Az ember néha csodákra bukkan. A youtube-on Mihály nap alkalmából Csokonai A reményhez című versét kerestem. És akkor beleütköztem az általam nem ismert Red Bull Pilvaker-be. Nem volt rossz a Csokonai rap változata sem, de a gép ment tovább: Tiszta szívvel,  József Attila. Illetve a számomra szentséges József Attila-vers csak ugródeszka - továbbgondolták mai húszévesek. A kommentelők közül volt, aki a költő meggyalázásának tartotta, nekem nagyon tetszett. Tovább keresgéltem a Pilvaker-klipek között, és rábukkantam arra, ami lenyűgözött: Kosztolányi Hajnali részegségének feldolgozását rapben: 

Utána persze muszáj volt újraolvasnom magát, a Kosztolányi-verset, és meghallgattam a fiatal (még nem modoros) Latinovits előadásában is. 

Az egy dolog, hogy nem emlékszem arra, mi volt tegnap, de hogy már az ötven ezelőtti emlékeim is megbízhatatlanok...

Egészen mostanáig halál biztos voltam benne, hogy ez a Koncz Zsuzsa-dal a Szerelem című ("bakelit")* nagylemezen található, és mi ennek a lemeznek a dalaira buliztunk 1969. október 10-én Vlagyimirban a kollégium 123-as szobájában. 

Aztán most kiderült, hogy a Szerelem, Koncz Zsuzsa második nagylemeze, csak 1970-ben jelent meg, akkor ott a Volt egyszer egy lány c. első önálló nagylemeze lehetett - az se volt rossz! -, de ez a dal speciel azon se szerepelt, mert , mint most kigugliztam, kislemezen jelent meg. De az biztos, hogy ott forgott nálunk a 123-asban. Én a 124-esben laktam három orosz sráccal - erről bővebben itt -, a 123-as H. rezidenciája volt (egy másik magyarral és egy orosszal), náluk tágasabb volt, ezért náluk rendeztük a születésnapi bulimat. (Egész biztosan volt bulim a 125-ösben is, ahol orosz haverjaim laktak, és náluk szinte minden este volt buli.) H. mindig nagyon kedves volt hozzám, én nem kedveltem, de ezt képmutató módon soha nem éreztettem vele. Amúgy elég zavaró szituáció - de ez most érdektelen. Meg érdektelen (most) a 125-ös is.  A lemezjátszón a Keresem a szót forgott, és én P-vel táncoltam. Aznap este biztosan nem először, de itt már nagyon összekapaszkodtunk; én még azt is súgtam neki, hogy "szeretlek" (volt bennem kellő mennyiségű alkohol). - "Ne hazudj!" - volt a válasz. 

Szerelem lett, talán ezért is gondoltam, hogy a Szerelem lemez. Attól kezdve minden 10-én elsétáltunk Vlagyimir legelőkelőbb éttermébe, a Nerlbe, ünnepi vacsorára. Útközben - erre is egész világosan emlékszem - egymásba kulcsolt kezünket lengetve az Illés (Bródy) Mákos rétes című számát énekeltük. Aztán, pár év múlva vége lett a szerelemnek, ma már mindegy (naná, hogy nem mindegy), miért... Évtizedek múlva közös munkahelyen találkoztunk össze, jó barátok lettünk, vele is, férjével is, jókat tudunk beszélgetni - de bennem azért ott van egy kis múlt miatti feszély... (Énekelni nem szoktunk.)

* A lemez természetesen már nem bakelit volt, hanem vinyl, de az én hagyománytisztelő korosztályom még évtizedekig bakelitnek nevezte őket.

Új sorozatot kezdek - egy kicsit a Séta - történetek, egy kicsit az Életcserepek folytatása is. Szerettem azokat is, de egy idő után mindkettőnél elfogyott az ihlet (ami nem jelenti azt, hogy esetleg valamikor ne születnének újabb darabok azokból is). Most valamitől - tényleg nem tudom, mitől, az jutott eszembe, hogy régi (esetleg rég és méltán elfeledett dalokhoz fűződő emlékeket idézzek fel. Nincs oka annak se - vagy valahol mélyen mégis? -, hogy pont a Guantanamerával kezdek. Szeretem, meghat.

