A Facebookon találtam, végignéztem, hallgattam...

... s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat...

Húszéves voltam akkor. (Ez most szép vagy szomorú gondolat?) Friss egyetemi felvételivel nyáron két barátommal autóstopos kirándulásra mentünk Lengyelországba - erről itt írtam -, aztán irány Kalocsa, a 37. Budapesti Forradalmi Ezred - erről meg itt. Rövid vitézi pályafutásom során kétszer voltam őrségben, és szinte hallom magam, ahogy az őrtoronyban a kétórás unalmat elűzendő slágereket óbégatok, köztük a Táncdalfesztivál dalait. Slágerileg abban az időben mindenevő voltam, minden, a rádióban akkoriban futó dalnak tudtam a szövegét, a leggiccsesebbekét is, természetesen. Aztán az Illés lett a kedvencem, talán már '66-ban is az volt. Az itt énekelt dalt is ("Fáj minden csók") szerettem - szeretem. Emlékeim szerint viszont az itt látható döntőben egy szelidített előadásmódú változat hangzott el, mert a "selejtezőben" még kissé extatikusabbra vették a befejezést - "Fáj, fáj, fáj, fáj", üvöltötték - kiváltva a konzervatívabb tévénézők felháborodását. Itt 2. díjasok lettek, a következő évben kihagyták, aztán 1968-ban nyertek az "Amikor én még kissrác voltam"-mal. És hát mai szemmel elég furán hat kissé "bocskais" öltözékük is - későbbi önmagukhoz képest is, meg a bocskai két évtizeddel később kezdődő, "újkori" szerepére gondolva is.

1966 a "békebeli béke" kora volt - számomra legalábbis. Tíz évvel voltunk '56 után, kettővel a Prágai Tavasz (és eltiprása) előtt. És még egy csapatban zenélt Szörényi, Bródy meg Illés Lajos. 

Dal - történet 1. - Guantanamera

Dal - történet 2. - Keresem a szót

Dal - történet 3. - "Ha én..."

Dal - történet 4. "Ó, hol van a szerelem"

Dal - történet 5. Absolute Beginners

..

...

Bécsben élő barátom, Doppeldupla, a fenti címen tett közzé blogbejegyzést - beleöntve minden keserűségét és szarkazmusát. Nekem meg ösztönzést adva, hogy három hét után újra "megszólaljak". A napokban már emdefallától amúgyis aggódó üzenetet kaptam, hogy tán nincs-e valami baj a hallgatásom mögött.

Baj nincs - már ha eltekintünk a nagy bajoktól: Covidtól, Orbántól. Meg egyre előrehaladóbb életkoromtól, amely, úgy látszik ellustít. Időről időre eszembe villan valami, amit meg kéne írni, aztán vagy más dolgom akad, vagy csak pár mondat Facebook-bejegyzés lesz belőle.

Az egyik ilyen téma persze Trump volt. A Capitolium január 6-i megtámadásáról nekem a 2006-os budapesti tévészékház-ostrom meg egy 2022-es (esetleges) Fidesz-vereség után bekövetkezhető fejlemények - lényegében az állandósult honi polgárháború - jutott eszembe, de csak annyit írtam a FB-ra hogy "Trump = Orbán és a csőcselék is ugyanaz." Ezen aztán Pocakos kiakadt, mert hogy lehet felemelni Orbánt az USA elnökének szintjére: "az amerikai demokráciát nem lehet összehasonlítani a magyar állapotokkal". Tulajdonképpen igaza van. Meg nekem is. Csak éppen a dolog más-más aspektusáról beszélünk. Azt viszont én is nagyon fontosnak és megnyugtatónak tartom, hogy végül is az amerikai demokratikus intézményrendszer (egy alapvetően antidemokratikus társadalmi-gazdasági rendszeren - a kapitalizmuson - belül és egy nagyon is vitatott választási rendszer mellett) szilárdnak bizonyult. Végül is a világ jelenlegi vezető hatalmáról van szó. (Nem biztos, hogy Kína jobb lesz...)

