És ma Sárazsadány nyomán megnéztem a Csillagosok, katonák-at, Jancsó Miklós gyönyörű filmjét. 40 év után újra. Egy film nem a hősiességről, a forradalmi pátoszról, hanem arról, hogy az ember kiszolgáltatott a történelemnek.

Unokaöcsémnek, aki ma 20 éves.

A magyarok 77%-a nem hisz a jelenlegi politikai rendszerben, 91% szerint az ország rossz úton halad, összességében a régió messze legpesszimistábbjai a magyarok, mindössze 15% mondja azt, hogy elégedett a személyes életével - derül ki a Pew Global Attitudes Project legfrissebb felméréséből.

Hasonló eredményre jutott augusztusban az Ipsos: A megkérdezettek többsége szerint a rendszerváltás szükségszerű volt, de azt általában negatívan értékelték. Minden második válaszadó úgy érzi, ő vagy családja a változások vesztese, csak 14 százalék érzi magát nyertesnek.

*

Mininek (kb. 190 cm magas) köszönhetően november 7-e a családban ünnep maradt éppen akkor, amikor az országban megszűnt az lenni. „Meleg csákányváltás" - mondanám, ha ez a kifejezés jelentene valamit huszon- és harmincvalahány éves olvasóimnak. Pedig ez is hozzátartozott a november 7. által fémjelzett világhoz. De milyen is volt az a világ? Aki most 20 éves, az nem tudhatja, mert nem élt akkor. Mi meg azért nem tudhatjuk, mert benne éltünk, része voltunk - s mint a közvélemény-kutatások mutatják: részünk még ma is az a világ. Én speciel örülök neki.

Igen, tudom: november 7-e, az 1917-es bolsevik forradalom az a ma nyilvánosan megszólalók döntő többsége számára valami szörnyűséget jelent, a sztálinizmust, a Gulágot és Recsket, diktatúrát és tíz év várakozás után kiutalt zöld színű Trabantot. És hát, valljuk be: tényleg ez lett belőle. Még legemberibb formájában, a „klasszikus" Kádár-korszakban is egy zsákutcás, folytathatatlan és megreformálhatatlannak bizonyult rendszer. De nem biztos, hogy ezt jelenti november 7-e, a forradalom, a kommunizmus. (Elnézést az illetlen kifejezésért!) Miként a (szintén, 200 év után is, sokat vitatott) 1789-es nagy francia forradalom is van, akinek a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség-et, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, s van, akinek a (vendée-i fehérterrorra válasz) jakobinus terrort, a guillotine-t, no meg a napóleoni háborúkat jelenti.

Igen, 1917 1789 és 1848 folytatójának tudta magát, a kommunistákat ugyanaz az emancipatorikus és messianisztikus idealizmus és hevület fűtötte, mint a jakobinusokat vagy 48 forradalmárait (lásd Petőfi). És ennek igazságát járatta le a rá következő „kommunista" rendszer. Tudom: az eszme megfoghatatlan, az a politikai rendszer viszont nagyon is konkrét volt. Elmúlt húsz évünk viszont ismét az eszme, az ideálok érvényességét, szükségességét bizonyította - és nem csak itt, K-Európában, a Vadkeleten. A szovjet rendszer, a „kommunizmus" összeomlását Nyugat-Európában a szociális piacgazdaság neoliberális lebontása kísérte, követte - azé a jóléti rendszeré, amelyet éppen a szovjet-orosz példa és a megerősödő munkásmozgalom kényszerített ki.

Nem fogok sarló-kalapácsos vagy vöröscsillagos zászlóval az utcára vonulni - és nem csak azért nem, mert tilos. (Amikor 1993-ban törvény tiltotta be az önkényuralmi jelképek használatát, munkahelyemen jóakaratúan figyelmeztettek, hogy ne hordjam többé azt a szovjet katonaövet , amely alól húszegynéhány év alatt, amióta a tulajdonomban volt, számos farmernadrág kopott ki. Nem hordom, itt van a szekrényben.) Szóval, nem megyek tüntetni a kommunizmusért, mert nem szeretem, ha kiröhögnek. És mert nagyon nem aktuális, s aligha lesz az már az én életemben. De gondolok, amit gondolok...

