Tegnapelőtt két huszonéves fiatalember volt a vendégünk, „másodgenerációs” barátok, vagyis barátaink barátainkká vált gyermekei. Van belőlük néhány, azzal a megszorítással, hogy a gyermekkoron túl általában kb. húszas éveik elejéig volt szorosabb a kapcsolat, aztán már kevésbé „érnek ránk”. Ami azért sajnálatos, mert számomra gyakran már érdekesebbek, mint velem egykorú, sok évtizede ismert (és változatlanul szeretett) szüleik. Azt azonban még nem érdemelték ki, hogy önállóan, névvel is beleférjenek ebbe a sorozatba. Ahol ismét három emberről lesz szó (meg sok minden másról, ahogy eszembe jut). Kettőt közülük munka-, a harmadikat bloggertársként ismertem meg.
Kornél – a bevezetőben említett két fiatalember apja – hat évvel fiatalabb nálam, aminek most már semmi jelentősége, negyven éve még számított. Akkoriban a Belvárosban egy garzonlakás friss és büszke tulajdonosa voltam; a lakást sok évvel korábban egy nagyobb lakásból választották le, a nagyobb nagynéném tulajdona volt, aki kiadta bérlőknek. Amikor odaköltöztem, épp egy tízéves zongoraművész-palánta lakott benne; a fal vékony, a szorgalmas gyakorlás jelentette művészi élvezet csekély volt. Szerencsére néhány hónap múltán elköltöztek, és az üresen maradt lakásba beajánlottam nagynénémnek fiatal barátomat, Kornélt és két haverját (egyikük ugyancsak rádiós újságíró kolléga, a harmadik egy fiatal fotóművész volt). Néhány nap múlva kiderült, hogy cseberből vederbe kerültem: gyakorlatilag a Neoprimitív Együttes lett a szomszédom.
Fellépés előtt ők is szorgalmasan „gyakoroltak” – éjjel 2-ig. Azért csak addig, mert olyankor már pizsamában és zord arccal átmentem hozzájuk balhézni. A srácokat kedveltem, a zenekart, a show-jukat nem: primitívnek tartottam – „neo” nélkül. Viszont nagyon népszerűek voltak a Közgázon, ahol legtöbbjük végzett, meg diákklubokban, ifjúsági táborokban; egyszer én is jól berúgtam velük a nagymarosi Express táborban. A három hivatalos bérlő mellé hamarosan mások is beköltöztek, előbb barátnők, aztán ex-barátnők újabb barátai. A konyhájukban is laktak, így aztán hozzám jártak át kakaót, teát, rántottát főzni; lényegében szabad bejárásunk volt egymáshoz. A „kollégiumi” vagy „kommuna” életnek az vetett véget, hogy megnősültem. Judit ugyan szintén jól ismerte őket, és velem ellentétben még a Neoprimitívet is kedvelte, de a bohém rendetlenséget nem tűrhette, és hát egyébként is… Aztán elköltöztünk, aztán nekik is menniük kellett, mert a lakásra szükség lett. Kornéllal azonban megmaradt a kapcsolat, akkor is, amikor már nem voltunk kollégák. Az esküvőjén voltam először igazi falusi lagziban, mi lettünk elsőszülött fiának a névadó szülei (fiatalabbak kedvéért: akkoriban a keresztelőt helyettesítendő bevezetett állami rendezvény volt a névadó ünnepség); a nagyszülők kedvéért természetesen meg is keresztelték, de arra nem voltunk hivatalosak. Most már általában csak évente kétszer találkozunk: egymáshoz közel eső születésnapunk alkalmából valamely étteremben kettesben elfogyasztott ebéd alkalmával, illetve karácsony-újév tájékán nagy közös családi zabálás keretében. Minden egyéb ráadás – meg telefon.
