Már rég rájöttem, hogy itthon, magában Budapesten is legalább annyi felfedezni való van számomra, mint bárhol Európában; annyi legalábbis van, mint amennyi egy pár napos városlátogatásba belefér külhonban. Egy időben azt csináltam, hogy vasárnap délelőtt például valamely metróvégállomáson felültem egy egzotikus (kék) buszra, és elvitettem magam, mondjuk, Pestszentimrére, s ott bóklásztam egy-két órát. De ugyanilyen jó lassan, ráérősen, nyitott szemmel sétálgatni bárhol a Teréz- vagy az Erzsébetvárosban.

Az utóbbi években viszont megszaporodtak és diverzifikálódtak a szakemberek által vezetett budapesti városnéző séták. Tegnap Kőbányán voltunk a BUPAP-pal, bő háromórás séta, benne kb. egy óra a föld alatt, a hajdani sörgyári pincerendszerben - egy pici szeletében -, a még hajdanibb kőbányák labirintusában. Odalent a hőmérséklet 15-18 fok, fent 33. A pincén kívül a fő látványosság két Lechner-remekmű volt: a Szent László-templom és a Szent László Gimnázium. Fantasztikusak, és "természetesen" mostanáig egyikben se jártam. Ja, és azt se tudtam, hogy Budapest mértani középpontja Kőbányán, a Csajkovszkij parkban - 1950 előtt a Dreher-villa nagyközönségtől elzárt parkja - van.

Megint TGM. Nem biztos, hogy sokan végigolvassák TGM legújabb publicisztikáját a hvg.hu-n, mert az első fele - tettetett álnaivitásával és a múlt megszépítésével - elég riasztó. A második fele viszont érdekes (mondhatnám: a szokásos TGM, és hát az ember néha szívesen hallgat már ismert meséket).

Szóval TGM kiindulópontja az, hogy az Orbán-rendszer legalább 2026-ig fennmarad. Mi hát a teendő? - teszi fel a kérdést, de (eltérően a "Sto gyélaty?" csernisevszkiji és lenini kérdésével, meg se próbál rá válaszolni, illetve csak azt mondja el, hogy miért nem lesz semmi. Innen idézek: 

"Hogyan lehet fönntartani az ellenállás szellemét olyan légkörben, aminőben az államtól független civil társadalom az egyéni és csoportérdekek hedonista-utilitárius fölfogását vallja magáénak, amely szélsőségesen szkeptikus minden gondolattal szemben, és amelyre riasztó mértékben hat a kommersz álkultúra? (Nem fogják elhinni, de vannak olyan értelmiségiek, akik sportközvetítéseket és tévésorozatokat néznek, trendi ponyvát olvasnak. Úgyis mindegy – gondolhatják.) A gagyitévé, a poprádió és a bulvármocsok mellett az ún. közösségi médiákon (beleértve a YouTube-ot) és a blogoszférában az írástudatlan középkori jobbágyságra jellemző, primitív babonák és híresztelések terjednek a nyelvtantól megszabadult neomagyar idiómában. A „magas irodalom” megtévesztő címkéje alatt olcsó lektűr terjed a kritika cinkosságával. A független internetes sajtó színvonala meredeken zuhan, a médiák kilenctizedét pedig a kormányzó oligarchia egyenirányúsított uszító propagandája tölti be a „szórakoztató” szemét mellett.

Valaha, évtizedekkel ezelőtt már olvastam (1977-ben jelent meg), de persze szenilitásom folytán nem igazán emlékeztem rá, csak képek maradtak bennem, és a könyv hangulata. Most a Világló részletek (lásd néhány előző bejegyzésemet) után éreztem fontosnak, hogy újra elővegyem. És rá kellett jönnöm, hogy annak idején valószínűleg nem olvastam végig. Plusz a felejtés. Borzasztóan érdekes volt most kicsinyítve - kisregény-terjedelemben -, mondhatni: kísérleti formában látni a Világló részletek idő- és beszédsíkokat tobzódva váltogató, szimultán montázstechnikáját. De persze nem csak az írói technika tanulmányozása miatt volt érdemes elolvasni. Lebilincselő mese egy kisfiú világáról, benne családdal, Rákosi-rendszerrel és a zsidó nép mitikus történetével; egy titokzatos kerttel, kutyával - meg némi gyerekkori homoerotikával.

Ez az ország mindjobban hasonlít egy elmegyógyintézetre. A mai hülye - jobban mondva hülyítő - Manninger Jenő, Keszthely fideszes országgyűlési képviselője. Aki követte pályafutását, tudhatja, hogy mindig egy g...i volt. Most az ellen tiltakozik, hogy migránsokat telepítsenek a városába. Hogy valójában miről van szó - és miről nincs -, az megtudható a Migration Aid közleményéből.