*

És akkor jöjjön két nagyon elcsépelt dolog a hajdani november 7-i ünnepségekről. Egy Majakovszkij-vers és az Internacionálé.

A Majakovszkij-vers mindjárt két példányban is: az első itt olvasható, Fidó blogján találtam, de sem ott, sem másutt nem találtam a fordítót. Ezt elpanaszoltam, mire KapitányG nemcsak azt közölte, hogy neki más variáns, Tellér Gyula fordítása van meg, hanem kérésemre megkereste az interneten is: Mizseiag blogján olvasható. És ami még érdekesebb: mindkét "forrásblogon" a verset egy Hofi Géza-változat követi. (A vers néha - nem tudom, miért - "összeugrik, eltűnnek a "lesztnyicák". Ha észreveszem, javítok.) 

Vlagyimir Majakovszkij: Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba

Proletár vagyok.

                    Mindent megmondtam ezzel.

 Éltem,

                ahogy anyám világra vétkezett.

És lám,

                új lakást

                               adott ma reggel

nekem

                a Munkáslakásépítő

                               Szövetkezet.

Szélessége - ilyen!

                Magassága -

                               olyan!

Szellős,

                világos

                               és meleg.

Minden szobája jó,

                               de a legjobban

nekem

                ez

                               tetszett meg!

A hold

                sugaránál ragyogóbb!

Kánaánnál

                sokkal több üdvöt ád,

mi ez -

                de mit is gagyogok, -

ez a

                fürdőszoba, a fürdőkád.  

Kinyílik az egyik csap,

kezedre - hideg víz csap.

Másik csapot csavarod,

ujjad rögtön elkapod.

Hideg vízzel

                mosd a

                               tested,

vagy forróval -

                bőröd piszkát.

Egyik

                csapra "H" van festve

másik csapról -

                               "M"

                                               sandít rád.

Hazajössz fáradtan,

                minden jaj de vacak.

Nem ízlik a leves,

                s a bugyborgó csája,

de belépsz a kádba -

                s még a halott is felkacag

ennek a

                hullámzó víznek a csiklandozására.

Mintha

                a szocializmus lenne vendéglátód,

az élvezettől -

                elakad a szusz.

A blúzod - lehúzod,

                nadrágod lerántod,

kézbe a szappant

                               és...

                                               zsuppsz!

Mosakszol,

                mint akinek

                               nincsen egyéb dolga.

Hosszan...

                szóval addig,

                               ameddig csak jó.

A fürdőszobában

                egyszerre csak itt van

                               a nyár és a Volga.

Csak halak nem úsznak,

                               s nincs gőzhajó.

Lehet akár

                tízesztendős

                               piszok a karon,

lemorzsolódik,

                mint a nyírfaháncs,

akár a kéreg,

                válik le a korom,

leszedi a szappan a nyavalyást.

Párázik a bőröd,

                piros lesz, mint a rák.

Na most -

                csavarj csak egyet:

finom,

                hűvös esőjét

                               záporozza rád

a százlyukú vasfelleg.

Oly jólelkű és gyengéd a fürdő zuhanyja!

Rossz kedved

                nyakát

                               kitekered:

paskolja búbod,

                s nyakadra zuhanva

a két lapocka

                közötti vályún lepereg.

Nedves

                tested

                               bepakolod

bolyhos-prémes,

                               nagy törülközőbe.

Hogy száraz lábbal lépj ki

                               a kádból,

                                               talpad alatt

rugalmasan nyúlik el

                               a parafa-szőnyeg.

