A szolgáltató szerverhibája nyomán csak augusztus végéig maradtak meg a bejegyzések. Most arra várok, hogy a Freeblognak elküldött, mentett "blogexport" alapján október végéig visszakapjam a bejegyzéseket és a kommenteket. Utána majd egyenként bemásolom a Google-on megtalált novemberi posztokat - de sajnos azok kommentjei valószínűleg örökre elvesztek.

*

Addig is, amíg megtörténik a blogimport - amiben nagyon reménykedem, mert nekem fontosak, a bloghoz szervesen hozzátartoznak a hozzászólások, a viták is -, és mert türelmetlen vagyok, a Google reader segítségével helyreállítottam a bejegyzéseket.

„Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas. Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem pusztákról jött farkas…

Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt, tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony mázával bevont bestia.

…

Pusztai farkasunk érzelmeit, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt, bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes gondolatai támadtak, vagy úgynevezett jótettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott, hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz, egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad farkaslénye szerzett.” (Horváth Géza ford.)

*

„Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas. Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem pusztákról jött farkas…

Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt, tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony mázával bevont bestia.

…

Pusztai farkasunk érzelmeit, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt, bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes gondolatai támadtak, vagy úgynevezett jótettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott, hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz, egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad farkaslénye szerzett.” (Horváth Géza ford.)

*

RSS

"Istent egy csóró költő találta ki magának egy esős vasárnap délután, hogy legyen kihez beszélnie" - mondja magáról és istenes verseiről Kántor Péter, a talán legszerethetőbb mai magyar költő egy áprilisi És-interjúban. A naponta új és új (sok-sok régi) gyönyörűséget kínáló Nominativus blogon találtam a linkjét, ezzel a verssel együtt:

Kántor Péter: Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,
hogy szükségem van rá,
hogy bízom benne,

hogy számíthat rám,
hogy szüksége van rám,
hogy bízhat bennem,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,
rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,
és hagyjon fel a dohányzással,

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,
rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,
és hagyjak fel a dohányzással,

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
ne akarjon tökéletes lenni,
és ne akarja a világot se tökéletesnek,

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
és nem akarok tökéletes lenni,
és nem akarom a világot se tökéletesnek,

de hogy azért vannak határok,
hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki
a jóvátehetetlen dolgokat,

hogy azért vannak határok,
hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem
a jóvátehetetlen dolgokat,

végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan
tartozik nekem
magával,

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan
tartozom neki
magammal.

"Istent egy csóró költő találta ki magának egy esős vasárnap délután, hogy legyen kihez beszélnie" - mondja magáról és istenes verseiről Kántor Péter, a talán legszerethetőbb mai magyar költő egy áprilisi És-interjúban. A naponta új és új (sok-sok régi) gyönyörűséget kínáló Nominativus blogon találtam a linkjét, ezzel a verssel együtt:

Kántor Péter: Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,
hogy szükségem van rá,
hogy bízom benne,

hogy számíthat rám,
hogy szüksége van rám,
hogy bízhat bennem,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,
rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,
és hagyjon fel a dohányzással,

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,
rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,
és hagyjak fel a dohányzással,

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
ne akarjon tökéletes lenni,
és ne akarja a világot se tökéletesnek,

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
és nem akarok tökéletes lenni,
és nem akarom a világot se tökéletesnek,

de hogy azért vannak határok,
hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki
a jóvátehetetlen dolgokat,

hogy azért vannak határok,
hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem
a jóvátehetetlen dolgokat,

végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan
tartozik nekem
magával,

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan
tartozom neki
magammal.

Már elkészült az a törvénytervezet, amely alapján a kormány áttekintené, hogy az elmúlt évtizedek kitüntetettjei közül „kik váltak érdemtelenné” az állami díjak, így a Kossuth-díj viselésére. Lásd a hvg.hu cikkét.

Az ürügy persze Kertész Ákos, de ennél sokkal többről van szó, akárcsak a Kossuth tér szobrai esetében. Kiiktatni a magyar történelemből az 1945-1990 közti évtizedeket, valamint ezen túlmenően a baloldali hagyományt. Lásd még Orwell: 1984. A következő lépés talán egy országgyűlési határozat lehetne, amely kimondaná, hogy Magyarország történetében 1944-et 1990(?) követte, továbbá - évszámtól függetlenül - Horthy Miklóst Orbán Viktor. (Nem hiszem, hogy Lázár Jánosnak vagy Rogán Antalnak különösebb skrupulusai lennének egy erre vonatkozó egyéni képviselői indítvány benyújtásával kapcsolatban.) Minek ennyit szarozni a részletekkel!

(12 komment elveszett, aki akarja és tudja, kérem, pótolja.)

A múltkor azt írtam, nem szeretem a Nobel-díjas, dél-afrikai író, J. M. Coetzee könyveit, de nem tudom őket letenni. Az angolul 25 éve – magyarul meg a Nobel-díj odaítélése után, 2004-ben – megjelent Foe leginkább zavarba ejtett. A regény első megközelítésben Defoe Robinsonjának újramesélése. A nálunk – Swift Gulliverjéhez hasonlóan – ifjúsági regénnyé "lefokozott" Robinson Crusoe szerzőjének eredeti neve Foe volt. Coetzee-nél az író Mr. Foe-t felkeresi egy Susan Barton nevű nő, hogy elmesélje, hajótöröttként arra a szigetre vetődött, ahol Robinson (itt: Mr. Cruso) élt Péntekkel. Egy évet töltött az öreg, megkeseredett, magába zárkózó Mr. Crusonál, akinek futólag a szeretője is lett, míg mindhármukat megmenti egy arra vetődő hajó. Az ekkor már nagybeteg Mr. Cruso azonban az Angliába tartó hajóúton meghal. Susan Péntekkel száll partra, és egyetlen célja, hogy Mr. Foe-val megírassa Mr. Cruso történetét, persze úgy, ahogy ő látta, illetve ahogy visszamenőleg megfejteni próbálja. A Mr. Foe-hoz írott levelekből kibontakozó történetben azonban egyre inkább háttérbe szorul Cruso és előtérbe kerül Péntek. Péntek, a néma, kommunikációképtelen "kannibál". Pénteknek ugyanis – Mr. Cruso szerint – gyerekkorában rabszolgakereskedők kivágták a nyelvét. (Defoe-nál Robinson megtanítja angolul Pénteket, hogy legyen kivel filozofálgatnia.). Susanban azonban felébred a gyanú, hogy esetleg maga Mr. Cruso volt az, aki kivágta Péntek nyelvét… A történet egy másik szála Susan Brazíliában eltűnt lánya, akit ott hiába keres a nő, hogy aztán itt, Angliában jelenjen meg valaki, aki azt állítja, ő az elveszett lány.

A történet azonban valójában mellékes. Coetzee-t a személyiség és egy élet – meg persze egy történet – egzaktsága, elmesélhetősége, illetve ezek bizonytalansága foglalkoztatja. (Legalábbis én így értelmeztem.) Tudjuk, hogy egy történetet sokféleképpen, a benne szereplők vagy szemtanúk nagyon is eltérő nézőpontjaiból el lehet mesélni. De vajon el tudom-e mesélni, amit átéltem, vagy láttam? Akinek elmondom, ugyanazt érti-e belőle, amit mondani akartam? És vajon az elbeszélő "én" mennyire biztos, valóságos? A fizikai némaságtól a kulturális különbségek okozta kommunikációképtelenségen át a szereplő személyek bizonytalanságáig számos oka lehet annak, hogy miért válik kétségessé egy történet. A Foe végén szavak híján marad az álomszerű, metafizikai, „közvetlen” érzékelés.

Mindenesetre érdekes könyv, amelynek homályát fokozza az állítólag hihetetlenül trehány fordítás.

A múltkor azt írtam, nem szeretem a Nobel-díjas, dél-afrikai író, J. M. Coetzee könyveit, de nem tudom őket letenni. Az angolul 25 éve – magyarul meg a Nobel-díj odaítélése után, 2004-ben – megjelent Foe leginkább zavarba ejtett. A regény első megközelítésben Defoe Robinsonjának újramesélése. A nálunk – Swift Gulliverjéhez hasonlóan – ifjúsági regénnyé "lefokozott" Robinson Crusoe szerzőjének eredeti neve Foe volt. Coetzee-nél az író Mr. Foe-t felkeresi egy Susan Barton nevű nő, hogy elmesélje, hajótöröttként arra a szigetre vetődött, ahol Robinson (itt: Mr. Cruso) élt Péntekkel. Egy évet töltött az öreg, megkeseredett, magába zárkózó Mr. Crusonál, akinek futólag a szeretője is lett, míg mindhármukat megmenti egy arra vetődő hajó. Az ekkor már nagybeteg Mr. Cruso azonban az Angliába tartó hajóúton meghal. Susan Péntekkel száll partra, és egyetlen célja, hogy Mr. Foe-val megírassa Mr. Cruso történetét, persze úgy, ahogy ő látta, illetve ahogy visszamenőleg megfejteni próbálja. A Mr. Foe-hoz írott levelekből kibontakozó történetben azonban egyre inkább háttérbe szorul Cruso és előtérbe kerül Péntek. Péntek, a néma, kommunikációképtelen "kannibál". Pénteknek ugyanis – Mr. Cruso szerint – gyerekkorában rabszolgakereskedők kivágták a nyelvét. (Defoe-nál Robinson megtanítja angolul Pénteket, hogy legyen kivel filozofálgatnia.). Susanban azonban felébred a gyanú, hogy esetleg maga Mr. Cruso volt az, aki kivágta Péntek nyelvét… A történet egy másik szála Susan Brazíliában eltűnt lánya, akit ott hiába keres a nő, hogy aztán itt, Angliában jelenjen meg valaki, aki azt állítja, ő az elveszett lány.

A történet azonban valójában mellékes. Coetzee-t a személyiség és egy élet – meg persze egy történet – egzaktsága, elmesélhetősége, illetve ezek bizonytalansága foglalkoztatja. (Legalábbis én így értelmeztem.) Tudjuk, hogy egy történetet sokféleképpen, a benne szereplők vagy szemtanúk nagyon is eltérő nézőpontjaiból el lehet mesélni. De vajon el tudom-e mesélni, amit átéltem, vagy láttam? Akinek elmondom, ugyanazt érti-e belőle, amit mondani akartam? És vajon az elbeszélő "én" mennyire biztos, valóságos? A fizikai némaságtól a kulturális különbségek okozta kommunikációképtelenségen át a szereplő személyek bizonytalanságáig számos oka lehet annak, hogy miért válik kétségessé egy történet. A Foe végén szavak híján marad az álomszerű, metafizikai, „közvetlen” érzékelés.

Mindenesetre érdekes könyv, amelynek homályát fokozza az állítólag hihetetlenül trehány fordítás.

Az 1968-as Made in Hungary könnyűzenei bemutató nagy slágere, s egyben Harangozó Teri legnagyobb sikere. (Ez szerintem jóval későbbi felvétel.)