Trump győzelméről, hiszti nélkül, lemondóan

Igen, tudom, a címben csonkán idéztem a Sic transit kezdetű szállóigét, de már rég nem a világ (valaki világának) a dicsőségéről van szó, maga a világ – legalábbis egy világ – elmúlásáról akarok írni. Mert erről van szó, egy a felvilágosodás korától a józan észen és a demokrácia térhódításán – és jobb szakaszaiban a társadalmi szolidaritás valamilyen fokú érvényesülésén is – alapuló világ végéről. Főleg a rációt siratom.

Társadalmi jelenségek, fejlemények ritkán (lényegében sohasem) vezethetők vissza egy okra. Trump sikerét politikai elemzők már az előválasztások során is elsősorban az elittel szembeni társadalmi lázadásként írták le. A 21. századi globális kapitalizmus – az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyeket megszüntető technikai haladás, illetve egész iparágaknak az alacsonyabb munkabérű Ázsiába való kihelyezése – áldozatainak a lázadása. A sokszor már csak hajdani – mert munkahelyét már elvesztő –, vagy önmagát az elsősorban Latin-Amerikából beáramló olcsó munkaerőtől veszélyeztetve érző kékgalléros all-American lázadása. És persze a gazdasági-társadalmi folyamatok megértését már meg sem kísérlő átlagemberé, a tömegemberé, akit már a látványa is irritál azoknak az „okostojásoknak”, akik bonyolult összefüggéseket magyarázgatnak. Például globális felmelegedésről. Nyilván hazudnak. Pénzért. A világ ugyanis egyszerű – legalábbis az elképesztő mértékben hódító konteók világa. Meg a norma- és értéknélküliséget megtestesítő valóságshow-kat a kultúrába „emelő” média világa. Az anything goes világa.

Egy ma reggeli hírmagyarázatban hallottam a posztfaktuális világ kifejezést, vagyis hogy már nem a tények számítanak, hanem azok tálalása. Nem az számított, hogy Trump választási beszédeiben blöffölt, tévedett, hazudott, egymásnak totálisan ellentmondó kijelentéseket tett, hanem hogy érdekes, hogy tévés jelenség. Még 1998-ban azt nyilatkozta, hogy ha választáson indulna, akkor azt republikánusként tenné, mert azok minden hülyeséget beszopnak, amit a Fox News-on látnak-hallanak. Az elmúlt hónapokban azonban nemcsak a konzervatív jobboldali Foxon, hanem minden tévében Trump volt a sztár: senki nem engedhette meg magának, hogy lemondjon a show-ról. A tényeket közlő, mértékadó véleményeket ütköztető információs műsorok – az information – már rég átadta helyét az infotainment-nek, a szórakoztató hírműsornak, ahol a hangsúly a szórakoztatón van.

Mediatizált világ, mediatizált politikai élet – mondják régóta a politológusok. Az átlag választó – amúgy a társadalom egyre csökkenő hányada, hiszen mind többen fordítanak hátat a politikának, benne a választásoknak is – nem olvas programokat, pláne nem hasonlítja össze őket, hosszú elemzésekre, vitákra, érvekre se figyel, azt nézi, hogy ki szimpi. Egyébként állítólag az amerikai elnökválasztások történetének első televíziós vitáját, John F. Kennedy és Richard Nixon 1960-as összecsapását – és a választást magát – az döntötte el, hogy a magát kisminkelni nem engedő Nixon fáradtabbnak, törődöttebbnek tűnt az ifjú és dinamikus Kennedy mellett.

Senki nem tudhatja, milyen elnök lesz Trump, mit fog tenni; ebből a szempontból – éppen a fentiek miatt – nem nyújt eligazítást, hogy miket mondott eddig. Mindenfélét mondott. De az „Amerikát ismét naggyá tenni” és az „Amerika az első” jelszó valószínűleg több egyszerű blöffnél, komolyan gondolhatja. Ha ebből a szempontból mégis szemügyre vesszük néhány elemét annak, amiket a kampányban mondott, akár az amerikai politikatörténetben komoly hagyománnyal rendelkező izolacionista irányzat feléledésére is számíthatunk. Az amerikai munkahelyek védelme, a bevándorlás korlátozása, a kihátrálás az Észak-amerikai, a Csendes-óceáni és a még meg se kötött Transzatlanti Szabadkereskedelmi Szerződésből, a „demokráciaexport”, a „világcsendőri szerep” elutasítása ezt jelentheti. Kérdés persze, hogy mit szól ehhez a globalizáció előnyeit élvező amerikai nagytőke.

S ha mindennek Európára gyakorolt lehetséges hatásain gondolkodunk, Trump győzelme lazíthatja a transzatlanti politikai és katonai szálakat is. Nem leszünk fontosak számára. Az amerikai érdekek gátlástalan képviselete viszont kikényszerítheti az erősebb európai érdekképviseletet is, ami az Európai Unió – vagy egy új Európai Unió! – szorosabb politikai integrációját jelentheti, legalábbis az erre kész államok (a hajdani hat alapító, plusz skandináv és balti államok, talán Csehország) között. A liberális ideológia elutasítása bátoríthatja ugyanakkor az illiberális politikai erőket, politikusokat is, amelyek/akik „nemzeti” alapon utasítják el a mélyebb integrációt. Orbán Viktor azonban elhanyagolható mennyiséget jelent majd Trump Amerikájának, bármennyire is elsőként drukkolt az új elnöknek.