A tükörhöz lépsz most, -

                               ott lóg a falon,

tiszta inget húzol

                               s elgondolod:

hogy szó, ami szó,

                               bizony finom dolog

ez a

                szocialista

                               szovjethatalom.

(1928) 

És akkor az ünnepség befejezéseként énekeljük el az Internacionálét!

*

Ja! És boldog születésnapot! Szebb jövőt!

Az alábbi bejegyzés 3 nap alatt érvényét veszítette. A következetesség (amely nem azonos a csökönyösséggel) soha nem volt Máté erőssége - hál' istennek. Így most kiderül, hogy boldogan is képes blogolni. (Új címen.)

A linkfalamon még ott van, egy kedvesen furcsa "Vége" felirattal (és egy rondán idióta - mert funkciótlan - "fejléccel") még a cybertérben is megtalálható, de már nincs. Máté abbahagyta a blogolást. Hiányozni fog a blogja - és tudom, nem csak nekem. Egy szemérmetlenül kitárulkozó és mégis titokzatos, megközelíthetetlen ember volt a blogger. Ember, akivel együtt kellett érezni örömében és szenvedésében; ember, akit szeretni lehetett.

Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem blogokat olvasni, hamar kialakult az a meggyőződésem, hogy énblogot az ír, akinek baja van a világgal és benne önmagával, akinek "púp van a lelkén". Egyfajta pszichoterápia, öngyógyítás ez. Emiatt nem tudom most eldönteni, szeretném-e igazán, hogy Máté újra blogoljon, vagy örüljek, hogy abbahagyja, hogy úgy érzi, nincs már rá szüksége. 

Légy nagyon boldog, Máté!

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is
telefonom, úti bőröndöm
van jó-szivű jót-akaróm is
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép
részegje a ködnek, a könnynek
ha néha magam köszönök még
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany
tárcám van igaz színezüstből
tollam, ceruzám vigan illan
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem
langy téa beteg idegeimnek
ha járok a bús Budapesten
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen
gyötrődve, halálba hanyatlón
úgy ásom a kincset a mélyen
a kincset, a régit, a padlón
mint lázbeteg, aki föleszmél
álmát hüvelyezve, zavartan
kezem kotorászva keresgél
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.

„Megpróbálunk őszinte beszámolót írni, és szerkesztői kommentár nélkül megörökíteni azt, amit látunk és hallunk, semmiféle következtetést nem vonva le olyan dolgokból, amelyeket nem ismerünk kellőképpen."

John Steinbeck fogalmazza meg e szavakkal Robert Capával 1947-ben tett szovjetunióbeli riportútjuk célját. 1947 a hidegháború kezdetének az éve. Még erős a világháborús szövetség emléke, és már erős a kölcsönös bizalmatlanság. 1947 márciusában hirdeti meg Truman amerikai elnök „a kommunizmus feltartóztatásának" programját, vagyis hogy az USA pénzzel és katonai erővel is segíti azokat az országokat, amelyek szembeszállnak a szovjet terjeszkedéssel (ez akkor konkrétan Görög- és Törökországra vonatkozik); júniusban hirdetik meg a Marshall-segélyt, amelyet alig egy hónappal később a Szovjetunió és a befolyása alatt lévő országok elutasítanak. Magyarországon 1947 a „Köztársaság elleni összeesküvés", a Kisgazdapárt szétverésének, Kovács Béla főtitkár szovjet elhurcolásának (február), Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásának és emigrációba kényszerítésének (május) és a „kékcédulás" választásoknak (augusztus) az éve.

„Nem szabad kihívó hangot megütnünk, és törekednünk kell arra, hogy amit megmutatunk, ne legyen se kritikus, se túl előnyös" - írja ezeket tudva jogos óvatossággal Steinbeck.

40 napot töltenek a Szovjetunióban - Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Grúziában. Háborús romok, szegénység, kosz, Sztálin-kultusz, hihetetlen bürokrácia - és emberek. Akik legalább annyira kíváncsiak az amerikaiakra, mint az író-fotoriporter páros rájuk.

