Honnan lesznek a barátok? A szomszéd házból, az iskolából, munkahelyről – meg csak úgy, véletlenül. Izgalmasabb kérdés, hogy mitől barát a barát, mi különbözteti meg a havertől, a jó ismerőstől. Azt hiszem, a legfőbb kritérium – legalábbis számomra –, hogy jelen legyünk egymás életében, fontosak legyünk egymásnak. Ez a jelenlét, a barátság, nem feltétlenül egész életre szóló, sajnos. De „akkor” és „ott” megvolt, fontos volt, igaz volt – még ha múltidő is.

Az első barátom, akire emlékszem, Bandi volt, osztálytárs az általános 2-4. osztályában. Lényegében minden szabadidőnket együtt töltöttük, vele meg az öccsével, Lacival. Együtt jártunk „usziba, a Csasziba” (Császár uszoda), csavarogtunk a Margit-szigeten, ahol legjobban a kolostor romjait szerettük. Legfontosabb kalandunk azonban az – utcánkról elnevezett – „Ady Endre Gyermekegyesület” megalapítása volt (közösségi létre nevelődtünk), amely a kertünk málnabokrai között székelt.

Hármunkon kívül az Egyesület tagja volt még a házunkból a hatéves Sanyi, valamint a nálunk két évvel idősebb unokatestvérem, Péter. Hamar lett vagyonunk is, amiből egy (igazi!) elemlámpára emlékszem, meg 50 forintra. A dolog szépséghibája volt, hogy a pénzt Laci otthonról lopta, és ebből elég nagy balhé lett. Tevékenységünk középpontjában egy színi (inkább esztrád) előadás létrehozása volt. Az ötlet megszületése után azonnal elkezdtünk jegyeket árulni, 20 fillérért, a ház lakói meg a rokonság körében – majd hozzáláttunk kitalálni, hogy tulajdonképpen mit is csináljunk. Emlékeim szerint vicceket, villámtréfákat állítottunk „színpadra” – vagyis az udvarra, a poroló tövében, meg talán énekeltünk is. A fogadtatásra – hogy egyáltalán anyukámon kívül volt-e a dolognak nézője az akkor ötlakásos házban – már nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy mikor szakadt meg a kapcsolatunk Bandival – feltehetőleg amikor hatodikban másik iskolába mentem. Évtizedekkel később a tihanyi újságíró üdülőben találkoztunk újra, akár jeléül annak, hogy volt valami alapvető az érdeklődésünkben.

A felső tagozathoz, az Áldás utcai iskolához kötődik legrégebbi – e minőségében ma is funkcionáló – barátom, Pali. Ennek a kapcsolatnak az az érdekessége, hogy volt benne vagy másfél évtizedes szünet, megszakadt, amikor más-más gimnáziumba kerültünk. A 70-es évek közepén botlottunk ismét egymásba, amikor külpolitikai előadást tartó ifjú újságíróként egy vállalatnál jártam, ahol ő mérnökösködött. Azóta ismét megvagyunk egymásnak, összejárunk. Számomra e kapcsolat különös ízét az adja meg, hogy nekem rossz a memóriám, neki meg kiváló, és állandóan számomra vadi újnak tűnő dolgokat mesél közös gyermekkorunkból, úttörősködésünkből. Már meggyanúsítottam, hogy csak a fantáziája jó, és visszaél azzal, hogy nekem bármit beadhat, mert úgyse emlékszem.

Életem legfontosabb barátságai – mint azt hiszem másokéi is – kamaszkorban történtek meg. Négy gimis osztálytársam játszott meghatározó szerepet nem csak akkori életemben. Mindannyian már csak volt barátok – ketten közülük halottak is. Írtam róluk: Jancsiról, Pingvinről, közös kalandjainkról a Balatonon és Lengyelországban. Jancsi szinte a másik felem volt, vele tapasztaltam meg először, hogy létezik telepátia, a biztonságot jelentette. Gáborba viszont szinte szerelmes voltam, amiben versengtem Uhuval. Uhuval a séta volt a létformánk, minthogy egyikőnknek se volt saját szobája. Órákon át róttuk az utcákat, a Körutat, és beszélgettünk, verseket mondtunk. József Attilát persze. Amúgy ehhez a társasághoz is kötődött „színi” élmény: Alfred Andersch német írónak egy a Nagyvilágban közölt hangjátékát vittük magnóra Gábor szobájában. Vannak félmondatok, amikre még mindig emlékszem belőle. (Egyébként aztán az osztálynak játszottuk le.) E barátságoknak különös leágazása volt, hogy a természetes társasági együttléten túl külön is jó, bensőséges baráti viszonyban voltam barátaim barátnőivel, későbbi feleségeivel, még válásuk – és barátságaink megszűnte, elhalta – után is. Uhu Szovjetunióból importált felesége a 70-es évek közepén garzonom padlóján élvezett vagy két hétig menedékjogot 16 éves szeretőjével. Jancsi első felesége 12 év Svájc után valamikor a 90-es évek végén jött haza, véletlenül találkoztunk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Pingvin első barátnője pedig csaknem negyven év után Londonból talált rám fél évvel ezelőtt a Facebookon, s azóta már megvolt a személyes találkozás is, úgy folytatva, mintha soha nem is szakadtunk volna el egymástól.

*

Életcserepek 1. - GYIVI

 

Szerző: rás  2016.09.15. 23:02 4 komment

Címkék: én barátság Gábor Pingvin Pali Jancsi Bandi Uhu

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr6511711341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2016.09.16. 14:36:14

rás:a megszépítő messzeség, de ahogy kivettem az írásaidból a Mátéval kapcsolatos virtuális barátság igazi kötődést jelentett Neked.

defalla 2016.09.16. 21:15:26

Szenilisnek azért jó lenni, mert mindig új dolgok jutnak az eszedbe :D

rás · http://ras2.blog.hu 2016.09.16. 21:28:48

@defalla: :)) Igen, ennél csak az Alzheimer jobb: "mennyi új arc mindennap!"
süti beállítások módosítása