„Ilyet soha ne kérdezz, mert többé nem lesz hozzád bizalma” – figyelmeztet Emőke, és a mindig mosolygó Léna is komoly tekintettel bólogat hozzá, miután azt kérdeztem egy felnőtt gyermekére panaszkodó roma asszonytól, hogy miért lett ilyen a lánya. Szituációs játék a BAGázs Egyesület mentorképző tanfolyamán.
Akkor most elmagyarázom az előző két mondatot.
A bagi cigánytelepen öt éve működő BAGázs célja a romák integrációja, kisebbség és többség normális együttélésének előmozdítása. Számos projektjük közül a legújabb az az adósságkezelő program, amely a legális villanyáram-használat „meghonosítását” célozza. Mint az ország sok más (mély)szegénységben élő településén, itt is sokan halmoztak fel nemegyszer több százezer forintos villanyszámla-hátralékot, mire az áramszolgáltató (itt az ÉMÁSZ) kikapcsolta az áramot. A reakció is a szokásos: áramlopás, büntetés – általában hatalmas bírság, amelyet persze éppúgy nem tudnak kifizetni, mint a villanyszámlát, és tovább lopják az áramot, mert világítani kell, a hűtőnek és tévének mennie kell. És akkor esetleg jöhet a börtön – ami persze nem old meg semmit.
A BAGázs most egy, az ÉMÁSZ-szal kötött megállapodással megpróbálja megtörni ezt a láncot. 15 nagy adóssággal, de állandó jövedelemmel rendelkező, önként jelentkező családot vontak be abba a – kísérleti – programba, amelynek keretében az egyesület kifizette a felhalmozott áramadósság egyharmadát, az ÉMÁSZ elengedte a hátralék egyharmadát, a maradék egyharmadot pedig átütemezték, úgy hogy két év alatt, rendszeres havi törlesztéssel kifizethető legyen, a lakásokban pedig kártyás villanyórát szereltek fel. A programban résztvevő családokat a BAGázs mentorai segítik, hogy képesek legyenek beosztani a jövedelmüket és rendben törlesszenek. Ami esetükben legalább annyira mentális, mint anyagi kérdés. Ehhez toborzott az egyesület önkéntes mentorokat, erre jelentkeztem én is tízegynéhány társammal, és a múlt hétvégi felkészítő tanfolyamon hangzott el a bevezetőben idézett párbeszéd.
A konkrét szituáció az volt, hogy egy ötven körüli roma asszony, aki egyedüli keresőként tartja el népes családját, panaszkodott a lányára, aki még a gyereke után kapott családi pótlékkal se járul hozzá a közös költségekhez. Ekkor hangzott el tőlem az ominózus mondat, amire elmagyarázták, hogy hiába szidta a gyerekét, ha én is elítélő megjegyzést teszek, azonnal védeni kezdi és ellenem fordul. Aznap a kommunikációt tanultuk, gyakoroltuk: mit és hogyan szabad, kell, mi az, ami kerülendő – például a negatív visszajelzést; nem tapintatból, hanem mert nem célravezető. A cél, amit minden lehetséges eszközzel, számtalan kis lépéssel kell – és talán lehet – elérni: az adósság ledolgozása és a legális élet.
Óriási segítség a felkészülésben – egyáltalán: annak megértésében, hova megyünk, kikkel kell majd együttműködnünk –, hogy a mentorjelöltek egy része maga is roma, a bagi cigánytelepen él; van, akinek egyelőre csak három általános az iskolai végzettsége, de részt vesz a felnőttoktatási programban, és már korábban tekintélyt vívott ki a telepen. Az első találkozásnál zavarban voltam (valószínűleg nem csak én), mit kezdünk egymással, hiszen annyira máshonnan jövünk, annyira más a társadalmi és kulturális státuszunk. A második napra minden fenntartás eloszlott (nem csak bennem), harmonikusan és jókedvűen együttműködő, egymástól tanuló csapattá kovácsolódtunk.
Ehhez hozzájárult a szinte sokkoló felütés is: (a lényegében bemutatkozásnak szánt első fél nap után) a végig Pesten zajló tulajdonképpeni képzés a hely, a bagi roma társadalom megismerésével kezdődött, annak megértésével, hogy hányféle élethelyzetű ember fordul elő ebben a kb. négyszáz fős közösségben. Mint szinte az egész tanfolyamon, most se előadás hangzott el. Két huszonéves roma srác papírszeletkéket osztott szét a mentorjelöltek közt, mindegyiken egy-egy pármondatos élettörténet, aktuális élethelyzet. Felsorakoztunk egy vonalba, és Sanyi különböző – általában valamilyen kiadással járó – állításokat kezdett mondani, s aki úgy gondolta, hogy az általa megjelenített roma ezt megengedheti magának, egy lépést előre lépett. Mire a szemközti falhoz értünk, döbbenetesen rétegzett társadalmat kaptunk. Négy állításra emlékszem: 1) hónap vége van, a gyerek megbetegedett, ötezer forint a gyógyszere; 2) hónap vége van, a gyereknek elszakadt a cipője, újra van szükség; 3) a hét végén bográcsozni megyünk a kiserdőbe; 4) egyhetes nyaralást tervezünk a Balatonra. Utána mindenki elmesélte, ki volt ő, és milyen érzései voltak a játék során. Az ötvenes éveiben járó tanárnő azt mondta, torokszorító érzés volt, amikor sorban mindenki előrelépett mellőle, ő maradt hátul. Egy huszonéves roma lány pedig a második mondatnál zokogni kezdett és kirohant a teremből. Neki egy Svédországban, extra jó körülmények közt élő egyetemista lány bőrébe kellett bújnia… (A játékban az volt a csavar, hogy míg a – jobb híján mondom így – magyarok egy-egy valóságos bagi személyt kaptak, addig a romák fiktív történetet.) