Ez a meglehetősen nyálas dal nekem 1967 tavaszához és Szőlősgyörökhöz kötődik. Sétálok a Lengyeltóti felé vezető országúton, és a többi között ezt dúdolom. Egyetem előtt - a Magyar Néphadseregtől egy baleset (bokaszalagszakadás) miatt leszerelve - egy félévet a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szőlősgyöröki nevelőotthonában dolgoztam gyermekfelügyelőként. Már többször írtam arról, hogy érettségi után (katonaság előtt) kezdtem ezt a pályát, és biztos voltam benne, hogy nekem ezt kell csinálni. Szőlősgyörök a második állomás volt ezen az úton - amit, amikor "véglegessé" vált, vagyis amikor már nem "idénymunkásként" csináltam, gyorsan, menekülésszerűen el is hagytam. De most nem erről akarok mesélni.

A nevelőotthon az egykori, hatalmas angol parkkal rendelkező Jankovich-kastélyban volt. (Most rákerestem az interneten, hirdetik, csaknem két évtizede üresen áll, romlik. A valaha létezett szocializmus "bűnlajstromához" tartozik, hogy a hajdani nemesi kastélyokba, kúriákba állami gondozott gyerekeket vagy gondozásra szoruló öregeket, tüdőbetegeket költöztetett. De ez sem témája ennek a bejegyzésnek.) A kastély egyik szárnyában voltak a nevelői lakások. Én három másik egyedülálló férfival egy emeleti lakáson osztoztam. Semmi emlékem arról, hogy ez okozott-e valami kényelmetlenséget, zavart, pedig biztos okozott. Emlékeim szerint jól kijöttünk egymással. A baráti társaságomat azonban nem ők jelentették, hanem két, egymással rokonságban álló, nálam másfél-két évtizeddel idősebb házaspár. Szabadidőm nagyrészét a két férfival való ultizással töltöttem. (Egyforintos alapon játszottunk, általában vesztettem, de ez is mellékszál. Az is, hogy egyikük, Sanyi, évtizeddel később idült alkoholista skizofrénként bukkant fel az életemben, és már nem emlékszem, hogy sikerült megszabadulnom tőle. Vannak dolgok, amiket az ember igyekszik eltemetni.) Néha akkor is ultiztunk, ha én vasárnapi ügyeletben voltam, a gondjaimra bízott gyerekek fociztak vagy a parkban csatangoltak, mókusokat nyúztak meg elevenen (tényleg volt egy gyerek, V. Gyuri, akiből később életfogytra ítélt bűnöző lett, aki ebben lelte élvezetét; valahol ma is megvan a nagymamájának a levele, amiben azt kéri, bármennyire is nehéz, szeressem - az akkor kb. 14 éves - Gyurikát, mert nehéz gyerekkora volt a szüleivel.... Hogy mennyi mellékszál van ebben a bejegyzésben!). Szóval ilyen vasárnap délelőttökön beültem Sanyiékhoz kártyázni, és ha az ablakon át észrevettük, hogy az igazgató közeledik, akkor a másik oldalon lévő ablakon kiugrottam.

És hogy elérjünk a dalhoz, ha nem ultiztam vasárnap, akkor sétálni mentem. A legközelebbi falu Lengyeltóti volt, hát oda és vissza. S közben az aktuális slágereket énekeltem.

Ha nem derült volna ki: szerettem Szőlősgyörököt, szerettem a srácokat (na jó, nem mindegyiket), kedveltem a kollégáimat (khm... nem mindegyiket). Fiatal voltam. És nem véletlen, hogy ezt a dalt dúdoltam...

Ma kiderült, hogy valószínűleg fogalmunk sincs a baj igazi mértékéről. Ijesztőek lehetnek a valódi számok - a járvány terjedéséről és az egészségügy állapotáról -, ha Orbán ennyire beszart.

Eközben, még az új - egyébként nyilván indokolt, de megkésett - korlátozásokra, tilalmakra vonatkozó konkrét kormányrendeletek kidolgozását, közzétételét megelőzően sürgősen benyújtották azokat az alkotmánymódosításokat, amelyek bebetonozzák a Fidesz által létrehozott, állami pénzek kimentését (értsd: ellopását) is szolgáló és egy párhuzamos intézményrendszert jelentő alapítványokat. Vagyis ezek az ellenzék esetleges választási győzelmét követően se lennének megváltoztathatók, hiszen - mai ismereteink szerint - nagyon valószínűtlen egy alkotmányozó többségük. Ugyancsak beírják az ún. alaptörvénybe a keresztény ember- és családmodell alapvetéseit. És ez még csak a kezdet.

Ostobák és gonoszok. Gonoszok és ostobák - és a régi görögök szerint, akit az istenek el akarnak veszejteni, annak elveszik az eszét. Orbánék maguk idézik elő azt a helyzetet, amiből majd nem menekülhetnek. A mai nap után világos kell legyen: ez a rendszer - nem a kormány, hanem a rendszer - leváltásához nem elégséges eszköz a választás...

Tegnap megint meghalt egy barátom. Nehéz írni róla. Tinédzser korom - de mondhatom, felnőtté, gondolkodó emberré válásom - (egyik) meghatározó alakja volt. Sokáig legközelebbi barátaim egyike. Már régen nem találkoztunk, és évtizedek óta nem beszélgettünk - legfeljebb nagyritkán csevegtünk. Vagyis barátként már rég elvesztettem; azt hiszem, valamikor (azt se tudom, mikor, miért) egyszerűen már nem voltam érdekes számára. Talán zavarta, hogy egykori önmagára emlékeztetem, akin túllépett - vagy átlépett. Attól még engem hozzáköt a közös múlt. Fáj a halála, még ha tudtam is, hogy régóta beteg. És persze magamat is siratom, hiszen a múltammal együtt lassan én is eltűnök. Fél évvel fiatalabb volt nálam...

Olvasok egy beszélgetést a Facebookon. Egy eddig naponta posztoló, tisztességes ember - akinek indítékaival maximálisan egyetértek, de érvelésével ritkán - bejelenti, hogy abbahagyja a politikai véleménynyilvánítást, mert nincs értelme; úgy látja, nem érti a világot. Más tisztességes emberek kommentelnek, és a beszélgetés nagyon hamar az ellenzéki pártok tehetetlenségére, árulására fut ki, és annak reménytelenségére, hogy bármi változzék ebben az országban a társadalom atomizáltsága, apátiája miatt - amihez persze hozzájárul "az ellenzék" tehetetlensége, árulása - és ezzel a kör bezárul.

A vita számos aspektusa közül most az ellenzékkel foglalkoznék. Azzal nem, hogy az egyes ellenzéki politikusok mennyire tehetségesek és/vagy tisztességesek. Hanem a csapdával, a kényszerhelyzettel. Hogy mi a fenének ott ülni a parlamentben, ha a javaslataikat, véleményüket úgyse hallgatja meg a kormánypárti többség? Nyilván(?) csak a bőséges és egyre zsírosabb fizetésért. Ha tisztességesek, ha valóban ellenzékiek lennének, akkor már rég kivonultak volna a parlamentből, lemondtak volna képviselői mandátumukról (és a velük járó "júdáspénzről"). Ezzel a véleménnyel szemben az egyik érv az szokott lenni, hogy a parlamenti lét mégiscsak biztosít valamennyi nyilvános megszólalási és ellenőrzési lehetőséget. Ez igaz, de van ennél fontosabb, materiálisabb is. Az tudniillik, hogy ma a politikai rendszer - amíg ki nem tör a társadalom önszerveződését jelző forradalom - a parlamenten, az azt alkotó pártokon alapul; ezeket a pártokat működtetni kell, ami pénzbe kerül. Nincsenek tömegpártok, fizető tagsággal, és nem látszik az a tőkés csoport sem, amely hajlandó lenne (merné) finanszírozni az Orbán-rendszerrel szembeszálló erőket. (Ja, persze, Soros!). Ma a pártok működésének legfőbb, szinte egyetlen anyagi alapja a parlamenti jelenlétért (vagy legalább 1 százalékos választási eredményért) járó állami juttatás. Ez, ha innen nézem, tulajdonképpen korrupció; ha onnan, akkor kényszerű kompromisszum egy majdani választási kampány lehetőségéért. Így együtt pedig erkölcsileg koptató, politikailag sokak számára hiteltelenítő csapda.

Néha felteszem ezt a dalt, és, gondolom,  mindig Pete Seegerrel.. Szeretem. Ma a Spotify egy daily mixe kezdődött vele.

Sok hülyeség hangzik el a vasárnapi szerencsi (központú) képviselőválasztás kapcsán. Ideje, hogy rendet tegyek.