S mindezek eredménye egy hihetetlenül szórakoztató és érdekes útinapló. Steinbeck finom iróniával és távolságtartással, ugyanakkor mély együttérzéssel írja le, amit látnak, a lapokon átüt az a jellegzetesen szovjet élet és gondolkodásmód, amivel én majd bő két évtizeddel később találkozom - szinte változatlanul. Az az igazság, hogy Capa fotói (kb. 4000-t készített az út során, s ebből 70 került be a könyvbe), többnyire csak illusztrálják a Steinbeck által leírtakat, ritkán adnak hozzá valami többletet. (A könyv a három hete zárult Capa-kiállítás alkalmából jelent meg.) És még egy lényegi jellemzője a beszámolónak: a szeretet. Steinbeck egyszerűen szeretni akarja az oroszokat, ukránokat, grúzokat, Moszkvát és Tbiliszit - s ez általában sikerül is neki, bár nem könnyű. S van, amikor egyszerűen csak megrendül. (A háború után két évvel vagyunk, a Szovjetunió 25 millió embert veszített, azok közül a szovjet fiúk közül, akik 1941-ben voltak 18 évesek, csak minden tizedik érte meg a háború végét.)

Egy (bő) részlet sztálingrádi élményeikből. Az 1942-43 telén itt lezajlott csata a háború (egyik) fordulópontja volt (ennek egyik mellékhadszintere volt a Don-kanyar és a 2. magyar hadsereg ottani pusztulása).

„Meg akartuk nézni a híres sztálingrádi traktorgyárat, és szerettünk volna fényképezni benne. Mert olyan gyár volt az, ahol akkor sem hagyták abba a tankok gyártását, amikor a németek már lőtték őket. És amikor a németek túl közel kerültek, a munkások letették a szerszámaikat, megvédték a gyárat, aztán szépen dolgoztak tovább...

A gyár a város szélén áll, és ahogy robogtunk a magas kémények felé, láttuk, hogy a környékén mindenütt feltépték, szétmarcangolták a földet a lövedékek, és a gyárépületek félig romokban állnak. Két kapuőr kijött, szemügyre vették Capa fotósfelszerelését, visszamentek, telefonáltak, majd mindjárt ezután még több őr jött ki. Ők is megnézték a fényképezőgépeket, és telefonáltak. Könyörtelen döntés született. Még a buszból sem hozhattuk ki a fényképezőgépeket. Most már a gyárigazgató is velünk volt, meg a főmérnök, és fél tucat más tisztviselő. És amint elfogadtuk a döntést, mindenki rendkívül nyájas lett. Mindent megtekinthetünk, de lefényképeznünk semmit sem szabad. Ez nagyon elszomorított minket, hiszen ez a traktorgyár a maga módján ugyanolyan pozitívumnak számít, mint az ukrajnai szövetkezeti gazdaságok. Itt, ebben a gyárban, amelyet a saját munkásai védtek meg, és ahol ugyanazok a munkások most traktorokat építenek, itt lehetett igazán rátalálni az orosz honvédelem szellemére. És ugyanitt kellett szembetalálkoznunk a fényképezőgéptől való rettegés legképtelenebb és legszélsőségesebb formájával...

   Azért sem értjük, miért nem engedtek fényképezni ebben a gyárban, mert ahogy végigmentünk rajta, láttuk, hogy szinte minden gépsora, berendezése amerikai, és kísérőink se titkolták, hogy ugyancsak amerikai mérnökök, technikusok tervezték a futószalagot, ők dolgozták ki az összeszerelés módszerét...Ráadásul nem is a gyárat, hanem a munkásokat akartuk fényképezni, férfiakat és nőket munka közben. A sztálingrádi traktorgyárban nők végzik a munka nagy részét. De nem volt kiskapu, a tabu élt. Egyetlen képet sem készíthettünk. Mély és vak a fényképezőgéptől való félelem.

