Állítólag a "Hallgatag Hercegként" is emlegetett Orániai Vilmostól (1533-1584) származik, én ma egy 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténész, esszéista, Veress Dániel levelében találtam:

A vállalkozáshoz nem kell remény, a kitartáshoz nem kell siker.

Ennyi. És ennyi volt a "Napi" sorozat is, mert - mint azt előre sejtettem - nem tudom tartani a "minden napra egy tojást" tempót. Ehhez egyébként semmi köze a fenti idézethez, Ezentúl is megszólalok, ha van közlendőm. Lectori salutem!

Zavarbaejtő meg rabul ejtő regény. Első megközelítésben egy 15-16. századi szent ember - sztarec - története, de valójában időn és téren túli kalandozás emberi sorsok és kapcsolatok között; szerelem, történelem, filozófia és misztikum elegye. Mozaik és órási freskó. Három részlet:

Furcsa dolgot mondok neked. Egyre inkább úgy érzem, hogy idő nincs. A világon minden az időn kívül létezik, különben hogyan ismerhetném a még meg nem történt jövőt. Úgy gondolom, Isten kegyelméből adatott nekünk az idő, hogy ne zavarodjunk össze, mert az ember tudata nem tud egyszerre magába fogadni egyidejűleg minden eseményt.. A gyengeségünk miatt vagyunk időbe zárva.

   Vagyis szerinted a világvége már folyamatban van, kérdezte Arszenyij.

    Nem zárom ki ezt a lehetőséget. Hisz megtörténik az egyes emberek halála, ez talán nem személyes világvége? Végtére is a világtörténelem csak a személyes történet része.

*

Hajdanában a Freeblogon vágyott kiváltság volt megjelenni az Anna szerkesztette főoldalon. Néha megesett velem, ezt általában Máté jelentette nekem, s ilyenkor büszkeség töltötte el blogger-lelkemet. Aztán megszűnt a Freeblog, és én átköltöztem a blog.hu-ra, nem tudva, hogy ez az indexhez tartozik. Sohase szerettem az indexet, mert más a véleményem az újságírásról, utálom a bulvárt. Mire rájöttem, már nem vállaltam újabb költözést. Kb. évente kétszer a blog-hu szerkesztőjének a figyelmét felkelti valamely írásom, kiteszi a főoldalra, s ilyenkor akár százszorosára is megnő a ras2 blog látogatottsága. Két éve ennek köszönhetően kellett megválnom egy önkéntes munkától: egy roma srác mentorálásával elszenvedett fiaskómról Kudarc címmel írtam bejegyzést, amely aztán az index blogoldalán "A felzárkóztatás tökéletes kudarca" címmel jelent meg, ami persze már egészen mást jelent. Vonzotta is az olvasókat, bőszen cigányoztak a kommentekben. S bár természetesen nem írtam meg, hogy hol történt a dolog, és nem írtam le a srác nevét, a tanoda főnökasszonyának ez ürügyül szolgált az azonnali kirúgásomhoz. 

Tegnap délelőtt egy újabb - ezúttal politikai témájú - bejegyzésem került ki néhány órára a főoldalra. 3800 letöltésnél tartok és 87 kommentnél. Utóbbiakból mindössze kettő az én reagálásom, a maradék 85 legalább kétharmada viszont egymást mocskoló, komcsizó és fityiszező trollok megnyilvánulása. Semmi okom örömre, büszkeségre. 

Mottó: A morbid anekdota szerint 1938-ban a Bécsbe bevonuló Hitlert ezzel üdvözölték a zsidók: „Heraus mit uns!” (Ki velünk!)

Kínos látnom, ahogy baloldali, liberális, „balliberális” ismerőseim Facebook-bejegyzésekben, kommentekben okádnak tüzet-vizet a Momentumra, mondván, a Fidesz-segédcsapata, Orbán hatalomban maradását segíti az ellenzéki összefogás elutasításával. Ennek „bizonyítéka” a visszatérő vád, hogy semmit nem mondanak a politikai céljaikról – ami persze nem igaz, csak el kéne látogatni a momentum.hu-ra vagy megnézni hetenként jelentkező vlogjukat, az XYZ-t. 

Utóbbi egyébként kulcs ahhoz, hogy miért utáljuk – utálják – a Momentumot. Az Y és Z generációt, a 80-as, 90-es években születetteket, vagyis a rendszerváltás után szocializálódottakat képviselik, nem pedig minket, akik gondolkodásunkban, reflexeinkben az előző rendszerhez – és az előző rendszerben gyökerező rendszerváltáshoz – kötődünk. A momentumos fiatalok őszintén – ha tetszik: gátlástalanul – hirdetik, hogy túl akarnak lépni rajtunk, a rögeszméinken, az ideológiáinkon, barikádjainkon és árkainkon, az egész világunkon. Normális, élhető országot akarnak. Túllépni e mai kocsmán…

"Az írott szó rendbe teszi a világot. Megállítja az áramlását. Nem hagyja, hogy szétmaszatolódjanak a fogalmak... Történjék később bármi, ha leírták a szót, az már megvalósult." (Vodolazkin: Laurosz)

Már rég nem nosztalgiázom egykor szeretett munkahelyem, a Magyar Rádió után. Ma mégis. A Rádióújságot (MTV Részletes, természetesen) böngésztem, és belebotlottam egy szerkesztő-műsorvezető nevébe. Talán 1988 lehetett, ő ifjú munkatársa az Irodalmi Osztálynak, én műsorigazgató-helyettes. Karácsonyra készített, 25-30 perces műsorát hallgattuk le. (Ez a "dolog", a lehallgatás, amelyen kiemelt fontosságú műsorok átvételénél nemcsak az adott műsorosztály illetékese, hanem a Műsorigazgatóság képviselője is jelen volt, nyilván a cenzúra egyfajta maradványa volt.) Egy kollégám fanyalogva a hibákat - esztétikai hibákat - kezdte sorolni, mire én azt mondtam: "Először is szögezzük le, hogy ez egy gyönyörű műsor." A nálam 10-15 évvel fiatalabb sráccal - az említett műsor készítőjével - aztán egyszer-kétszer együtt fröccsöztünk-dumáltunk a közeli kocsmában. Világos volt, hogy némileg máshonnan nézzük, másként látjuk a világot, de ez nem akadálya, inkább ösztönzője volt a jóízű beszélgetéseknek. Snitt. Aztán én távoztam a Műsorigazgatóságról, évekkel később a Rádióból is. Bő egy évtizeddel első találkozásunk után, amikor megpróbáltam műsorkészítőként visszatérni a Rádióba, nála is próbálkoztam, belpolitikai rovat- vagy szerkesztőségvezető volt, már nem emlékszem a pontos titulusára. Az első telefonhívásra fogadott, kedvesen, készségesen, és azonnal felemlítette azt a bizonyos - általam már elfeledett - műsorátvételt, és a véleményemet. Megígérte, hogy segít. Soha többé nem jelentkezett (én egyébként akkoriban, s még egy jó ideig félévenként hosszabbított szerződéssel, részmunkaidősként, adminisztratív munkakörben dolgozhattam a Rádióban, aztán 2001 őszén ez is megszűnt), azóta se beszéltünk egymással. Az utóbbi másfél évtizedben ritkán fordult elő, hogy belehallgattam a Kossuth Rádióba, de néhányszor "belefutottam" műsorába, megszólalásába. Pillanatok alatt eltekertem, kikapcsoltam a készüléket. Semmi közünk többé egymáshoz, ég és föld a "hallható" világszemléletünk, s ma elképzelhetetlennek tartom, hogy leülnénk fröccsözni... Nincs ez jól így.

Habent sua fata libelli (quemadmodum nos omnes).

Ma egy kedves ismerősöm 40. születésnapját ünnepeljük. Hosszas gondolkodás után azt találtam ki, hogy egy, a születése évében kiadott, Körkép 77 című elbeszélés-antológiát ajándékozok neki. Kedd délelőtt azonban hiába jártam végig a Múzeum körúti antikváriumokat, nem találtam, sőt volt, ahol a tulaj megvetően közölte, hogy "Körképet nem veszek". Este, már itthon, a bookline.hu-hoz fordultam; bőségesen van nekik, és a kiírás szerint 2-5 napos határidővel vállalják a szállítást. Megrendeltem - naná, hogy csak a jövő hétre ígérik. És akkor eljött a nehéz pillanat, hogy a saját példányomhoz nyúljak. Az egyébként hiányos sorozat egy felső polcon lakik - a (szintén hiányos) Világirodalmi lexikon fölött, Marx és Lukács György alatt -, vagyis az (újra)olvasás csekély esélyével. Fölnyújtózkodtam és levettem. A borítóján egycentis szakadás, de egyébként kifogástalan. Hátralapoztam a tartalomjegyzékhez, hogy mégis tudjam, kiket ajándékozok - és aztán olvasni kezdtem a novellákat: Csurka, Déry, Esterházy, Hernádi Gyula, Illés Endre, Karinthy Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil,  Mándy Iván, Rákosy Gergely, Szakonyi Károly, Vámos Miklós, Vészi Endre. Az összesen 24 novella fele. Nagy élvezet volt - meg szégyen, mert rájöttem, hogy én ezeket anno nem olvastam. 

Kordokumentum: nemcsak a fiatal (és szelíd) Mick Jagger, hanem az öltönyös-nyakkendős közönség is.

https://www.facebook.com/stonesdata/videos/1156565527788996/

Mintha egy - alapból homályos - ballada sorait összekevernék, de a végén mégis összeáll a tragikus történet. Halottak kísértenek - élnek, mesélnek - egy szellemfaluban, ők igazítják el az odaérkező főhőst(?), Juan Preciadót, mondják el neki apja, a zsarnok földesúrrá vált Pedro Páramo történetét. Olvasod a bekezdésekre tördelt szöveget, és a bekezdés végéig nem lehetsz biztos benne, ki beszél, hogy egyáltalán élő-e vagy holt az illető, valóság vagy álom, amit elmond. De azért előbb-utóbb kiderül.

Soha korábban nem hallottam a mexikói Juan Rulfóról, Tibi barátom ajánlotta a könyvet néhány hónapja, s tegnap hoztam ki a könyvtárból. (170 oldal az egész, úgyhogy már végeztem is vele.) Persze közben tájékozódtam. 1955-ben jelent meg a Pedro Páramo, s az elmúlt bő félévszázadban kultikus művé vált. A García Márquez által ismertté tett mágikus realizmus előfutárának tekintik, Borges szerint a világirodalom egyik csúcsa. Én "csak" írástechnikailag nagyon érdekes, lebilincselő olvasmánynak tartom.

A Bartók rádióban most lett vége - szerintem - minden idők legjobb Carmen-felvételének. Leontyne Price, Franco Corelli, Robert Merrill, Mirella Freni. Fantasztikus hangok. A Bécsi Filharmonikusokat Herbert von Karajan vezényelte. 1963.