Az eredmény ismert: a Fidesz jelöltje - a balesetben elhunyt korábbi képviselő lánya (Koncz Zsófia) - nyert pár százalékos különbséggel az egyesült ellenzék jelöltjével, egy jobbikossal (Bíró László) szemben. Nem kell mondani, hogy a Fidesz krumpliosztástól a médiakampányig mindent bevetett. Nem azért, mint néhány alulinformált "újságíró" írta, mintha ezen múlt volna a parlamenti kétharmada (érdemben nem múlt rajta), hanem, mert nem akarta, hogy folytatódjék a tavaly őszi lendület, a teljes ellenzéki összefogás.

A Fidesz médiakampányában nagy hangsúlyt kapott, hogy Bíró - rendes jobbikosként - antiszemita. Pontosabban: régebben tett antiszemita kijelentéseket, de már "megbánta", spongyát rá. Az, hogy a Fidesz ez ügyben farizeus, máskor maga is szívesen játszik rá a magyar nép egy részében kétségtelenül meglevő - nyílt vagy látens antiszemita érzelmekre (lásd Soros kampány), az egy dolog. Ami fontosabb: ezen a térfélen - ún. "baloldal" - viszont komoly lelkiismereti válságot okozott, hogy össze lehet-e fogni "nácikkal" (aka Jobbik), vállalható-e közös jelöltként egy ilyen ember. Lehet, hogy emiatt nem mentek el jónéhányan az ellenzék potenciális választói közül szavazni.

Számomra teljesen érdektelen (igaz, nem vagyok szerencsi választó), hogy Bíró valójában mit gondol a zsidókról. Távlatilag ennél érdekesebb, hogy vajon mennyire őszinte Jakab Péter (jobbikos pártelnök) néppártosodási programja, jobbszélről a középre navigálása, de most - 2022-ig - ez se igazán fontos.

Engem az érdekel, hogy lehetne elzavarni Orbánékat (öncenzúrát gyakoroltam, és kihúztam, hogy hova). Tiszteletreméltó baloldali és/vagy liberális barátaim/felebarátaim! A Jobbik nélkül sehogy! Két dolgot tudomásul kéne venni: 1./ Különböző okokból - "történelmileg így alakult" - ma Észak- és Kelet-Magyarországon a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt; 2./ ennek a pártnak a tagságát és vezetőit nem mi választjuk ki. 

Bíró László nem azért lett az ellenzék közös jelöltje, mert antiszemita, hanem mert a tavalyi választáson ő volt a messze legtöbb szavazatot kapott nem-fideszes jelölt. Kényszerhelyzet. És nem morális, hanem politikai kérdés. A kettőnek - sajnos - nincs köze egymáshoz.

A szerencsi vereség ellenére valószínűleg folytatódik az ellenzéki pártok - nagyon helyesen nem a nyilvánosság előtt zajló - egyeztetése/alkudozása a 2022-es közös jelöltekről, esetleges közös listá(k)ról. És ha igazak a hírek, akkor egy közös programról is. Ami viszont hiba! Mert magát baloldalinak, szociáldemokratának, liberálisnak tételező pártnak aligha lehet közös programja a Jobbikkal (és ebből a  szempontból az is tök mindegy, hogy a Jobbikot nemzeti-konzervatívnak, szélsőjobboldalinak, netán nácinak tartja valaki). Nincs közös értékhalmazuk. Közös érdekük van: elzavarni az országot foglyul ejtő gengszterbandát (még jobb lenne nemcsak elzavarni, hanem börtönbe, munkatáborba rekeszteni őket, de hagyjuk az álmodozást!). 

Még jóval a 2018-as választások előtt az akkor még politikai elemzőként szereplő Karácsony Gergely vetette fel először az ellenzék "technikai koalíciójának" gondolatát, vagyis hogy az adott feltételek - választási törvény, körzetek átrajzolása, médiafölény stb - között a "balliberális oldalnak" a választásokon össze kell fognia a Jobbikkal, amelynek szintén érdeke leváltani a Fideszt. Kapott érte a pofájára. Közismerten elvhű, erényes "baloldali" politikusaink és valóban tisztességes - csak a valósággal köszönőviszonyban sem lévő - értelmiségi megmondóemberek azt már meg se hallották, hogy K. G. azt mondta, ennek a "koalíciónak" egyetlen programja legyen: parlamenti többséghez jutva módosítani a választási törvényt, tisztességessé tenni az egyéb feltételeket, és azután, kb. egy év múltán, a parlament feloszlatja önmagát, és új választásokat írnak ki, ahol már tényleg demokratikus körülmények között külön-külön (vagy érték- és programalapú koalícióban) versenghetnek egymással a pártok (köztük a Fidesz - vagy utódpártjai). Szerintem 2022-ben se lehet másról szó. Lehet persze "eltartott kisujjal" politizálni (valódi politikát csinálni nem!) - de akkor biztos, hogy marad Orbán.

