Oroszország brutális agressziót követett el Ukrajna ellen, amit csak elítélni lehet. Ezt az evidenciát azért írtam le, hogy a most következőket nehogy valaki úgy értse, hogy mentegetni akarom Putyin háborúját. Megérteni próbálom.

Csütörtök hajnalig meg voltam győződve arról, hogy csak diplomáciai pókerjátszma, ami Ukrajna körül zajlik, elképzelhetetlennek tartottam az átfogó orosz inváziót. Mint kiderült, nem voltam egyedül, tekintélyes Oroszország-szakértők is így gondolták. Ezt a súlyos tévedést Sz. Bíró Zoltán történész például azzal magyarázta, hogy ami bekövetkezett, az nem racionális, „a józan ész kiköltözött a Kremlből”, és többen is az orosz elnök mentális állapotát kezdték firtatni. Ha egy egyszemélyi vezetésre épülő rendszerben a parancsokat kiadó első ember nem normális, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Putyint egyre többen hasonlítják Hitlerhez meg Sztálinhoz, és e két diktátort szokás őrültnek vagy legalábbis paranoiásnak minősíteni. Szörnyűséges bűnöket követtek el, ezek véghez vitelében bizonyára szerepe volt egyéni karakterjegyeiknek. De sem a második világháború megindításában, sem a szovjet diktatúra, a Gulag-világ kiépítésében nem ez volt a döntő.

Németország nem egyszerűen háborús vesztes volt 1918 után, hanem egy súlyosan megalázott nemzet, megnyomorított állam. J. M. Keynes, a későbbi híres közgazdász 1919-ben külügyi tisztviselőként, az angol küldöttség szakértőjeként vett részt a versailles-i békekonferencián, mielőtt azonban aláírták volna a németekkel a békeszerződést, lemondott, mert úgy látta, hogy ezek a békefeltételek egy újabb világháború magvát vetik el. A 30-as évekre már a franciák és angolok is belátták a helyzet méltánytalanságát, ezért nézték el Hitlernek a Rajna-vidék remilitarizálását, az Anschlusst, majd ezért adták oda neki a versailles-i béke értelmében Csehszlovákiához került – amúgy döntően németek lakta – Szudéta-vidéket. Aztán lett nagy meglepetés…

Sztálin egy polgárháború és külföldi intervenció sújtotta, végletekig elnyomorodott ország élére került 1922-ben. Akkoriban vált világossá, hogy a remélt világforradalom elmarad, és Sztálin meghirdette a „szocializmus egy országban” koncepcióját. A nemzetközileg elszigetelt Szovjetuniót ostromlott erődnek tekintette. (Egy ostromlott erődben természetesen megengedhetetlen bármiféle ellenvélemény, csak központi akarat létezhet. Ennek tragikus implikációi nem tartoznak e bejegyzés témájához.) Nem véletlen, hogy Szovjet-Oroszország az első – és sokáig egyetlen – nemzetközi megállapodást Németországgal kötötte 1922 áprilisában (rapallói egyezmény).

Egy „kis” ugrás a történelemben. 1939. augusztus 23-án – a franciákkal és angolokkal folytatott hosszadalmas és eredménytelen tárgyalásokat megszakítva – Moszkvában váratlanul aláírják a Molotov-Ribbentrop paktumot. Ennek titkos záradéka elhatárolja a német és szovjet érdekszférát az egy héttel később kezdődő háborúban. A Szovjetunió elfoglalja Lengyelország keleti területeit (majd a három balti államot, aztán Besszarábiát, a mai Moldovát is). Többségében olyan területekről van szó, amelyek valaha a cári Orosz Birodalomhoz tartoztak. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia az első világháború után került az akkor újjáalakuló Lengyelországhoz. 1939 nyarán Sztálin számára nem valami „történelmi igazságtételről” volt szó, amikor igényt tartott ezekre a területekre, hanem pufferzónáról, felvonulási területről a németekkel lehetséges (várható) majdani háborúhoz.

Tim Marshall angol történész 2019-ben megjelent, A földrajz fogságában című könyvében arról ír, hogy Oroszország számára a Lengyelországból kiinduló Észak- és Kelet-európai síkság alapvető stratégiai problémát jelent, mert egészen Moszkváig nyitottá teszi a terepet bármiféle katonai támadás előtt (lásd Napóleont és Hitlert). Ezt a szovjet igényt ismerte el a zsigerileg és politikailag egyaránt engesztelhetetlenül kommunista- és szovjetellenes, de cinikusan reálpolitikus Churchill brit miniszterelnök, amikor 1944 őszén Moszkvában, majd végleg 1945. februárban Jaltában beleegyezett abba, hogy Lengyelországot 200 kilométerrel „eltolják” nyugatra, vagyis a Szovjetunió megtarthatta a Molotov-Ribbentrop paktummal meg- vagy visszaszerzett területeket, Lengyelországot pedig az addig Németországhoz tartozó területekkel kárpótolták. (Ez utóbbira is lehetett a messzi múltba nyúló történelmi magyarázatot találni, de ez akkor is mellékes volt.)

Hidegháborús évtizedek, kelet-nyugati – döntően szovjet-amerikai – szembenállás egy lehetséges atomháború árnyékában (és féken tartó erejével), NATO és Varsói Szerződés, amerikai katonák és atomrakéták Nyugat-Európában, szovjet katonák és atomrakéták Kelet- és Közép-Európában. Aztán 1989-90-ben szétesik a szovjet birodalom, 1991 végére maga a Szovjetunió is, és a többi között létrejön a független Ukrajna is.

Putyin abszolút komolyan, a szó szoros értelmében nevezte geopolitikai katasztrófának a Szovjetunió szétesését. Amikor 1997-től a korábban szovjet szatellitállamok sorra NATO-taggá váltak, amikor amerikai katonák, repülőgépek és légvédelmi bázisok létesültek Lengyelországban, Litvániában és Romániában, Oroszország védelme szempontjából kulcsfontosságúvá vált Ukrajna és Belarusz (meg a Kaukázus is). Az oroszok szemszögéből elviselhetetlen a Nyugathoz (Amerikához, a NATO-hoz és a NATO nyúlványának tekintett EU-hoz) kapcsolódó Ukrajnának még a gondolata is. Márpedig ez a gondolat akkor is létezik, ha számos okból jelenleg nincs napirenden Ukrajna EU- vagy NATO-tagsága. Innen nézve igenis racionális (még ha elfogadhatatlan is), hogy ennek megakadályozására Putyin minden eszközt bevet. Remélhetőleg a józan ész határain belül. A fentiek alapján nincs kétségem, hogy az országát sújtó nemzetközi szankciókkal együtt is el fogja érni Ukrajna ellenőrzését, vagy egy nemzetközileg garantált semlegességi és katonailag erősen korlátozott státusszal vagy megszállással és bábkormánnyal.

Bízom benne, hogy az atomháború nincs az alternatívák között.