   Nem sikerült megtudnunk azt sem, hány traktor készül naponta, mert ez ellenkezett volna az új törvénnyel, amely az ipari információ megosztását a hadititok kiadásával egyenrangú hazaárulásnak tekinti...

   ...

És ez az a hely, ahol a munkások tankokat építettek, miközben robbanó lövedékek süvítettek keresztül az épületeken, és apránként lerombolták a gyárat. Volt valami rettenetesen jelképszerű ebben a gyárban, ahogy egymás mellett láthattuk a két legnagyobb emberi potenciál - a termelés és a pusztítás - eredményeit.

   Capa gyászba borul, ha nem fotózhat, és itt különösen mélyen gyászolt, mert a szeme lépten-nyomon meglátta azokat a kontrasztokat, szögeket, beállításokat, amelyek jelentésen túli jelentéseket hordoztak

   -Két képpel itt többet tudtam volna megmutatni - kesergett -, mint amennyit sok ezer szó leírni képes."

*

Egyébként - egyáltalán nem mellékesen - az Orosz naplót Platentől kaptam születésnapomra, másodajándékként ahhoz, hogy pompás fotótörténeti sorozatának egyik izgalmas darabját is nekem ajánlotta.

*A riporter tisztessége volt a címe a közelmúltban a Capa-kiállításról szóló bejegyzésemnek.

Kommunista költő volt. Költő volt. És kommunista. Haláláig. Költő volt.

A kérdés

Minap azon tűnõdtem:
mit tanácsolna Bert Brecht,
ha élne s erre járna
véletlenül egy reggel?

Nyilván figyelmes szemmel
nézne a gyárkéményre:
mily vonakodva dõl le
a földre, fölrobbantva.

Sokat mondana néki
a homlokzaton látszó
levert csillag nyoma,
ahogyan elsikálták.

Kíváncsian hajolna
a lépcsõ menti zugba,
ahol kukából mentett
kenyérhéjakat rágcsál
valami emberféle.

Meghökkenne, ha látná:
akikre kérdõn ránéz,
milyen kiürült szemmel
pillantanak rá vissza.

Gondolom, mindezt látva,
s megértve, mit is látott,
ha erre járna Bert Brecht,
nem tanácsolna semmit.

Megállítana mégis
valakit, mondjuk, engem,
s foga közt kipréselné:
Az újabb vereségbõl
most sem következik,
hogy ne legyen harc többé.
Nincs ki megmondja nékik?

"Kés, villa, olló gyerek kezébe nem való"  (mondás gyerekkoromból)

A II. kerületben, a Rózsadomb aljában húzódó Buday László utcában fényképeztem tegnap délben ezt a feliratot. A cirill betűs szöveg azt adja tudtul, hogy 1945. március 7-én a „Refleksz" egységhez tartozó bizonyos Gusztarjev a házat átvizsgálva nem talált aknát. II. világháborús emlék. A városban sok olyan ház van, amelyet utoljára, úgy 65 éve, a Vörös Hadsereg golyószórói „renováltak", s bizonyára több helyen is láthatók még ehhez hasonló feliratok. Ezt sablonnal festették fel, elterjedtebb volt a szabadkézzel felpemzlizett „Min nyet" - vagyis „Nincs akna" - felirat. Ami meglepett, hogy ennek a háznak a vakolata egyáltalán nem omladozik, szépen karbantartott, két- vagy háromemeletes épület. Vagyis a feliratot a felújításkor tudatosan hagyták meg, szinte emléktáblaként gondozzák. Tetszik.

