la­ka előtt  el­ha­lad­tá­ban oda­bent az asz­ta­lo­kon lá­tott – s alat­ta min­de­nütt olyan  va­kí­tó fe­hér te­rí­tőt, hogy az ár­nyak sze­gé­lyé­nél ké­kes kis fol­tok kép­ződ­tek.  Majd a bí­bo­ros ko­csi­ja ha­ladt el mel­let­te, sú­lyos, pu­hán ru­gó­zó-gör­dü­lő  csé­za, mé­lyén-sö­tét­jén vö­rös­sel, li­lá­val; csak a bí­bo­ros le­he­tett, hi­szen ez  a ló­fo­ga­tú jár­mű annyi­ra egy­há­zi­as volt, s ahogy Ul­rich utá­na­né­zett,  ész­re­vet­te, hogy két rend­őr ki­húz­za ma­gát, és tisz­te­leg Krisz­tus utód­já­nak,  nem gon­dol­ván köz­ben a ma­guk elő­de­i­re, akik a ma­gas úr előd­jé­nek  ol­da­lá­ba lán­dzsát döf­tek…”