(Lukács György A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című 1918-as írásában azon elmélkedett, hogy lehet-e, szabad-e Belzebúbbal kiűzni az ördögöt.)

A második történetben leírt vlagyimiri esemény előtt pár hónappal vagyunk. Koncz Zsuzsa koncert a Balatonnál - talán Földváron. 1969 nyara. A csúcspont - valójában az egyetlen, amire emlékszem az egészből - a "Ha én rózsa volnék..." kezdetű dal; akkor hallottam először. (Azóta egyfajta ellenzéki himnusz lett belőle, különös tekintettel a zászlóra, amely nem lenne játéka mindenféle szélnek. És már nem szeretem annyira.) A dalnak óriási hatása volt.

Megfejthetetlenül hülye az emlékezet. Legalábbis az enyém, mert alapvetően rossz a memóriám. A dalon, a hangulaton kívül arra emlékszem még, hogy valakinek elmesélem. Hogy kinek, arra nem. Azt mesélem, hogy az első versszak az csak egy banális szerelmes dal, de aztán jön, az ablak ("akkora nagy lennék, hogy az egész világ láthatóvá váljék"), a kapu ("akárhonnan jönne, bárkit beengednék") - ezek már igaz Bródy-szövegek; na de a csúcs az az utca: "És ha engem egyszer lánckerék taposna, alattam a föld is sírva beomolna." Nem egész egy évvel voltunk a "testvéri tankok" prágai bevonulása után.  (És hát persze ütött a befejező, a zászlós versszak is.)

Így emlékszem, legalábbis. De egyáltalán nem biztos, hogy akkor történt, lehet, hogy egy vagy két évvel később. Most ugyanis megpróbáltam utánanézni a dolognak, és azt találtam, hogy az 1973-as Jelbeszéd című Koncz-lemezen volt rajta először - ettől persze még íródhatott (és éneklődhetett) sokkal korábban is. De nem ez az érdekes.

Öt évtized múltán, egy (két?) rendszerrel errébb, megöregedve, "megbölcsülve", teljesen világos, hogy ez a dal szimptómája volt bő két évtizedes kognitív disszonanciámnak. Rendületlen hittel bíztam egy eszmében, amelynek - hogy úgy mondjam - megtestesülése volt az a "szocialistának" nevezett rendszer. Annak tartottam, annak kellett tartanom. Ugyanakkor nem voltam teljesen hülye és vak, tehát láttam, értettem azokat a tényeket, amelyek arra vallottak, hogy mégse. Elfogadtam, hogy két ideológiai-politikai-társadalmi rendszer van a világon, és ha ez így van - így volt -, akkor nem kétséges, hogy melyik oldalon állok. Amit tehetek, az annyi, hogy próbáljam belülről megváltoztatni - közelíteni az eszméhez. A lelkiismeretem tulajdonképpen tiszta, mert soha semmi olyasmit nem tettem, nem mondtam, amit ne vállalnék, és mindig elmondtam a véleményemet, amit nem mindig szerettek. De az eszemre nem lehetek büszke.

Egyébként nagyon szeretem e dal eredeti népdalváltozatát: "Megkötöm lovamat szomorúfűzfához..." Sokszor énekeltem tábortűznél.

***

A sorozat előző darabjai:

Guantanamera

Keresem a szót

Az ember ránéz a naptárra, az van odaírva, hogy Koppány. és akkor persze nem István király pogány ellenfele jut eszébe. És igazából nem is Koppány...

"Don Ricardo" nicknéven találkoztam vele a blogoszférában több mint egy évtizede. A híres, szivaros Guevara-kép volt az avatarja. Engem persze Guevara ragadott meg - őt a szivar. Sokáig kommentekben beszélgettünk, aztán találkoztunk is. Nem sűrűn, mert ő az ország másik végében élt. Barátok lettünk. Nem teljesen azonosan láttuk a világot, ő a hagyományos angolszász liberalizmus rendíthetetlen híve volt, én meg... de ez most nem érdekes. 

Tegnap Covid-fertőzés következtében meghalt. (Igen, volt "alapbetegsége" is.) Nyugodj békében, Ricsi!