Ma délután ezt hallgattam:
Rég nem tettem, noha hajlamos vagyok a nosztalgiára, de az Illés, úgy látszik, olyan mélyrétegeket érint - konkrétan az ifjúkori illúzióim, mint kiderült: ostobaságom, amibe nem volt kedvem belesüllyedni. Most úgy került elő, hogy egy kedves ismerősöm azt írta e-mailben: "Nem akarok Orbanisztánban meghalni." Mire válaszul felötlött és azonnal elküldtem neki az "Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat" refrénű Illés-dalt (ennek az összeállításnak a 9. darabja).
Egyetemistaként lehetőleg minden vizsgaidőszakot azzal kezdtem, hogy elmentem egy Illés-bulira. "Rongyosra" hallgattuk lemezeiket, az első szerelem dala is Szörényi-Bródy volt, igaz, Koncz Zsuzsa énekelte. De hát ő odatartozott. A 70-es, 80-as években sokat jelentettek nekem a Bródy-szövegek, az ember ugyanazt érezhette, mint, mondjuk Hofinál: belülről vagyok ellenzéki. Ezt most nem magyarázom tovább...
*
Idevágó korábbi bejegyzések: A játék szent; Szóudvar 1.: Egyenrangú;
Utolsó kommentek