Egy másik téma az irodalom lehetett volna. Rövid olvasnivalókra vágyva, lényegében találomra vettem le a könyvespolcról Joyce Carol Oatesnak magyarul 1980-ban az Európa Zsebkönyvek sorozatban megjelent novelláskötetét (Norman és a gyilkos). A könyv negyven éve itt van, de korábban semmit nem olvastam tőle, noha persze a nevét ismertem, és tudom, hogy időről időre Nobel-díj-esélyeként is emlegetik. Lenyűgözött az ereje, a feszültségteremtő képessége, az a szerkesztésmódja, hogy gyakran a levegőben hagyja a történet végét. Tegnap meg befejeztem Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai című regénytöredékét. Thomas Mann az egyik kedvencem (Dosztojevszkij mellett), de ez - noha szintén évtizedek óta a tulajdonom, mármint egy olcsó könyvtári kiadása - eddig elkerült. Pontosabban, még valamikor az 50-es évek végén láttam a belőle készült filmet, de a történetre persze nem emlékeztem, csak arra, hogy Horst Buchholz volt a főszereplője. (Hogy ellenőrizem magam, az imént beütöttem a gugliba a nevét, és az első találat az volt, hogy "Öngyűlölő biszexuális volt a világ egyik legszebb férfiszínésze".) Szóval, nem tudtam, hogy a Mann-.regény csak töredék, elkezdtem olvasni, és borzasztóan élveztem a stílusát, a szellemességét, felfedeztem benne Mann homoerotikus vonzalmainak jellit is, lekötött a fordulatos, pikareszk történet. Aztán, a közepén hirtelen megváltozik a stílus, leül a történetszövés, pontosabban történetmesélésnek lazán álcázott természettudományos ismeretterjesztés folyik hosszú oldalakon keresztül. Az utószóhoz lapoztam, s így megtudtam, hogy Th. M. fiatalon kezdte el írni, négy kötetre tervezte, de nem jutott túl az elsőn, amelyet élete végén (látható sietséggel) rekesztett be. 

És persze lehetne írni - de minek - a járvány okozta korlátozott életmód keserűségéről, az emberi találkozások fájó hiányáról, a pótszernek használt zoomos - amúgy kiváló - művészettörténeti előadásokról, streamelt színházról...

De most legyen elég ennyi.

Nézek a Netflixen egy sorozatot: gyönyörű, 19. századi környezetben, kosztümökkel, enteriőrökkel a londoni arisztokrácia körében - és a családjukra, származásukra büszke, sznob arisztokraták közt négerekkel. Néger hercegek a 19. századi Angliában! Tudatosan használom a ma illetlennek, sértőnek számító néger szót, akkoriban ugyanis így nevezték a fekete bőrű, afrikai származású embereket. Most súlyos diszkriminációnak számít, ha észreveszem, hogy a másik ember más... Ennek jegyében - valamiféle affirmativitás jegyében - úgy látszik, kötelező fekete és ázsiai színészeket is szerepeltetni, akkor is ha az súlyosan anakronisztikus, mintha, mondjuk farmernadrág és mobiltelefon is feltűnne a 150-200 évvel ezelőtt játszódó történetben. De nem, a ruhákkal, tárgyakkal, a királynő előtti bókolással minden rendben van.

Sok minden eszembe jut erről. Például, hogy a közelmúltban le kellett venni a budapesti Operaház műsoráról Gershwin Porgy és Bess című operáját, mert a magyar énekesek fehér bőrűek, márpedig Gershwin kifejezett - a jogörökösök szerint ma is kötelező érvényű - akarata volt, hogy a feketéket fekete énekesek alakítsák. Az 1930-as évek Amerikájában ennek megvolt az oka: a hitelesség mellett nyilván az a szándék is, hogy megfelelő lehetőséghez juttassák az afro-amerikai énekeseket, színészeket (akiket persze nyilván Gershwin is négernek nevezett). Ma Amerikában és Nyugat-Európában botránynak számít a black face, vagyis ha egy fehér bőrű ember egy szerep vagy egy farsangi jelmez kedvéért feketére mázolja az arcát.