A Pete Seeger-lemezt, amin ez a felvétel is szerepel, 1969-ben a Szovjetunióban vásároltam, és rongyosra hallgattam. Minthogy a lemezeimet a kollégiumi ablak alatt tároltam, és ez felül volt, a nyári naptól kicsit meg is görbült. A dalhoz fűződő alapélmény - alapemlék - azonban évekkel korábbi. A kubai forradalommal, Castróval és Che Guevarával kezdődött - ami sokak képzeletét, lelkesedését gyújtotta fel itt is. Fiatalok voltak, forradalmárok, egzotikusak - nagyon mások, mint az itteni bürokratikus rendszer. (Közbevetőleg: Fidel Castro a gerillaharc és az 1959-es győzelem idején még egyáltalán nem volt kommunista - vagy "kommunista" -, derék nacionalista hazafi volt. A hülye amerikaiak tették kényszerű szovjet csatlóssá.) Szóval, 60-as évek. Ami Kuba mellett Afrika évtizede (mondanak valakinek valamit még olyan nevek, hogy Lumumba, Nkrumah, Kenyatta, Ben Bella?); meg persze Vietnam. Az 1965-66-os "vietnami vasárnapok" - az amerikaiak ellen harcoló vietnamiak javára végzett társadalmi munka (lásd Dalos György vagy Vámos Miklós vonatkozó műveit - vagy ezt a bejegyzésemet). 

Apropos Vámos. Ő akkoriban - még Tibor néven - oszlopos tagja volt a Gerilla együttesnek, amelynek műsorán természetesen szerepelt a Guantanamera is - Haraszti Miklós fordításában. Igen, ez a Haraszti, az a Haraszti - szintén lelkes részvevője a vietnami vasárnapoknak. A Gerillától nem találok Guantanamera-felvételt, de valami mást igen, ami szintén ideillik: Commandante Che Guevara. A versfordítás ezúttal is Haraszti Miklós, a zene Berki Tamás.

Tempi passati...

"With nothing on my tongue/ But Hallelujah"

Egy grafikon arról, hogyan vált tíz év alatt elviselhetetlen hellyé Magyarország: 

Egyébként 1916. szeptember 5-én mutatták be Griffith Intolerance című filmjét, a filmtörténet egyik leghíresebb alkotását. 

A 24.hu-n Balavány György hosszú riportban ismertette a Kalocsai Speciális Gyermekotthonban szokásos rémségeket. (Amiket nem az egyébként nehezen kezelhető gyerekek követnek el.) Itt a cikk linkje. A dolog két okból is közelről érint. Az egyik, hogy Ricsi, a 17 éves cigány srác, akit mentorálok, 2018-ban egy félévet ott töltött - és hasonló "élményekről" számolt be (mondjuk "futóvadlövészet" akkor éppen nem volt). Érthető módon, amikor tavaly decemberben letelt az egy év aszódi javítója (összehasonlíthatatlanul különb hely!), esze ágában nem volt visszamenni Kalocsára, inkább megszökött tőlem, amikor vissza akartam kísérni... Most egy másik, hasonló Speciális Gyermekotthonban van. Utoljára tegnap volt verekedésért 24 órás elkülönítőben (magánzárka), ezúttal gumiszobában, sötétben. A dolog teljesen törvényes...

A másik ok: "munkás" életemet én is nevelőotthonban kezdtem, erről többször írtam a blogon is. Négy éve az életemről szóló sorozatot (ezt is abbahagytam) ezzel kezdtem; illetve ez ismétlése volt egy 12 évvel ezelőtti bejegyzésnek. Szóval: Életcserepek 1. - GYIVI

Megint érzem azt a tehetetlenséget, ami miatt 26 évesen otthagytam a pályát.

Lusta vagyok, különösen ha adminisztratív dolgokat kell intézni. Így aztán évek óta elhanyagoltam a blog oldaldobozait. Erre akkor döbbentem rá, amikor Attila barátom hónapokkal ezelőtt felelősségre vont, amiért fideszes médiumot reklámozok a linkek között. Az történt, hogy amikor fölvettem, még egy érdekes, ifjúkonzervatív lap volt. Aztán gleichschaltolták. Azt akkor nyomban töröltem. Azonban csak most szántam rá magamat, hogy a többi linket is felülvizsgáljam. Kiderült, évek óta megszűnt vagy csak szünetelők is vannak köztük, viszont hiányzik olyan, amit szívesen olvasok és ajánlok. Na, ezt rendbehoztam. A "Sorozatok" doboznál viszont tehetetlennek bizonyultam. Nem tudom egybeterelni a Séta - történetek darabjait, így azok külön-külön szerepelnek a baloldali sávban. Az Olvasónapló sorozatcím alatt, mintha ott lenne minden, de valamilyen szeszélyes rendben, keverve, és fogalmam sincs, hogy lehetne időrendbe - vagy pláne esetleg szerzők abc-rendjébe - rakni őket. Ugyanez vonatkozik a Szóudvarra is. Ez van, elnézést azoktól, akik e segédeszközök igénybevételével kívánnak elmélyedni a blogomban.