János ugyancsak rádiós kollégám volt, illetve ez a kapcsolat már bonyolódott azzal, hogy a főnöke voltam. Tizennégy évvel fiatalabb nálam; amikor összebarátkoztunk ugyanúgy a krisztusi korban járt, mint Attila, akiről a bejegyzés utolsó harmadában lesz szó. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után hagyta el Erdélyt. Illetve máig nem hagyta el, csak áttelepült Magyarországra. Én akkoriban a Magyar Rádió általam megszervezett közép-kelet-európai (román, szlovák, horvát, szerb, orosz és ukrán nyelvű) adásainak a vezetője voltam, erős internacionalista – a közép-európai népek egymásrautaltságából, testvériségéből, szükséges barátságából kiinduló – meggyőződéssel. Ezt János is így gondolja, csak szükségképpen más nézőponttal és hangsúlyokkal. És azzal a – még barátságunk kezdeti időszakában is megmaradó – fóbiával, hogy én őt nyilván gyanús nacionalistának tartom. Ami a „gyanús” jelzőn kívül persze igaz. Már első hosszabb beszélgetésünk – borozgatásunk – során tisztáztuk egymástól sok tekintetben eltérő, sok tekintetben meg egybeeső politikai nézeteinket, amelyek soha nem tették kétségessé emberi összetartozásunkat. Ennél sokkal nagyobb kihívást jelentett eltérő habitusunk, az én konzervatív, főnöki fegyelmezettségem, illetve az ő szétszórtsága, pontatlansága, amit csak az egyensúlyozott ki, hogy nagyon jó és lelkiismeretes újságíró. Egyáltalán: kölcsönösen nagyra tartottuk egymás szakmai munkáját. Az ő elsőszülött gyermekéhez is van – főnöki – közöm: egy alkalommal annyira késett a munkából, hogy az adás biztonsága érdekében behívtam valakit helyette (még egyikünknek se volt mobiltelefonja), s amikor végül megjött, ingerülten hazazavartam. Zaklatottan távozott, otthon a felesége vigasztalta, állítólag ekkor fogant a fia. A telefonkapcsolat mellett Jánossal is a fix találkozási lehetőség a születésnap (vele inkább vacsora); kettőnk születésnapja szerencsére elég messze esik egymástól, ami évi legalább két együttlétet jelent.
A blogoszféra – kezdetben az olvasás, majd a blogírás – sok izgalmas, új kapcsolatot hozott. 2008-ban ez még nagyon új dolog volt nálunk, amikor tudomást szereztem a műfaj létezéséről, azonnal rávetettem magam. Akkoriban még viszonylag kevés blog létezett, eléggé áttekinthető volt a hazai blogvilág, leginkább a blogok neve meg a bloggerek nickje alapján válogattam, szörföltem. Így akadtam valakinek (egy mára nagyképű közéleti celebbé vált, akkor nagyon szimpatikus egyetemista srácnak) a linkfalán a rejtélyesen hangzó Platen névre. (Mint jóval később megtudtam, August von Platen–Hallermünde 19. században élt német költő volt.) Az olvasásból, kommentelés, a kommentelésből e-mailváltás lett, és kiderült az első nagyon fontos közös pont: Thomas Mann. Aztán személyesen is megismerkedhettem Attilával, és bár kezdeti kapcsolatunk nem volt konfliktusmentes, barátok lettünk. Sokat tanultam/tanulok tőle, lenyűgöz kultúrtörténeti alapossága, kutatókedve. Ennek bizonyítéka legújabb, Bécsi Naplók névre hallgató (túl sokat hallgató) blogja, ami valójában egy lassan, nagy kihagyásokkal születő internetes regény.Na meg a David Bowie-tól búcsúzó bejegyzései egy félbehagyott másik blogon.
Most veszem észre, e „cserép” három hősében közös, hogy születésnapunkat együtt elköltött ebéddel (vacsorával) ünnepeljük. Attilával csupán néhány nap (meg néhány évtized – apjával vagyok egyidős) választja el egymástól a születésnapunkat, és a rituális közös ebéd ezúttal is megvolt, noha már másfél éve Bécsben él. És megvolt a szokásos kölcsönös könyvajándék is, amiben a „szokásos” jelző nem letudni való kötelezettséget, rutint jelent, hanem emlékeztetést barátságunk intellektuális alapjára. „Rituális”, „szokásos” – írom, és Attilában, Attilával valóban fontosak a formák, a hagyomány kötőereje; konzervativizmusunk is összeköt, noha nagyon eltérő életünk egyes szakaszaiban – nagyon eltérő módon – megvetettük a konzervativizmust.
Utolsó kommentek