*

Október 23-a van. Sokan, és nem csak fiatalok, nem értik, miért felejtették el az emberek 1956 után olyan gyorsan az október-novemberi napokat - miért akarták elfelejteni -, miért fogadták el (igen, elfogadták, nem csak beletörődtek) a nyugalmat ígérő és hozó Kádár-rendszert. Mert alig egy évtizede jöttek elő a pincéből. Mert a szétlőtt körúti, Üllői úti házak, a kiégett portálok, az utcán temetetlenül fekvő halottak, a légópincében töltött újabb néhány nap a háború - egy iszonyatos háború - emlékét idézték fel. (Tudom, a dolog ennél összetettebb, de most engem ez az aspektus érdekelt.)

*

Némileg nosztalgiatúra volt a tegnapi a rövid időre visszatért, késő őszi napsütésben: gyerekkorom ismerős utcáin sétáltam. A Millenáris Park akkor még Ganz-gyár volt (később Klement Gottwald Villamossági Művek, oda jártam gimistaként politechnikára - juszt se mondom meg, „ki a pöcs" volt K.G. és hogy mi volt az a politechnika), reggel 7-kor (?) szólt a munkaidő kezdetét jelző sziréna. A „szülőházam" (hatéves koromig laktunk ott) erkélyéről rá lehetett látni a gyárra, a Kis Rókus utcán időnként elhaladt egy-egy lovas kocsi, anyám gond nélkül elengedett minket a húgommal, 4-6 éves gyerekeket, egyedül a két sarokra lévő Marczibányi térre játszani. Káplár utcának hívták, és a 27-es számmal kezdődött, ma Tizedes utca, normális számozással. A Káplár utca eleje ugyanis a az Óperencián túl volt - a gyár túloldalán. Ma csak az a Káplár utca, de ahhoz semmi közöm.

*

Káplár utca, Kis Rókus utca, Baka utca, Marczibányi tér, Keleti Károly utca és a távoli Margit körút (akkor Mártírok útja) - az Országút vidéke. Az önkormányzat honlapja szerint a II. kerület 33 városrészből áll; én az iskolában még úgy tanultam, hogy háromból: Víziváros, Országút, Pesthidegkút. Másodikban vagy harmadikban tanultuk, valószínűleg olvasásóra keretében, mert akkor még nem volt olyan tárgy, hogy környezetismeret. Tehát Rózsi néni vagy Erzsi néni tanította. Fura: nekünk az alsó tagozaton minden évben más volt a tanító nénink. Rózsi néniről két emlékem van. Az egyik a helyesírás, amit nagyon igyekezett belénk verni. A másik, hogy egyszer valószínűleg megpofozta az egyik osztálytársamat. Nem erre emlékszem, hanem arra, hogy egyszer csak óra közben kivágódott az ajtó, berohant egy alacsony, vékony, szürke bőrű, szegényesen öltözött nő és elkezdett ordítani Rózsi nénivel: „azt pofozza, akit maga szart a világra!" Pontosan emlékszem a mondatra - semmi másra. Fejtörést okozott ugyanis ez, a gyerekszületésre vonatkozó információ: hogy is van ez?

Két év múlva, negyedikesként már többet tudtam az életről. Zahorecz volt a padtársam, és az egyetlen emlékem róla, hogy egyszer óra alatt a baszás szinonimáival és metaforáival szórakoztattuk egymást (anélkül, persze, hogy sejtelmünk lett volna ezeknek az idegen szavaknak a létezéséről), s közben a szokásos metaforikus jeleket adtuk le jobb kezünk mutatóujja és összeszorított bal markunk segítségével. „Szög a cipóban" - ez az egyetlen ragadt meg bennem, és már arra se emlékszem, melyikünk mondta.

*

Abban az évben volt a forradalom. Az ellenforradalom. Az „októberi sajnálatos események". Jó volt. Kedden nem kellett iskolába menni, nagy kaland volt az óvóhely (lásd még Gárdos Péter Szamárköhögés c. filmjét), a több órás sorbaállás kenyérért, a recsegő Szabad Európa Rádió, az, ahogy a Várban égő Levéltárat néztük Oláh néniék teraszáról.