Tegnap valaki - akivel csak látásból ismerjük egymást, de persze tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda - posztolt valamit a Facebookon, amivel nagyon nem értettem egyet. Jó szokásom szerint azonnal reagáltam. - És "jó" szokásom szerint szinte gondolkodás nélkül, miáltal sikerült tartalmilag valami vaskos baromságot írni a vitapartnerről. Ő persze könnyedén hárított. Majd megkeresett chaten, hogy beszélgessünk. Nem a hülyeségemről, hanem magáról a dologról.

Megint elment egy darab az ifjúságomból. A kurva életbe!

2006-ban egy, a Közel-Keletről szóló, háromrészes bejegyzéssel kezdtem blogger-pályafutásomat - akkor még A vajszínű árnyalat vendégbloggereként.  A keddi szörnyű bejrúti robbanás idézteti fel velem az akkor írtakat - meg a (velünk élő) történelmet.

*

Hogyan lett Libanon a palesztin-izraeli háború hadszíntere - erről lesz szó az alábbiakban. (Lásd még: A múlt kútja mint Rubik-kocka I.;  A múlt kútja mint Rubik-kocka II.)

A "Közel-Kelet Svájca" - a múlt század közepén újságírói közhely volt ez, ha Libanonról írtak. Az 1970-es évekig a térség leggazdagabb országa, az arab világ pénzügyi és kereskedelmi központja volt. Emellett azonban a "Svájc" jelző megillette az ország vallási-etnikai sokszínűségét tükröző demokratikus politikai rendszeréért is. Még 1926-ban (francia félgyarmati státuszban) dolgozták ki a népességi arányokat tükröző, s máig érvényes rendszert, miszerint az ország elnöke mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim, és a parlamenti képviselet is pontosan előírt arányokban oszlik meg a hét keresztény és négy muszlim felekezet között. Gyönyörűen demokratikus rendszer, kis szépséghibája, hogy valójában az egyes vallási vagy etnikai csoportokat, s ezáltal a politikai életet évtizedek (évszázadok?) óta magánmilíciákkal rendelkező klánok, családok uralják. (+ Szíria, amely valójában saját részének tekinti, de minimum megpróbál - hol politikai, hol katonai erővel - protektorátust gyakorolni fölötte.)

Libanon részvevője volt az első, 1948-49-es arab-izraeli háborúnak, a következőkből azonban (az arab szolidaritás hangoztatásával) kimaradt. Sorsát azonban nem kerülhette el. Amikor 1970-ben Husszein jordániai király katonai erővel, néhány ezer halott árán kiverte országából ("fekete szeptember") Arafat Palesztinai Felszabadítási Szervezetét, amely a hatalmát fenyegette, a palesztinok Libanonba tették át politikai és katonai székhelyüket. A kb. 300 ezer palesztin, köztük több tízezer fegyveres jelenléte felborította a már amúgyis ingatag politikai egyensúlyt. Másfél évtizedes polgárháború tört ki, amelynek számtalan kusza frontvonalán csak a Magyar Televízió akkor híressé vált riportere, Chrudinák Alajos igazodott el. A többi között keresztény falangista milíciák harcoltak a síiták és a drúzok ellen, követelve az általuk pártfogolt palesztinok távozását az országból, a palesztinok Libanonból lőtték Izraelt, Szíria katonákat küldött Libanonba a "rend helyreállítására" stb. Több korábbi katonai akció után 1982-ben Izrael - Ariel Saron hadügyminiszter közvetlen irányításával - átfogó támadást intézett Libanon ellen, hogy felszámolja az ottani palesztin katonai támaszpontokat. A legpiszkosabb munkát azonban libanoni szövetségeseikkel végeztették el: a falangista milicisták többezer palesztint öltek meg a Szabra és Satila menekülttáborokban. Hja, már akkor is nehezen voltak megkülönböztethetők a palesztin civilek, illetve harcosok/terroristák. Izrael ezt követően "biztonsági zónaként" egészen 2000-ig megszállva tartotta Dél-Libanont.

Az 1979-es Camp David-i egyiptomi-izraeli békeszerződéssel megindult folyamat fokozatosan politikai hátországától fosztotta meg a csak Izrael elpusztításában "gondolkodó" legradikálisabb palesztinokat; a libanoni polgárháború és az izraeli invázió pedig katonailag roppantotta meg őket. 1979-ben azonban (sok minden egyéb között) még valami történt: az iráni iszlám forradalom. A 80-as években iráni támogatással új, engesztelhetetlenül Izrael-ellenes, síita mozgalom bontakozik ki Libanonban: a Hezbollah.

(Mindezek után mellesleg az is érthető, hogy miközben Libanon lakosság kb. 3,5 millió, 10-14 millióra teszik a világ más országaiban élő libanoniak számát.)