„Az oroszok őrültek. Köztudottan. (Ráadásul sosem volt egy valamire való demokráciájuk, csak ilyen cáratyuskáik, még a zseniálisnál zseniálisabb íróik sem voltak demokraták, gyakorlatilag egyik sem.)” Tegnap írta ezt R., kedves ismerősöm, intelligens, művelt fiatalember, aki azonban előszeretettel „tüzel csípőből” (lövés előtt niksz morfondír). Komment volt egy, a Facebookon általam megosztott cikkre, a 24.hu-s Nagy József rendkívül érdekes interjújára Putyinról, Oroszországról a nagy tény- és helyismerettel rendelkező M. Nagy Miklós műfordítóval (ajánlom elolvasni). Ez után némi vita keletkezett egy másik kommentelővel, aki lényegében kétségbe vonta a „demokratikus író” fogalom értelmét. Válaszában ismerősöm egyrészt megnevezte Dosztojevszkijt és Tolsztojt nem demokrataként (és Gorkijt demokrataként), másrészt úgy pontosított, hogy demokrata író az, akinek írásaiban „egyenlő rangú és méltóságú személy mindenik szereplő, származzon akárhonnan is”. Mert – tette hozzá – „alapvetően a gondolatoktól leszünk demokratákká”.

Némileg elidőznék a demokrácia, irodalom és oroszok háromszögben (hogy aztán a bejegyzés második részében legutóbbi olvasmányélményemről számoljak be). Előrebocsátom – amit e blog rendszeres olvasói tudnak –, hogy ruszofil vagyok.

Kéne írni valamit, már vagy tíz napja hanyagolom a blogot. Vannak aktualitások, persze, amik megszólalásra ingerelnek, de valahogy nincs kedvem, energiám tisztességesen megírni. Vagy éppen nem tudom, mit írhatnék, csak azt tudom, hogy kéne...

Az olaszországi szörnyű buszbaleset... Van mondat, szó, ami mondható, megfogalmazható? És van más, amiről lehet beszélni a felismerhetetlenségig halálra égett fiatalok tudatunkba vésődött - nem képével, "csak" - tényével?

Nem lehet, de mégis, ha már belefogtam. 

Meghalt Torgyán József. Nem siratom, de már nem is undorodom tőle, már tudom - tudjuk -, hogy történhet velünk borzasztóbb is ennél az erőszakos politikai bohócnál. Akire mellesleg, akik ismerték a rendszerváltás előtt is, úgy emlékeztek rá mint Cseh Mariska primadonna férjére, kedélyes társasági emberre. Aztán elirigyelte a színpadot. Megkapta. A sajtószabadságot az elkurvulással, a nézőt vonzó szenzáció hajhászásával összekeverő gátlástalan médiamunkásoktól. A vörös fejjel hülyeségeket üvöltöző agresszív paprikajancsiból a magyar tévézés friss "sztárjai", Havas és társai csináltak politikai tényezőt, nyilvánossághoz, ismertséghez segítve; így tudta legyűrni a negyven év hibernálás után újjáéledő Kisgazdapárt kiabálni nem, beszélni is csak alig tudó (talán) valódi politikusait. Kollégáimat csak a botrány érdekelte, így lett mindennapos tévéstúdió-vendég és országos "politikus" nemcsak Torgyán, hanem Csurka is...

A napokban van húsz éve, hogy egy merész ugrással az újságírásból, rádiózásból átváltottam a politikai kommunikációra, a Magyar Rádióból a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) Sajtóirodájába. (Miniszterelnök: Horn Gyula) Egykori kedves kolléganőm, a Sajtóiroda vezetője hívott, és engem izgatott az új feladat. A mai, Orbán-Habony-féle, több mint százfős pr-gyárhoz képest akkor ez egy manufaktúra volt: titkárnővel és hivatalsegéddel, valamint a miniszterelnök sajtótitkárával együtt kilencen voltunk – és ma már tudom, szánalmasan amatőrök. A névjegyemen jól mutató kormányfőtanácsos beosztást kaptam; őskommunista rádiós főnököm megjegyzése: „B… meg, ha nem jönnek a komcsik, te most kegyelmes úr lennél!” Noblesse oblige: míg fél évvel korábban a pulóverkészletemet újítottam fel, most beszereztem két új öltönyt – egyikük egy Pierre Cardin –, ingeket, nyakkendőket; koncerteken, színházban ma is ez képezi az eleganciámat. És meg kellett barátkoznom az akkor „bunkofonnak” titulált, féltégla méretű mobiltelefonnal. Amit nyáron aztán felváltott a Motorola összecsukható mini készüléke. (Reklámklipjén egy strandoló nő a bikinijéből húzta elő.) Pár „fontos” embernek adott ilyet a cég „tesztelésre”.

Az Országház félemeletén kaptam egy szép, pünkösdirózsa-bokorra néző szobát. (A Kossuth tér 1944 mintájú betonsivataggá változtatása jegyében a bokrot azóta eltávolították.) Kicsit előreszaladva: a MEH kötelékében eltöltött másfél évem alatt összesen három irodám volt a Parlamentben és egy a Képviselői Irodaházban.