És két nagyon személyes emlék, amelyek helyszínei mellett tegnap elsétáltam. A Buday László és a Rózsahegy utca sarkán áll a Miniatűr eszpresszó (ma már talán bár); háztartási alkalmazottunk, Ica ott randevúzott egy forradalmárral (csak erre emlékszem a pasasból, és bizonytalan vagyok, hogy sárga viharkabátja vagy világosbarna műbőrkabátja volt; a géppisztolyt nyilván szovjet partizánfilmek alapján képzelem hozzá), s ezekre a találkozókra kénytelen volt néha minket is elvinni. (Akkor már az Ady Endre utcában laktunk.) A másik: a Buday László utcából fut le a Mechwart térre egy nevenincs lejtő, ahol jól lehetett szánkózni. 56/57 telén is. Akkor viszont külön érdekességként szovjet katonákat is kaptunk a hó mellé: a mai önkormányzati épület akkor ugyanis kerületi pártház volt. A „ruszkik" barátságosak voltak, cigarettát kaptunk tőlük (erről megemlékeztem már egy korábbi opuszomban is).

*

Jó dolog sétálni.

A cikk folytatása itt.

Júliusban nekrológszerű bejegyzésben idéztem fel az éppen akkor kimúló SZDSZ történetét. Első hozzászólóként "jel" kommentárja (bocs', kommentje) egy Petri György-vers volt:

Petri György: Nagy Bálintnak

Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.

Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.

A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kívül:

vagyunk egynéhányan.
S magukon kívül vannak
egynéhányan.

A levegőég herseg
(vadászgép szeli át)
mint rétesalma húsa.

Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-

fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? kussok?

Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.

Lelkiismeretes filológusként persze azonnal rákérdeztem a  vers keletkezési idejére; jel nem tudta, de megígérte, hogy kinyomozza,  thomas órákon belül közölte - az artpoolra hivatkozva -, hogy 1984. február vagy az előtt.

Jel azonban még nálam is lelkiismeretesebb (és makacsabb) filológus. Azonnal megkérdezte a legilletékesebbet, Nagy Bálintot (Petrit ugyebár már nem lehet), aki egy hónap múlva a következő választ küldte:

talán 83 "

Majd most újabb e-mailt kaptam Jel-től, amelyben közli, hogy Nagy Bálint megtalálta az eredeti kéziratot, Petri ajánlásával és a dátummal: 1980. október 7. szeptember 19. Ráklikkelve olvasható is.

*

S ha már itt tartunk: egy meghívó szerda estére Nagy Bálinthoz - micsoda véletlen! - Petri Györgyről:

a petri györgy terembe 2009 október 21-én, szerdán 19 órára

gömöri györgy

petri angol szerkesztője és fordítója •

az est háziasszonya váradi júlia •

                      petri györgy verseit elmondja halmágyi sándor

Munka közben pihenésül Élet és Irodalmat olvastam, s benne (nemcsak magvas társadalompolitikai elemzéseket, hanem) Fodor Ákos-epigrammákat (is). Három belőlük:

„Curriculum vitae"

                        hommage à J. A.

Gyomként, törődött kőkockák között

lettem, nőttem. Senki sem üdvözölt

üdvözült mosollyal: „Magom!" „Magzatom!",

s nem ápolgattak át heven-fagyon.

Okom panaszra? nincs, hiszen a Lényeg:

hogy lehetek, mint milliárdnyi lények;

így-úgy-amúgy. (Sokaknál sokkal jobban,

s van, ki ha rám néz: szíve szebben dobban.)

          Végtére, mégis, miről szól e dal?

          Él, ki: ahogy; s ki mint tud: belehal.

Dialogosz

- Kelj föl és járj!

- Ménemhacc békibe?!

Választékunk

d i k t a t ú r a

Vigyázz, mit beszélsz!

d e m o k r á c i a

Mindegy, mit beszélsz.