Nem szeretem Putyint és a rendszerét, de - személyes tapasztalatok, barátságok, irodalmi, filmes stb. élmények alapján - szeretem az oroszokat, Oroszországot, ezért aztán borzasztóan zavar az az alpári, ostoba "oroszozás", amit mindenfajta ellenzékiek a mai Putyin-látogatás kapcsán eleresztettek. Pontosan értem - és igazuk van abban -, hogy Magyarország európai jövőjét féltik Orbán Putyinhoz dörgölőzésében, de tudomásul kell venni, hogy Oroszország is Európa, ez a - történelmileg, kulturálisan, vallásilag megalapozott - autokrata hagyomány is Európa. Ezt is érteni kell, ahogy azt is, hogy egy - súlyosan frusztrált - európai hatalomról beszélünk - beszélnek - becsmérlően, lekezelően. Riasztó példa a - számomra egyébként rokonszenves - momentumosok általában okos és jópofa vlog-sorozatának, az XYZ-nek a Putyin-látogatás alkalmából készített darabja. Az ifjú narrátor az oroszokhoz való viszonyunk "egyrészt-másrészt" ismertetésekor felemlíti az 1848-49-es szabadságharc valamint az 1956-os forradalom eltiprását, meg hogy "itt voltak negyven évig". Azt, hogy hogyan, miért kerültek ide, valahogy kifelejti. Amiről nekem az jut eszembe, hogy én nem jöhettem volna a világra, ha ők nem jönnek...
Vállalva ifjabb olvasóim megvetését, elmesélem, hogy jelenleg éppen a PowerPoint prezentáció elsajátításával küszködöm. 70 évesen, több mint 15 év felsőoktatási működés után úgy éreztem, már igazán ciki az írásvetítő használata - és persze a hallgatóknak is segítség, ha vázlatot kapnak. Legalább ilyen ciki, persze, hogy milyen gagyi minőségű lesz a dolog...
Minden technikai, informatikai újdonság (számomra új dolog) megvisel. A számítógépen csak azokat a műveleteket tudom biztonságosan, amit naponta használok. Idegesítenek a Windows vagy a Google újításai. Videórögzítőm, a számítógépben DVD-lejátszóm csak akkor lett, amikor valami munkához kellett. A tévétávirányítón pedig túl sok a gomb.
Gerincfájdalmaktól a dadogáson át hiperaktív gyerekek "gyógyításáig" sok mindenre jó, és saját tapasztalatból állítom, hogy nem humbug. Részletek ebben a rádióinterjúban.
Címkék: Judit Alexander Rádió Bézs
A Facebook dobta fel, hároméves emlékként, mert akkor vettem át az azóta megszűnt Galamus portálról. Az interjú maga még régebbi, 2012-ben készítette Kertész Imrével a Le Monde.
Két idézet:
"Magyarország végzet, amelynek se értelme, se magyarázata, és amely egyedülálló Európában. A magyarok görcsösen ragaszkodnak a sorsukhoz. A végén kétségkívül elbuknak, és nem fogják érteni, miért."
"[A] jelenlegi helyzetben minden tiszta csalás. Nyelvi síkon is. Egyetlen szónak, egyetlen megfogalmazásnak sincs meg a valóságos jelentése. Az észnek nincs polgárjoga. Csak az érzelmek, a romanticizmus, a szentimentalizmus, ez uralkodik."
Azt gondolom, ez megfelelő ünnepi publicisztika.
Címkék: Kertész Imre Magyarország Galamus
(Kezd tele lenni a tököm a blog.hu-val, már sorozatban fordul elő, hogy az adminban már élesített bejegyzéseimet vázlatba sorolja át. Ez történt ezzel a két napja született bejegyzéssel is.)
A világhírű közgazdász tizenkét éve megjelent - saját megfogalmazásával - "rendhagyó önéletrajzát" olvasom. A 60-as éveknél, a megindult nyugati meghívásoknál, cambridge-i, londoni vendégelőadásoknál tartok. Túl vagyok az egykori lelkes és elvakult kommunista fiatalember, a MADISZ-titkár, a Szabad Nép-rovatvezető előbb szakmai, majd politikai kiábrándulásán marxizmusból, szocializmusból. Nem vagyok közgazdász, a bürokratikusan centralizált tervgazdaságról, annak szervi - a politikára, ideológiára, magára a rendszerre visszavezetett - problémáiról írottakat még követni tudtam, a - könyvbeli "most", a 60-as években Kornait foglalkoztató - matematikai közgazdasági fejtegetésekből szinte semmit nem értek. Felfogom viszont gondolkodásának, fejlődésének gyakorlatorientáltságát. Így a közgazdasági mellett azt a személyes prakticizmust is, amellyel 1956 októberétől kezdve távolságot teremt maga és a politika között. Kornai stílusa kevéssé nevezhető élvezetesnek, lebilincselőnek, de lebilincselő a történet - a magyar történelem, nagyon érdekesek a magyar politikai és tudományos közélet szereplőiről adott jellemzései, az általa megélt szituációk.
Nádas Péter tavasszal megjelent monumentális regényéről, a Világló részletekről Radnóti Sándor írt kritikát a Jelenkor nyári számába. Ennek egy részlete az interneten is olvasható.
És a saját Olvasónaplóm júniusból.
Címkék: Radnóti Sándor Nádas Péter
Munka (könyvszerkesztés) befejezve, a háttérzenét felváltja a tudatos zenehallgatás, -nézés, persze ez is számítógépen. Kedvencem a medici.tv. Most éppen a Verbier Fesztivál egy júliusi koncertjének felvételét nézem. Takács-Nagy Gábor vezényli a Fesztivál - fiatalokból álló - Kamarazenekarát. Egy számomra eddig ismeretlen, röpke, opus-szám nélküli Beethoven után most éppen Haydnt játszanak, mosolygósan, örömmel. Lesz még egy Schumann-szinfónia (a "Tavaszi"), aztán a második részben Sir András Schiff játssza Brahms 1. zongoraversenyét.
Nektek is kellemes vasárnap estét!
Újságírók mindenkori végső menedéke az évfordulónaptár. De az emlékezés egy régmúlt eseményre csak akkor érdekes, ha valamiért aktuális; felidézni valakit, aki már rég nincs köztünk, csak akkor éri meg, ha mégiscsak velünk van, beszél hozzánk. Egykori rádiós kollégám, Simkó János a Facebookon ma az 1955. augusztus 12-én elhunyt Thomas Mannra emlékez(tet)ett. Ezzel a novellarészlettel:
„Csókolj meg - mondta a púpos. - Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt - s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.
A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt - Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a "Poveretto!" kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.
Ugyanekkor azonban - a kacagás még tartott - a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.”
*
S nekem persze rögtön eszembe jutott egyik kedvenc versem, a Thomas Mann üdvözlése; abból is ez a négy sor:
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
A Mario és a varázsló pedig itt olvasható
Utolsó kommentek