„A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!”

A múltat sikerült eltörölni – az emlékét is. Ma van a az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója, de ez a baloldalon kutyát sem érdekel (jobboldali portálokat nem néztem). Vannak, akik szégyellik, vannak, akik elfelejtették, vannak, akik semmit se tudnak róla. Márpedig a magyar baloldal történetéről, hagyományáról – történelmi folytonosságáról – leválaszthatatlan az első magyar munkásállam. A proletárdiktatúra.

Igen, a Tanácsköztársaság diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta – egy messianisztikus álom igézetében –, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt harminc évben végző magyar ember – mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy magát magyarnak és baloldalinak tartó fórum, szervezet „elfelejt” megemlékezni az évfordulóról.

A Tanácsköztársaságról, a proletárdiktatúráról sok mindent lehetne – kéne – elmondani, tudni. Azt például, hogy része volt az 1917-23-as európai forradalmi hullámnak; hogy folytatása volt a Kossuthra, Ady Endrére és Marxra egyaránt hivatkozó őszirózsás forradalomnak; hogy válasz volt az addig elképzelhetetlen emberveszteségeket és szenvedést okozó világháborúra; hogy akkor jórészt 30-as éveikben járó vezetői milyen naiv hittel vágtak bele a világmegváltásba. (Ajánlott irodalom a forradalomban részvevő Sinkó Ervin Optimisták című, művészileg gyenge, de fantasztikusan érdekes regénye.) Idézni lehetne akár a – méltatlanul – a mai magyar szélsőjobboldal hivatkozási pontjának tekintett Prohászka Ottokár püspököt, aki az első hetekben társadalmi igazságtételként üdvözölte a forradalmat és a tanácshatalommal való együttműködésre utasította egyházmegyéje papjait; vagy Szabó Dezsőt, aki minden ellenforradalmi írás betiltását követelte. Merthogy az élet bonyolult… Hány huszonéves magyar fiatal tudja, hogy a Tanácsköztársaság volt az egyetlen, amely fegyverrel szállt szembe az országot megszálló idegen hadseregekkel (amelyeknek aztán Horthy a hatalmát köszönhette)?

Lehet és kell beszélni a forradalom (valódi és vélt) ellenségeivel szemben meghirdetett és gyakorolt vörös terrorról. Nem elfeledkezve arról, hogy ezt egy olyan négy év – a „nagy háború” – előzte meg, amikor Európában milliók számára vált napi tapasztalattá, kitörölhetetlen élménnyé, hogy – szemben a Biblia tanításával – ölni nem bűn, hanem hazafias, sőt keresztényi kötelesség.

És természetesen ezekkel együtt kell beszélni a diktatúra hibáiról, bűneiről, tévedéseiről, ostobaságairól.  

Beszélni kell, emlékezni kell, tanulni kell – amíg még képesek vagyunk rá.