"A történeteknek, azon kívül, hogy  megtörténtek, hogy vannak, lehet mondanivalójuk is? Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ízig-vérig józan ember vagyok. De talán mégis maradt bennem egy kevés irracionális hiedelem, például az a különös meggyőződés, hogy minden élettörténetnek, amelyben szerepet játszom, van valami értelme is, jelent valamit; hogy az élet, saját történetével elmesél valamit magáról, fokozatosan elárulja egyik-másik titkát, hogy úgy áll előttünk, mint egy rejtvény, amelynek értelmét meg kell fejteni, és a történetek, amelyeket életünkben átélünk, ennek az életnek a mitológiáját alkotják, és ebben a mitológiában található meg az igazság és a titok kulcsa. Hogy ez tévedés? Lehet, sőt valószínű, mégsem tudok lemondani arról, hogy állandóan próbálkozzam saját életem megfejtésével (mintha csakugyan rejlene benne valamilyen értelem, jelentés, igazság), nem tudok lemondani erről a szükségletről, még ha ez csupán a játszás szükséglete is (mint ahogy a rejtvényfejtés is játék).   (Rubin Péter fordítása)

P-nek

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

     (József Attila: Eszmélet)

„Nem szeretem a szükségszerűség szót, rossz íze van” – veti oda egy, az inkriminált szót tartalmazó megjegyzésemre ifjú beszélgetőpartnerem. Nekem rögtön József Attila – meg persze Marx – jut eszembe, és magyarázni kezdem, hogy ok-okozat, és hogy a látszólagos véletlen mögött megbúvó szükségszerű, de a röpke filozófiai csevelynek hamar vége szakad, hiszen számára nincs jelentősége. Én viszont elkezdem felfrissíteni hajdan szerzett (felületes) filozófiai ismereteimet, mert a dolog nekem fontos: a világról, a lét megismerhetőségéről, megérthetőségéről van szó. Közben persze értem a fiatalembert is: neki az élet a szabadságról, a korlátozatlanságról szól, ne jöjjek neki akkor gúzsba kötő szükségszerűségekkel. Szükségszerűség és szabadság – évszázadok óta témája a filozófiának.

Három év szünet után így született meg sorozatom újabb darabja, amely – elismerem – a korábbiaknál kissé nehezebben olvasható.

Éjjel 3-tól sorállás a 11-kor kezdődő ételosztásra

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok,
volt katona és filozofus
s - amit jobb tán, ha be nem vallok -
titokban buzgó drámaíró
és költője a kávéháznak,
ép elmém teljes birtokában,
versemet, mind az ezerszázat, 
amit megírtam és amelyet
még csak ezután írtam volna,
önszántamból és kényszer nélkül
reáhagyom az utókorra.

Alulirott, kiről közismert,
hogy rendes ember soha nem volt
és akit soha életútján
nem vezérelt morális szempont,
akinek elve: elvem nincsen!
s ha eljut végül majd a sírba, ezt az egyetlen életelvét
oda levinni úgyse bírja,
alulirott, ki ezt az írást
most leírja vagy tollbamondja,
ezt az egyetlen életelvem
ráhagyom minden barátomra…

Az előző cseréphez logikusan - ha nem is hézagmentesen - kapcsolódik ez, amely újrahasznosítása egy csaknem hat évvel ezelőtti bejegyzésnek, amely akkor a 20. század egyik "hordalékaként" született. Ott olvasható teljes terjedelmében apám fent idézett verse is.

*

Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, tizenhat, amikor – negyvennyolc évesen – meghalt az apám. 1962-ben. Akkor került hozzám egyetlen, 1941-ben megjelent verseskötete, amelynek ez volt a címadó és záró verse. (Kötet? Egy 12x17 cm-es vékony, 64 oldalas füzet.) Azt hiszem, egyszer próbáltam beleolvasni, de talán az első vers után letettem. Nem érdekelt. A napokban katalizátorként működő A. barátom kérdezett valamit – már tényleg nem emlékszem, mit –, s elkezdtem beszélni apámról, hogy költő akart lenni, de aztán jött a háború, a munkaszolgálat, a felszabadulás, és a Párt azt mondta, hogy most inkább kommunista újságíróra van szükség, mint önmagába mélyedő, lírai költőre… És nem jutott eszembe a versfüzet címe. Kétségbeejtő volt, de ekkor még csak a szenilitást regisztráltam. Egyébként pár perccel később, már a villamoson, eszembe jutott, sőt még azt is elhatároztam, hogy előveszem.

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Tavasz óta veszek részt a bagi cigánytelepen működő BAGázs Egyesület munkájában mentorként, felnőttoktatóként. A hat éves alapítvány tevékenységéről beszél a videón Both Emőke, a BAGázs elnöke. (ismertető a YouTube videó alatt)

Nem tőlem, hanem második éve Bécsben élő barátomtól, Attilától (valaha többek között Platen néven bloggerkedett), aki immár negyedik blogjába vág bele, ezúttal minden napra - minden ádventi ablakba - egy-egy új bécsi mozaikkocka-meglepetést ígérve: Bécsi Napló