Aki beleolvasott már ebbe a blogba, sejtheti, hogy Orbán, illetve Juhász Péter közül melyiket választanám. A tegnapi füttyös akción azonban eltöprengtem. Nagyon egyetértek azzal, ha bárki bármilyen módon belefojtja (megpróbálja belefojtani) Orbánba a szót (ha már megfojtani nem lehet). Azzal sincs bajom - sőt -, hogy a nemzeti ünnepen ellentétes politikai vélemények hangzanak el. De legyünk tisztában azzal, hogy a Múzeum kerti ünnepségre nemcsak Orbán-fanok mennek el, hanem nagyon sok olyan ember, családdal, gyerekkel, aki "csak" a 48-as forradalmat akarja megünnepelni, egy számára fontos érzést akar átélni. Juhászék őket sértették meg (és fordították szembe nemcsak önmagukkal, hanem valószínűleg az egész demokratikus ellenzékkel).

*

A blogon már többször említett bagi cigánytelepi önkénteskedés mellett másfél éve van egy másik önkéntes munkám is, a Politikatörténeti Intézet levéltárában is dolgozom (fizetség nélkül) heti néhány órát. Ősz óta Gáll Ernőnek, a kolozsvári Korunk egykori főszerkesztőjének a levelezését "jegyzékelem" - és olvasom. Érdekes, izgalmas, időnként megrendítő olvasmány erdélyi és Erdélyből elszármazott - többségükben baloldali - értelmiségiek gondolataival találkozni. A mai "találatok" közül két mondat (Gáll egyik levelező- és eszmei partnerétől), ami valamiért megragadott. Egy, a 80-as évek romániai diktatúrája, majd a 90-es évek magyarországi viszonyai által neurotizált férfi írja 1994 júliusában: "Ma a lövészárkok az emberi lelkeken vágnak keresztül." Ugyanő Mikes Kelement idézi egy levelében önmaga múltjára visszatekintve: "Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok."

A 20. századi modern irodalom egyik jellemzője a "mindentudó elbeszélő" trónfosztása. Thomas Mann viszont a maga ironikus önreflexiójával felvállalja a klasszikus regényíró mindentudását - vagyis a cselekményen kívüliségét, felettiségét -, s ezt visszatérően hangsúlyozza a Józsefben. Ennek egyik alapmotívuma, hogy József lényegében megismétli apja, Jákob sorsát - ahogyan Jákob maga az ősapáét, Ábrahámét (lásd még az egyik előző bejegyzést). Ehhez kapcsolódik a történés - az "önmagát elbeszélő történet" - és a történetet elbeszélő narrátor megkülönböztetése.

"Későbbi, kényesebb 'eset' a Józsefé, fiú-eset, könnyebb és mulatságosabb tán, mint az atyáé, de nehézkesebb, fájdalmasabb, érdekesebb is, és az atyai előélet egyszerű alapszínei és mintái alig ismerhetők föl abban az alakban, ahogy az övében visszatérnek. Például mi lesz ebben a Ráhel-gondolatból és előképből, a szelíd és klasszikus életalapképből - milyen fonák és életveszélyes arabeszk! Láthatjuk: mi itt a készülő, mi a már meglevő, mert lejátszódott, amikor a történet önmagát elbeszélte, és mi az, ami az idő és az egymásután ismét beiktatott törvénye szerint még nincs újból soron - hatalmas-borzongatón vonz ez bennünket; kíváncsiságunk iránta, ez a sajátságos kíváncsiság, amely tud már mindent, és nem annyira a tapasztalatnak, mint inkább a közlésnek szól, eleven bennünk, és újra meg újra megkísért a vakmerőség, hogy elébe vágjunk az uralkodó ünnepi órának. Így van ez, ha a kettős értelmű 'egykor' űzi varázslatát; ha a jövő múlt, minden rég lejátszódott, és csupán ismét le kell játszódnia a határozott jelenben!

Amit tehetnénk türelmetlenségünkben, hogy kissé lazítsunk a gyeplőn, az annyi, hogy a jelen legszűkebb fogalmát némileg kitágítjuk, és az egymásután nagyobb tömegét vonjuk össze egységgé és szabadon kezelt egyidejűséggé."

Előző bejegyzésemben egy zárójeles megjegyzéssel utaltam arra, hogy mintha divat lenne háttérbe szorítani (sutba dobni?) klasszikus műalkotásoknak a magyar irodalom – sőt mindennapi gondolkodásunk – kincsévé vált fordításait, s példaként – az általam egyébként nagyra becsült – Nádasdy Ádám Dante- és Shakespeare-fordításait említettem. Attila barátom hozzászólásában viszont természetes igénynek mondta, hogy közelebb kell hozni a mai emberekhez a régi, a mai fiatalok számára már érthetetlen (pl. Babits-) szövegeket, hiszen „a kulturális tartalmak sincsenek kőbe vésve”. Nos, ezen az alapon talán magukat az alapműveket, a Szophoklész- és Shakespeare-drámákat, meg a Divina Commediát is át kéne írni. És a művek helyett tulajdonképpen elég a 100 híres regény. (Hú, de jó szolgálatot tett az orosz irodalom szigorlatomra; így aztán az akkor még riasztó Háború és béke megmaradhatott évtizedekkel későbbi felhőtlen szórakozásnak.)