"Biztosan ti is játszottátok gyerekkorban azt a játékot, hogy leültök egymás mellé sorban, az elsőnek a sorban ki kell találnia egy mondatot, a szomszédja fülébe súgja, aki az ő szomszédjába… és az utolsónak a sorban hangosan ki kell mondania, ő mit értett a neki súgott szövegből. Aztán elmondja az első ember, hogy ehhez képest ő mit talált ki és indul a nagy nevetés. Egy ilyesmi játékot játszott az elmúlt két napban az a több ezer magyar állampolgár, akik elkövetik azt a hibát, hogy kizárólag kormánypárti sajtóorgánumokból, blogokról tájékozódnak..."  Folytatás itt.

Ha az előző bejegyzés címe a gyomrom állapotáról szólt, ma ezt írhatnám: elhányom magam Balogtól, aki immár Semjénnel vetekedően undorító figurává nőtte ki magát. (Érdekes vetülete a történelmi katolikus-református ellentétnek - vigyázat, vicceltem.)

Mint emlékezetes, két hete Balog Tusnádfürdőn arról elmélkedett, hogy a magyar kormány számára se eldöntött kérdés, hogy erőforrásnak vagy tehertételnek tekintse-e a határon túli, magyarul beszélő cigányokat. A kijelentés undorító, embertelen volta meglehetős felháborodást váltott ki azok körében, akiknek még jelent valamit az a fogalom, hogy "ember". Balog nyilván nem tartozik ebbe a körbe, hiszen minisztériumát is valamely fideszes yuppie által a HR-ből lefordított és magyarul szörnyen hangzó terminus jelzi.

Szóval ez a figura két hét után, tegnap alkalmat talált - az alkalom a roma holokausztról való megemlékezés -, hogy visszatérjen korábbi szavaira. Az MTI szerint ezt mondta: a döntést, amelyet Magyarországon a magyarországi romákról meghoztunk, meg kell hozni az elszakított nemzetrészek tekintetében is, és akkor erőforrás lehet az, ami ma még nem az. Balog emlékeztetett, a magyarországi cigányságra erőforrásként tekint a kormány.

Egy mondatban valószínűleg nem lehet többet és undorítóbban hazudni.

(Mint várható volt, nem tudom tartani a mindennapi megszólalást; más dolgom van, elfelejtem.)

Mint az közismert - mármint annak, aki figyelemmel követi a blogot - TGM-rajongó vagyok. Nem mintha mindig minden szavával egyetértenék, de alapvetően az ő (jelenlegi) világnézete, politikai alapállása áll hozzám a legközelebb a közélet mai szereplői közül. Pluszban a hihetetlen műveltsége - és esze. Így hát nem volt abban semmi különös, hogy amikor ma nem volt túl sok kedvem felkelni és nekirugaszkodni e hőség sújtotta napnak, ágyban olvasással halasztva az elkerülhetetlent, s restancia-ledolgozásként az Élet és Irodalom múlt heti száma volt soron, "belebotlottam" TGM bő másfél kolumnás (hírlapi oldalas) írásába, címe: "Filozófia zsarnokság idején". A téma bármennyire csábító is, a terjedelem riasztó, de hát a kötelesség az kötelesség. Elég hamar abbahagyom az olvasást, mert kiderül, hogy az ókori görög filozófiával foglalkozó Steiger Kornél Epiktétosz-fordítását ünnepli. Továbbá - bónuszként - megint porig alázza a hozzám hasonló átlagos És-olvasót, megcsillogtatva félelmetes olvasottságát, sorolja azon szerzőket, akiknek még a nevét se hallottam, s hozzáteszi: de hiszen őket mindenki ismeri... Na, jó, ez nekem nem kell, döntök, de szokás szerint beleolvasok a közepébe, és ... és aztán kénytelen vagyok visszamenni az elejére és tisztességgel átrágni magam az íráson. Amely egyébként érdekesnek, helyenként lebilincselőnek bizonyul. Nagyon leegyszerűsítem a dolgot. Arról van szó - és tényleg nagyon hiányos a filozófiai műveltségem, s a görög filozófia külön nem érdekelt -, hogy a sztoikus filozófia a "hogyan legyünk boldogok?" kérdésre keresve választ, elkülönítette egymástól azokat a dolgokat, amikre befolyással lehetünk, azoktól, amik akaratunkon, cselekvési lehetőségeinken kívül esnek - és elsősorban ilyen a politika. Nem kérdés, hogy jó-e, erkölcsös-e egy adott hatalom, kormányzat, mert mivel kívül esik a cselekvési, befolyásolási lehetőségeinken, nincs értelme a kérdésnek. Nincs politika és nincs közösség. Magánembernek - görögül: idiotész - kell lennünk! Csak azzal szabad foglalkoznunk, amire hathatunk, ami rajtunk múlik, és főleg: a bensőnkből kell megteremteni a világunkat, ez a nyugalom, a harmónia, a boldogság kulcsa. A filozófiatörténeti fejtegetések után TGM persze kiköt a mában, és e sztoikus filozófia mai, terapeutikus megnyilvánulásaként említi a női magazinokat, az életvezetési tanácsadó könyveket, rádió- és tévéműsorokat, írók gasztrokönyveit - és blogjait.

