"A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond sem szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült, szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. A forradalmár ifjú hírlapírók, akik már Sardou-ra, Dumas-ra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld színkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjúság, aki klerikális vagy konzervatív lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét”, többnyire Budára járt, és az ottani operetténekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatánszoknyácskája a gellérthegyi alagúton túl, igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fújta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomorú szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr”, s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint egy meleg, pufók amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik felvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespeare-t. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hírlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak, és a befolyásos emberek csúnya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját." (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi)

A színésznő és lába címet viselő második fejezet kezdődik így Krúdy regényében. Krúdy nekem kimaradt, noha vagy ötven éve egy barátom azt mondta, ez nagyon nekem való. Megpróbáltam, untam. Mint az a korábbi Olvasónaplókból is kiderülhetett, a nagy, mondhatni szégyenteljes, hiányok ledolgozásának korát (is) élem. Talán a kötelességtudat vetette elő most velem Krúdyt - de nagyon élvezem. A közelmúltban volt két-három némileg szabadabb hetem, és Szinbád novellákat olvastam, aztán egy Szinbád regényt, A francia kastélyt, most meg A vörös postakocsit. Megint dolgosabb napokat élek, úgyhogy csak esténként, elalvás előtt kortyolgatok belőle néhány oldalt, Gyönyörűség. Szinte lubickolok a (múlt) század eleji hangulatot árasztó, finom, elegáns, nyugodt mondatokban. Némelyiket úgy olvasom el még egyszer, ahogy egy finom konyakot forgat meg az ember a szájában. Habent sua fata libelli... Nem csak a könyveknek, könyv és olvasó találkozásának is megvan a maga sorsa.