Bizonyára sznob, elitista bölcsész vagyok, de tényleg úgy gondolom, hogy vannak dolgok – és a művészeti alkotások ilyenek –, amikért meg kell dolgozni. Utánanézni, adott esetben gondolkozni.

Az ember (én) időnként megáll, újraolvas egy-egy mondatot, bekezdést, (gondolatban) csettint a nyelvével - hogy stílszerű legyek: megcsókolja az ujjai hegyét -, és azt mondja, igen, ezért érdemes több száz oldalt is elolvasni. És eltöpreng azon is, most Thomas Mannt vagy Sárközi Györgyöt olvastam. Nincs kezem ügyében a német szöveg, s hiába is lenne, nem tudnám igazán összevetni, de azt hiszem, ez is a magyar fordításirodalom egyik csúcsa. (Bár ezeket a csúcsokat mostanában divattá vált dombokká fitymálni - lásd pl. Nádasdy Ádám esetét Babits Dante-fordításával, vagy a klasszikussá vált magyar Shakespeare-szövegekkel.)

"És Eliézer örült, mikor megjöttek a testvérek, ezek azonban nem örültek."

"[M]egértették, hogy az atya félig-meddig József gyilkosainak tartja őket, mint ahogy csakugyan félig-meddig azok is voltak, és csak véletlenül nem egészen. Ezért módfelett bánkódtak, hogy az atya félig egész gyilkosoknak tartja őket, és megátalkodtak." 

Természetesen igaza van Egy nagyinak, aki az előző bejegyzést kommentálva azt írta, minden oldalról lehetne valamit idézni - ezért is mondom, hogy "fürdök a szövegben". De mégse másolhatom ide az 1500 oldalt (és még mindig csak a 340-iken tartok). Mégis van, amikor nem tudom türtőztetni magam; most filozófiailag:

"[B]izonyos értelemben Ábrahám Isten atyja volt. Igaz, hogy csak megpillantotta és elgondolta Istent; a fenséges tulajdonságok, melyekkel fölruházta, Istenben eredendőleg megvoltak, nem Ábrám volt szülőatyjuk. De bizonyos értelemben nem ő volt-e mégis, amikor fölismerte, tanította és gondolkodva megvalósította azokat? Isten hatalmas tulajdonságai ugyan Ábrahámtól független adottságok voltak, egyben azonban benne és általa is voltak; tulajdon lelkének hatalma bizonyos pillanatokban alig volt elválasztható tőlük, közéjük sorakozott, és megismerőn egybeolvadt velük, és ez volt a szövetség eredete, amelyet aztán az Úr Ábrahámmal kötött, és amely csupán külső megerősítése volt egy belső ténynek; de ez volt az eredete Ábrám istenfélelme sajátos jellegének is. Mert noha Isten nagysága valami tőle független félelmetes magánvalóság volt, ugyanakkor azonban bizonyos mértékben tulajdon lelki nagyságával volt egyenlő, és ennek volt szülötte, ennélfogva ez az istenfélelem nem volt csupán félelem a szó tulajdonképpeni értelmében, nem csupán reszketés és remegés, hanem kapcsolat, belső viszony és barátság is, mindkettő egyszerre, és valóban az ősatya néhanapján olyan módon bánt Istennel, amely ég és föld csodálkozását joggal kelthette volna föl, e viszony meghitt kiváltságosságának tekintetbevétele nélkül."

És a szomorúan-kedélyesen bölcs folytatás:

"Ahogy például Szodoma és Gomora pusztulása alkalmával az Úrral barátilag alkudozott, az, tekintettel Isten félelmetes hatalmára és nagyságára, már közel járt a botránkoztatóhoz. De persze kit botránkoztatott volna meg, ha nem Istent - aki ezt eltűrte tőle?

- Halld, uram - mondotta akkor Ábrám -, vagy így, vagy úgy, vagy az egyik, vagy a másik! Ha meg akarod tartani a világot, ne követelj igazságot; de ha igazságot akarsz, akkor vége a világnak. Két végén húzod a zsinórt, világot is akarsz és igazságot is benne. De ha nem lágyítod meg szívedet, a világ meg nem állhat." (Sárközi György ford.)

...[Ézsau] pontosan tudta, hogy minden történés önbeteljesülés, és hogy a történés azért történik, mert kiformált ősképe szerint meg kell történnie: azaz nem első ízben valósul meg, hanem ceremonikusan, és minta után jelenné lesz, mint az ünnepben, és visszatér, ahogy az ünnepek visszatérnek.

...a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak, és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál.