Bő egy évtizeddel ezelőtt kezdődött az az őrület, hogy a political correctness jegyében Mark Twain Huckleberry Finn-jéből elkezdték kihúzni a nigger szót. És persze nem csak Mark Twain járt így. Klasszikus irodalmi művek orwelli szellemű meghamisításához csatlakozik persze a történelem például szobordöntésekben megnyilvánuló átírása. Tulajdonképpen nincs nagy különbség a magyar történelemből majd' fél évszázadot kitörölni kívánó Orbán és Kövér, illetve az alapvetően jogos felháborodást kifejező amerikai Black Lives Matter mozgalom szélsőségeseinek Kolumbusz és a rabszolgatartó alapító atyák, Washington és Jefferson ellen forduló dühe között.

Egészen más - vagy mégse? Sok éve kilátástalan nyelvi harcban állunk nagyon kedves bécsi barátunkkal, egy negyvenvalahány éve Bécsben élő, hoch intelligens, rendkívül művelt magyar - nem magyar származású, hanem anyanyelvét tökéletesen megőrző magyar - nővel. Azzal kezdődött, amikor egy budapesti rádióinterjú kezdetén üdvözölte a hallgatókat - és a hallgatónőket. Azóta se sikerült meggyőznünk róla, hogy noha a németben valóban van (nyelvtani) nemük a főneveknek, és például a foglalkozást kifejező szavaknál ez sajnálatos módon hímnem, tehát ott a píszí jegyében valóban lehet létjogosultsága az efféle kiegészítésnek, magyarul azonban a hallgató, énekes, festőművész, szobafestő vagy koldus szavak egyaránt jelentenek/jelenthetnek férfiakat és nőket. 

A politikai korrektséget - vagyis hogy tilos bármilyen módon, akár szavakkal, viselkedéssel is - diszkriminálni, megsérteni egyes embereket, vagy társadalmi csoportokat tőlük független tényezők - származás, vallás, bőrszín, fogyatékosság stb. - miatt, nagyon fontos és értékes dolognak tartom. De ezt is lehet nevetségessé, kontraproduktívvá tenni. Sajnos.

Rabindranath Tagore: Ahol a szellem...

Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
  ahol szabad
a tudás, és
  ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
  ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
  ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
  ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
  ahol eszünket
Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a szabadságnak e mennyországára
  engedd, Atyám,
  felébredni hazámat.

                     (Radó György ford.)

Ma van Szilágyi György (és anyám) születési évfordulója. Az 1976-os felvétel ma is megrendít...

Petőfi jutott eszembe (szövegösszefüggésből kiragadva):

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart…

Vagyis hogy az EU – élén a cudar, megalkuvó/fáradt Merkel asszonnyal – nem vívta ki a mi szabadságunkat Orbánnal szemben, illetve ezzel lényegében a saját szabadságát, eszméit is megtagadta.

Boncolgatva az állítást, mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, hogy mi az EU. Az Unió – és őse, az 1957-ben hat ország által alakított Európai Gazdasági Közösség – egyszerre és egymást feltételezve politikai és gazdasági projekt. Az alapító dokumentumokban megfogalmazott – és az évtizedek során megvalósulóban lévő – cél, a tagállamok mind szorosabb integrációja egyrészt a globalizáció adott fejlődési stádiumának, másrészt Európa és a világ általános politikai helyzetének felelt és felel meg. Az 1950-es években az volt a meghatározó szempont, hogy németek és franciák gazdasági egymásrautaltságának megteremtésével biztosítsák két világháború után a földrész békéjét. Sikerült. Nagyot ugorva most az időben:

2004-ben más kelet-közép-európai országokkal együtt csatlakoztunk az EU-hoz – jobban mondva, másfél évtizedes kitartó könyörgésünk és erőfeszítéseink eredményeként felvettek minket. Ebben is összefonódott gazdaság és politika. Az orbáni propaganda mostanában arról szól, hogy az EU a multi cégeken keresztül több pénzt visz ki az országból, mint amennyit „visszakapunk” a különböző támogatási alapok révén, de ez persze – mint általában Orbán minden állítása – hazugság. Ezek a cégek már az EU-csatlakozást megelőző 15 évben berendezkedtek nálunk – hála az Antall-, majd a Horn-kormány privatizációs politikájának –, az elmúlt tíz évben pedig Orbán csábítgatja olcsó munkaerővel, hatalmas adókedvezményekkel és állami támogatással ezeket a „kizsákmányoló” cégeket. (Ezek a cégek persze tényleg kizsákmányolók, de hát kapitalizmus van. És ahol kapitalizmus van…) A kapitalista globalizáció kiterjesztése Kelet-Európára kétségtelenül gazdasági projekt. Is. Erősítheti Nyugat-Európa pozícióját a világversenyben. Ennél azonban sokkal fontosabb volt, hogy a térséget szilárdan lecövekeljék a Nyugat mellett – szemben Oroszországgal. És a „Nyugat”, s benne az EU valóban képvisel történelmileg kialakult eszméket, elveket – liberális eszméket, elveket, de kiderült, hogy ezeket nem lehet kikényszeríteni – sem itt, sem a Közel-Keleten. Úgy tűnik, ezeket tényleg kétszáz évig kell „öntözni”. Magyarország meg a többi – Bibó szavaival – nyomorúságos kelet-európai kisállam nem a gyakorlattá vált elvek miatt került be a globális kapitalizmusnak ebbe a szervezetébe. Kellettünk – ne legyen félreértés: nekünk is kellett az EU, egyszerűen nem volt más választásunk a rendszerváltás után! – ott vagyunk, és – „eltartott kisujjal” –  meg fognak tűrni minket, amíg nem sértjük nagyon a „nagyok”, a tényleges játékosok érdekeit.

Vagyis jó volna ismét tudomásul venni, hogy a mese nem elsősorban rólunk szól. Magyarország végül is perifériális tényező egy gazdasági és politikai világhatalmi játszmában.

A mostani költségvetési –helyreállításialapos– jogállamiságos játszmában Merkel és a többiek számára sokkal fontosabb szempont volt az EU működőképességének fenntartása, mint az, hogy mi van Magyarországon. A helyünket a világban méretünk, gazdasági erőnk és földrajzi helyzetünk határozza meg. Nem mi magunk döntöttünk erről sem 1945-ben, sem 1989–1990-ben.

Olvasom Térey János Balogh-ház, Kétmalom utca című memoárját. Nem vagyok tőle lenyűgözve (kb. a harmadánál tartok), de érdekes. Az alcím - Egy cívis vallomásai - rögtön Debrecenre mutat, s a város, illetve annak meghatározott, falusias körzete, egyenrangú főszereplője az emlékezésnek. Illetve - legalábbis az eddigiek alapján - ez nem is igazán emlékezés, hanem egymásba fonódó család-, hely- és kultúrtörténet, amelyek élvezetét jelentős mértékben rontja a könyv erénye: a tudományos alaposság, a számtalan precíz hivatkozás, lábjegyzet. Térey egy helyütt maga is bevallja - a 18 századi ősök, szépapák után nyomozva -, hogy képtelenség megjegyezni a neveket, amelyek ráadásul ismétlődnek, már csak a család két ága közti házasságok miatt is, meg mert a Tóth (ez volt Térey eredeti családneve) nagyon gyakori név volt századokkal ezelőtt is, Debrecenben is. Önti a neveket, a nemzedékeket, a rokonsági fokokat, miközben precíz beszámolókat kapunk például 18-19. századi esküvői menükről. A családi szálakat átszövik a helytörténeti érdekességek, a házak kinézetének változásától a tűzvészekig - természetesen korabeli emlékezések felidézésével; megismerkedünk helyi szokásokkal és szavakkal, kifejezésekkel. S csak ritkán bújik elő egy-egy félmondat erejéig a szépíró Térey. Fontosak és/vagy érdekesek ezek a részletek, de az az igazán érdekes, hogy ez az "emlékezés" valójában nyomozás: ki vagyok én? József Attilával válaszolva: "az őssejtig vagyok minden ős", de az ősök mellett Téreynél egyenrangú szerepet játszik a ház, az utca, a város. 

