Sokévtizedes kemény munkával kifejlesztett sznobizmusom eredményeként gyanúval viseltetek a bestsellerek iránt. Másrészt viszont persze csak érdekel, hogy mi az, amit nemcsak a zemberek falnak, hanem a kritikusok is lelkesednek érte. Így aztán kivettem a könyvtárból a Javításokat. A regény Amerikában másfél évtizede jelent meg – ez már csak azért is érdekes, mert jóval a legutóbbi, 2008-as, nagy gazdasági válság előtt, pedig a könyvben így is gyakran emlegetnek gazdasági válságot –, a magyar fordítás 2012-es. Franzen magyarul megjelent másik regénye, a Szabadság – újabb, és állítólag az író legjobb könyve, de annak a Szabó Ervin Könyvtárban minden példánya foglalt (pénz- és helyhiány miatt már nem vásárolok könyvet).

Nagyon jó. A gyengébb, vázlatosabb részek ellenére is nagyon jó. Egy kitalált közép-nyugati, Missouri állambeli város, St. Jude a kiinduló helyszín, játszik még Philadelphia, New York (vagyis a liberális, kozmopolita keleti part) és egy „kitalált” kelet-európai ország: Litvánia. (Ezt majd még megmagyarázom.) Van, akinek a Közép-Nyugat az „igazi amerikai értékek” hordozója az utóbbi száz-százötven év romlásával szemben, van, akinek a begyepesedettség, a vallási bigottság, a mucsaiság szinonimája. Politikai, világnézeti, életmódbeli értékválasztás kérdése. Szóval adva van egy 70-en túli házaspár, a családcentrikus, kicsit butuska anya, a Parkinson-kóros és rohamosan a teljes demenciába süllyedő apa, valamint három gyermekük, akiknek életútja nagyon eltérő, de közös vonásuk, hogy még idejekorán elmenekültek otthonról, és teher – illetve anyjukkal szembeni kínos szívesség, kötelezettség – számukra hazalátogatni a szülői házba. Az idősebb fiú, Gary gazdag üzletember, a kisebbik, Chip, „romkocsmákban merengő” (ez természetesen nem Franzen kifejezése), állástalan, mihaszna, baloldali értelmiségi, kicsit a 60-as évek beatnemzedékének utóda – azok harci kedve nélkül. A középső gyerek lány (illetve nő): a leszbikus Denise mintegy átmenet, összekötő kapocs a két egymást rühellő fiú között, no meg a szülőkhöz (az ő figurája a kevésbé jól megírt).

A regény egyrészt az eltérő világok ütközéséről szól, de ami engem leginkább megfogott, az az emberi, családi viszonyok egyszerre mély, tragikus és ugyanakkor szórakoztató ábrázolása. A viszonyok, egymás meg nem értése – meg persze az egykor mindenki számára tekintélyes, autoriter, munkamániás és talpig becsületes apa elhülyülése – tragikus, de Franzen úgy tudja mindezt humorral ábrázolni, hogy ebben egy pillanatra sem cinikus.

Cinikussá a regény egy mellékszálában válik: a kelet-európai rendszerváltás példájául választott Litvániáról írva, amelyet saját (nem regénybeli) bevallása szerint egyáltalán nem ismer. Így aztán primitív, kulturálatlan, alvilági hadurak martalékává vált nyomorvidékként ír róla. De amerikai nagyképűség ide, amerikai felületesség oda, valamit mégis nagyon megértett a kelet-európai rendszerváltásból: azt, hogy ezen a nyugati, elsősorban az amerikai tőke nyert.

S akkor jöjjön két részlet a regényből:

„Garynek többféle baja is volt a betegséggel mint olyannal: azon kívül, hogy nagy mennyiségű emberi test egyidejű jelenlétével járt –márpedig Gary rosszul tűrte a nagy mennyiségű emberi test jelenlétét–, az is nagyon zavarta, hogy benyomása szerint a betegség főleg az alacsonyabb néposztályok sajátja. Hiszen általában a szegény emberek dohányoznak, és a szegény emberek eszik tucatszámra a csokoládés fánkot. A szegény emberek szoktak teherbe esni közeli hozzátartozóiktól. A szegény emberek szoktak elégtelen higiénikus [helyesen: higiénés – Rás] viszonyok között élni, toxikusan szennyezett környezetben. Gary szemében a szegény emberek a maguk különféle bántalmaival egy olyan válfaját alkották az emberiségnek, mely szerencsére kívül marad az ő látókörén, kivéve, ha olykor fel kell keresnie egy kórházat vagy, vagy valami olyan helyre kell ellátogatnia, mint a Gyógyászati Áruház. A szegény ember egy csöndesebb, szomorúbb, kövérebb, szenvedéstűrőbb emberfajta. Egy betegséggel gyötört alsóbb néposztály, melytől jobb távol tartani magát.”

*

„Gitanas megpróbált valami értelmet találni az őt körülvevő világban, de kudarcot vallott. Pedig annak idején, amikor a Vörös Hadsereg törénytelenül fogva tartotta, és kérdéseket tett fel neki, melyekre ő megtagadta a választ, mire lassan harmadfokú égési sebekkel borították el a teste bal oldalát, akkor még volt értelme a világnak. A függetlenség kikiáltása után azonban egyszerre minden összezavarodott. Még az olyan egyszerű és egyben létfontosságú kérdéseket is, mint a Szovjetunióba kitelepített litvánok hazatérése, végtelenül bonyolulttá tette az a körülmény, hogy a második világháború alatt maguk a litvánok is részt vettek a zsidóüldözésekben, a Kremlben meg közben már olyanok is ültek, akik azelőtt szintén szovjetellenes hazafiak voltak, és majdnem ugyanannyira rászolgáltak volna a repatriálásra, mint a litvánok.

– Mi a fenét csináljak most – tette fel a kérdést Gitanas Chipnek –, amikor a megszálló nem egy hadsereg, hanem egy rendszer, egy kultúra? A legtöbb, amit remélhetek a hazám számára, hogy egy szép napon majd olyan lesz, mint egy másodosztályú nyugati ország.” (Bart István fordítása)