Az esszé utolsó bekezdése: "Ebből - a sztoikus tapasztalat nyomán - visszakövetkeztethetünk arra társadalomra, amelyben ez a terapeutikus kultusz megszületik és újjászületik, s amelyben a szabadság és a közösség egymás ellentéte, s amelyben a ráció és a szubjektum idegenként tud egymásról, s az egyik nem hisz, nem hihet a másikban.

Csak görögül - még fordításban is - sokkal jobban hangzik."

Három hete voltam Berlinben...

Családi ebéd, sütöttem, főztem. Jót. Nemcsak öcsémék mondták, nekem is ízlett. Úgy tudják, szeretek főzni, a feleségem is úgy tudja (ő nem szeret és nem is tud főzni). Tévednek, a dolog kicsit bonyolultabb. (Tegnap figyelmeztetett egy barátom, hogy gyakran használom ezt a szófordulatot.) Szóval, a dolog úgy áll, hogy szeretek enni, és szeretek jót enni. Másrészt gyerekkorom óta sokat segítettem anyámnak a konyhában (konyhán?). Gyerekkorom óta őrzök bizonyos ízeket, és vannak ételek, amiknek az elkészítése rítussá, anyámra való emlékezéssé is vált. A családi ebéd rítusát is otthonról hoztam, ahogy azt is, hogy ajándék lehet egy tepsi zserbó vagy két rúd karácsonyi bejgli vagy egy születésnapi ebéd.

Nem azért főzök, mert szeretek főzni - bár a főzés bizonyos fokig szórakozás, talán azért is, mert nem kell mindennap főznöm. De a főzés munka, időrabló és néha fárasztó tevékenység, különösen ha hozzáveszem a bevásárlást és a mosogatást is. De ha egyszer munka, akkor azt komolyan kell venni, beleadni tehetséget, képzelőerőt és persze precizitást is. A külső szemlélő (például a feleségem) azt látja, hogy belemerülök a dologba, fontos számomra, hogyan sikerült az adott fogás. Tehát nyilván passzió az egész. L....t! Viszont tényleg örülök, ha öcsémék vagy valamelyik barátom - lehetőleg családostul - eljön hozzánk, és én egy jó ebéddel vagy vacsorával ajándékozhatom meg őket. Plusz a beszélgetés.

Ma délután ezt hallgattam:

Rég nem tettem, noha hajlamos vagyok a nosztalgiára, de az Illés, úgy látszik, olyan mélyrétegeket érint - konkrétan az ifjúkori illúzióim, mint kiderült: ostobaságom, amibe nem volt kedvem belesüllyedni. Most úgy került elő, hogy egy kedves ismerősöm azt írta e-mailben: "Nem akarok Orbanisztánban meghalni." Mire válaszul felötlött és azonnal elküldtem neki az "Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat" refrénű Illés-dalt (ennek az összeállításnak a 9. darabja).

Egyetemistaként lehetőleg minden vizsgaidőszakot azzal kezdtem, hogy elmentem egy Illés-bulira. "Rongyosra" hallgattuk lemezeiket, az első szerelem dala is Szörényi-Bródy volt, igaz, Koncz Zsuzsa énekelte. De hát ő odatartozott. A 70-es, 80-as években sokat jelentettek nekem a Bródy-szövegek, az ember ugyanazt érezhette, mint, mondjuk Hofinál: belülről vagyok ellenzéki. Ezt most nem magyarázom tovább...

*

Idevágó korábbi bejegyzések:  A játék szent;   Szóudvar 1.: Egyenrangú;    

(Ez valójában egy tegnapi - júl. 26-ai - bejegyzés, de a rendszer valamitől visszatette vázlatba, és most mai dátummal jelenik meg.)

Egy ideje gondban vagyok a blogommal, felmerült bennem, hogy abbahagyom, hiszen gyakorlatilag már mindenki felhagyott a blogolással, akiket egy évtizeddel ezelőtt követtem, akikkel együtt kezdtem, akikkel ösztönöztük is egymást. Elég ritkán írok, abbahagytam sorozatokat, lelassultam, ellustultam, van hogy azzal beszélem le magamat egy témáról, hogy miért éppen ezt írjam meg, amikor még azt se írtam meg. Ezzel szemben áll viszont konzervatív ragaszkodásom ahhoz, ami van, ami már az enyém - meg kétségtelen exhibicionizmusom. Szóval (egyelőre) nem hagyom abba, hanem mostantól - lehet hogy csak egy pár napig, talán csak holnapig, de lehet hogy tényleg hosszabb távon - kényszerítem magam, hogy mindennap írjak valami rövidet, aktuálisat. (Ami sokszor csak azért lesz aktuális, mert éppen az jut az eszembe.) Ez lesz a "Napi", amelynek alább következik az első darabja.

*