A "ki vagyok én" kérdésről eszembe jutott, hogy valaha (mint kiderült 2010. februárban) írtam erről. Arra is emlékeztem, hogy a címét Déry Tibortól kölcsönöztem: Kyvagiokén. Két fontos dologra viszont nem emlékeztem. Az egyik, hogy ez valójában egy olvasónapló volt Ulickaja regényéről. És nem emlékeztem a bejegyzés ajánlására: Máténak, születésnapjára. A bejegyzés alatt olvasható egy megrendítően szép komment. "Ismeretlen" írja a gép, meg egy számot, mert a régi kommentek szerzőinek a neve áldozatául esett a freeblog megszűnésének, a rás blog kényszerű költözésének. A kommentet természetesen Máté írta.

A munkásosztály helyzete Angliában című szociológiai művének „Nagy-Britannia munkásosztályához” címzett ajánlása: 

Munkások!

 …[M]inden lehetőségem megvolt arra, hogy ellenfeleteket, a középosztályt is megfigyeljem, igen hamar arra a következtetésre jutottam, hogy igazatok, tökéletesen igazatok van, ha nem vártok tőle semmiféle segítséget. Az ő érdekei homlokegyenest ellenkeznek a ti érdekeitekkel, noha mindig meg fogja kísérelni, hogy az ellenkezőjét állítsa és azt a hitet ébressze bennetek, hogy szívből együtt érez veletek sorsotokban. Tettei azonban meghazudtolják ezt. Remélem, untig elegendő anyagot gyűjtöttem annak a bizonyítására, hogy a középosztálynak, bármit mond is, valójában egyetlen célja az, hogy munkátokon meggazdagodjék, amíg munkátok termékét el tudja adni, de éhhalálra kárhoztasson benneteket, mihelyt nem húzhat többé hasznot ebből a közvetett emberhús-kereskedelemből. Mit tettek, hogy bebizonyítsák irántatok való állítólagos jószándékukat? Foglalkoztak-e valaha is komolyabban szenvedéseitekkel? Mit tettek azonkívül, hogy jóváhagyták féltucatnyi vizsgálóbizottság költségeit, s aztán félretették e bizottságok terjedelmes jelentéseit, hogy örökre ott szunnyadjanak a belügyminisztérium polcain egy halom makulatúra között? […] Természetesen semmit sem tettek; ezekről a dolgokról nem szívesen beszélnek. Egy külföldinek engedték át, hogy tájékoztassa a civilizált világot arról a lealázó helyzetről, amelyben élnetek kell. Remélem azonban, hogy ez a külföldi csak az ő számukra az.  […] Angliában — és, mellesleg szólva, Franciaországban is — soha, egyetlen munkás sem éreztette velem, hogy külföldi vagyok. A legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy mentesek vagytok a nemzeti korlátoltság és a nemzeti gőg veszedelmes átkától, amely végeredményben nem egyéb, mint önzés nagy méretekben; megfigyeltem, hogy mindenkivel rokonszenveztek, aki becsületesen az emberi haladásnak szenteli erejét, akár angol, akár nem, — hogy hódoltok mindannak, ami nemes és jó, akár hazátok földjén sarjadt ki, akár más országban; meggyőződtem róla, hogy többek vagytok, mint csupán angolok, egyetlen, elszigetelt nemzet tagjai; meggyőződtem róla, hogy emberek vagytok, az emberiség nagy és egyetemes családjának tagjai, akik felismerték, hogy érdekeik és az egész emberi nem érdekei azonosak. És mint ilyenek, mint az „egy és oszthatatlan" emberiség családjának tagjai, mint emberi lények e szó legjobb értelmében, mint ilyenek köszöntjük — én és sokan mások a kontinensen — mindenirányú előrehaladástokat, és gyors sikert kívánunk nektek.[…]

 1845. március 15.