"József gyönyörködve hallgatta őt, s a nyelvtani forma, amelyben Eliézer tehetsége szerint kifejezte magát, semmi fanyalgást nem keltett benne, és nem botránkoztatta meg, hogy az öreg énje nem öltött határozott körvonalakat, hanem mintegy visszafelé nyílt meg, a múltba, elárasztotta a saját személyiségén túl levőt, és bekebelezett olyan élményanyagot is, melyre emlékezve s melyet fölidézve, tulajdonképpen s napvilágnál tekintve a dolgokat, első személy helyett harmadikat kellett volna használnia. De hát egyáltalában jelent itt valamit az a "tulajdonképpen", és vajon az ember énje egyáltalán ridegen önmagába zárt s szigorúan időbeli-testi határai közé szorított valami-e? Azok az elemek, amelyekből fölépül, nem tartoznak-e a világhoz előtte s kívüle is, és az a föltevés, hogy valaki nem azonos senki mással, vajon nemcsak a rend és a kényelem kedvéért megállapított elv, mely szándékosan figyelmen kívül hagy minden átmenetet, ami a személyes öntudatot az általánossal összeköti? Az egyéniség gondolata végre is abban a fogalomsorban áll, mint az egységé és egészé, összesé, mindené, és a megkülönböztetésnek általános szellem és egyéni szellem között akkoriban korántsem volt olyan hatalma a lelkek előtt, mint a mában, amit elhagytunk, hogy egy másik máról meséljünk, melynek kifejezésmódja a maga fölfogásáról hű képet ad, amikor a "személyiség" és "egyéniség" ideái helyett csupán oly tárgyilagos megjelöléseket ismer, mint "vallás" és "hit". (Sárközi György ford.)

Szép, hosszú listám van az elolvasandó könyvekről, de fütyülök rá. Tegnap - harminckilenc év után - ismét leemeltem a polcról a József és testvéreit, s "nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége". Tényleg "mélységesen mély..."

„Az a tény, hogy most itt ülök Moszkvában, félig túszként, félig kormányszintű vendégként, egész életem, egész politikai aktivitásom logikus következménye. Én magam teremtettem meg ezt a helyzetet. Erről lényegében nem 1968. augusztus 20., hanem 1948. február 25. döntött. Mert akkor egyértelműen saját meggyőződésemből és saját elhatározásomból csatlakoztam azokhoz, akik szintén egyértelműen és saját elhatározásukból alárendelték magukat Moszkvának, Moszkva céljainak – „mindörökre”. Most nem az a fontos, hogy miért tettem ezt és miért tették mások, hogy a nézetek és eszmék, amelyek ehhez elvezettek, helyesek vagy helytelenek, jól vagy rosszul értelmezettek voltak-e. Megtörtént, és én döntöttem így. Igaz, már több mint tíz éve tudom, hogy Moszkva a bűntények városa volt és nem akarom tovább szolgálni. De mit teszek ekkor? Meg akarom változtatni, nálunk, Csehszlovákiában, reformok útján, és eközben azt remélem, hogy Moszkvában is őszintén igénylik, hogy a bűnök korszakát lezárják, és ezért ezt számomra Csehszlovákiában is lehetővé teszik. Megvannak az okaim az ilyen vélekedésre, ám évek óta súlyos érvek léteznek, amelyek az ellenkező vélekedést igazolják. Ezeket az érveket azonban alábecsültem, nem vettem figyelembe, mert nem illeszkedtek reformkommunista koncepciómba.” (Bába Iván ford.)

 Zdenĕk Mlynař, a Prágai Tavasz egyik főszereplője, az 1968-as csehszlovákiai reformkísérlet után tíz évvel, már emigrációban idézi fel augusztus 26-ára virradó éjszakai gondolatait. Másnap belekényszerül, hogy Dubčekkel és a többi csehszlovák párt- és állami vezetővel együtt – hat nappal a szovjet (és többek közt magyar) invázió után – aláírja a megadás dokumentumát. Memoárja hallatlanul izgalmas „belső” beszámoló a prágai és moszkvai eseményekről, az 1968-as csehszlovák vezetés vitáiról, megosztottságáról, érzékletes portrékkal. Még érdekesebbek azonban – legalábbis nekem, aki végül is a politika iránt fokozottan érdeklődő kortárs voltam – az elemzések. Mlynař, miután megfosztották párttisztségeitől és 1970-ben a pártból is kizárták, korábbi hobbyját most már hivatásosként folytatta: etnomológus lett, vagyis a rovarok életét tanulmányozta, és e téren is meglehetős ismertségre tett szert. A tudós objektivitásával, a részletek és folyamatok megfigyelésére és precíz leírására irányuló törekvéssel elemzi saját gondolatait, indítékait, helyzetét és politikai nézeteinek változását.

Isten éltessen! - mondom gondolatban (és itt, a minket összekötő virtualitásban) valakinek, aki már több mint két éve halott. De hát velem van...

Húsz éve írta valaki egy magánlevélben (nem saját levelezésemből van):

"A legnagyobb bajunk nem az, hogy a világ rossz, hanem, hogy minden olyan kísérlet, amely a megjavítását célozza, eleve kudarcra van ítélve. Számunkra természetesen a szocializmus kudarca a legfájdalmasabb, hiszen ez a miénk is. Nem azt fájlalom, hogy ez a rendszer gajdeszra ment, hanem hogy ez lett belőle."