Ez a dal és ez a történet már volt a blogomon, de abszolút idekívánkozik. 1986-ban nagy (nyugat-) németországi körutat tettünk Judittal, és ennek során néhány órára átugrottunk (a franciaországi) Strasbourgba. A városban mindenütt Bowie szólt: az Absolute Beginners c. film slágere. A filmet néhány nappal később megnéztük Frankfurtban, de a dalon kívül semmire nem emlékszem belőle. 

Strasbourgból emellett (persze a katedrálison és a gyönyörű városképen túl) az maradt meg, hogy az előző napokban látott észak-német városok fegyelmezettségéhez, rendjéhez és tisztaságához képest üdítően koszos és színes volt. Amikor a katedrális előtt egy padon ülve frissen vásárolt szendvicsünket majszoltuk (gyorsan kiszámítottuk, hogy az áráért az akkori Gundelben is megebédelhettünk volna), odalépett hozzánk a számtalan fekete bizsuárus egyike, egy fülig érő mosolyú, gyönyörű srác, és nem lehetett nem venni tőle egy karkötőt. Persze azért a katedrális és az óváros is szép volt, és megnéztük az akkor még nagyon távoli Európai Parlament épületét is. A város, az előző napok élményei (Nyugat-Berlin, Hamburg, Bréma, Köln) és a dal együtt a szabadságot vagy legalábbis a felszabadultságot jelentette.

Bowie-ról pedig minden, amit lehet és érdemes tudni Attila barátom hatrészes sorozatában a kulturkor blogon.

Furcsák a brüsszeli tudósítások, elemzések és "elemzések". Mintha mindenkit váratlanul ért volna a magyar és lengyel vétó. Mintha most mindenki fejét vakarva ücsörögne, és csak Orbán tudná mit akar. Mintha ebben csak Magyarország - Orbán - lenne fontos, a 40 milliós Lengyelország csak statiszta lenne a történetben. Képtelenség.

Sokan hihették/remélhették, hogy Orbán (és Kaczynski) csak blöfföl, de az EU vezető politikusai - és az őket körülvevő szakértői stábok - aligha erre tették összes tétjüket. Az EU működése az érdekegyeztetésen és a kompomisszumokon alapul. 1957-es - EGK-ként való - megalakulásától válságok hosszú során küzdötte át magát, sokszor minden határidőn túli kompromisszumokkal. Kérdés, hogy mi történik, ha az érdekek kibékíthetetlenül kerülnek szembe egymással, ha az érdekek - például a hatalom megtartásának, a lopás törvényesítésének érdeke - ideológiai (nemzeti érdek, szuverenitás) lepelbe burkolózik és értékké válik. Egymással ütköző értékek közt nehéz kompromisszumot találni. Az értékpreferenciák azt sugallnák, hogy Magyarországot - az orbáni Magyarországot! - úgy vágják ki az EU-ból, hogy taknyán-nyálán csússzon. De vannak érdekek, amelyek valószínűleg erősebbek. Nem, nem a német tőke magyarországi érdekeltsége. A német (és a többi multinacionális) cégek már akkor itt voltak, amikor még nem voltunk az EU tagjai, és maradnának - csak éppen minden nemzetközi szabályozás nélkül -, ha kikerülnénk az EU-ból. Magyarország önmagában nem tétel. Viszont a négyszer ekkora Lengyelország fontos európai középhatalom, politikailag, katonailag is szükség van rá. A feladat - az EU feladata - tehát Lengyelország leválasztása Magyarországról. Ez két okból se lehetetlen. Egyrészt azért nem, mert Lengyelország állandóan fenyegetve érzi magát nagy és örök barátunktól, Oroszországtól, ezért minden eszközt megragad a nyugati - NATO - védőernyő biztosítására. Másrészt - Kaczynski minden ideológiai őrületével együtt is - Lengyelország más, mint Magyarország. Például, ellentétben Orbánnal és bandájával - Kaczynski nem lop, Lengyelországban sokkal kevésbé jellemző a korrupció. Másrészt Lengyelországban van ellenzék és akcióképes civil társadalom. Orbán számára intő jel lehet, hogy az egy-két hónapja még abszolút egységesnek reklámozott V4-ek két másik országa, Csehország és Szlovákia csendben már kihátrált mögülünk. (Nem független ettől a történettől, hogy mindhárom másik V4-ország sokkal jobban hasznosította az EU felzárkózási támogatásait, mint Magyarország.)

Magyar szemmel - na jó, legyek szerényebb! az én véleményem szerint - hosszabb távon az lenne a jó, ha valamilyen megoldással azonnal megszüntetnék vagy drasztikusan csökkentenék az EU-pénzek folyósítását Magyarországnak. Ettől pillanatok alatt összeomlana a magyar gazdaság, a közszolgáltatások, és ebbe belebukna az Orbán-rendszer. És akkor új lapot lehetne nyitni. (Nem hiszem, hogy könnyen és főleg nem derűs-boldog mosollyal az ajkunkon.) Attól tartok, ez nem fog bekövetkezni, mert az EU nem így működik, de a közösség távlati érdeke talán mégis előhívja az Orbán-Magyarországgal szembeni keményebb fellépést. 

Az egyik lehetséges megoldás, hogy a COVID-járvány miatti helyreállítási alapot 25 ország kormányközi megállapodásával hozzák létre - a két vétózó ország kihagyásával (vagyis súlyos eurómilliárdokat bukunk). Az EU-ban éppen a mindenkit felölelő közös érdek hiányának eseteire hozták létre a "megerősített együttműködés" intézményét; így jött létre a schengeni övezet és az eurózóna. S ha egyelőre nem sikerül megállapodni a következő, hétéves közös költségvetésről, akkor legföljebb megy tovább - a támogatás is - a jelenleg futó költségvetés szerint. (Ez nem lenne nagy öröm, részint mert a brit kiválással már nem lesz meg az ehhez szükséges alap, részint mert csúsznának a jövő érdekében preferált nagyobb környezetvédelmi, innovációs és oktatási befektetések.)

Időről időre szokás megjósolni az EU végét, szétesését. És ez valóban sokszor "benne volt a kalapban". Ezt a lehetőséget erősítik az utóbbi évtized - különböző indíttatású és ideológiájú - globalizáció- és integrációellenes jelenségei, tendenciái, benne a kelet-közép-európai "új" EU-országok nyílt nacionalizmusa. Vagyis nincs százszázalékos garancia arra, hogy az EU ezt a válságot is túléli - legalábbis nem a jelenlegi formájában.

Az EU egyszerre gazdasági és politikai projekt. Az alapító dokumentumok a mind szorosabb integrációt jelölik meg célként, vagyis folyamatnak fogják fel - az "alapító atyák" folyamatként fogalmazták meg - az Európa projektet. Gazdaság és politika egyensúlya érvényesült az induláskor: Robert Schuman és Jean Monnet a francia-német kibékülést és ezzel Európa jövőbeli békéjét akarta a gazdasági integrációval biztosítani. Az 1973-as (elkésett) brit (és dán) csatlakozás is még ennek az egyensúlynak a jegyében valósult meg. Ezzel szemben a 80-as években a diktatúrák alól felszabaduló dél-európai országok (Görögország, Spanyolország, Portugália) felvételekor már a politika dominált. És még inkább így volt ez a kelet-európai ex-szocialista országok csatlakoztatásával. Ráadásul az utóbbi két körrel felborult az az állapot is, hogy az EGK-t gazdaságilag lényegében azonos szinte álló országok alkották. Az utóbbi évtizedben egyre többször merült fel a "többsebességes" vagy a "kétkörös" EU elképzelése. Vagyis az, hogy a nyugat-európai "magországok" továbblépnek az integrációval, s akik ezt nem akarják, a perifériára szorulnak - más szóval megerősödik alárendelt helyzetük. Rohadjunk meg a nemzeti öntudatunkban...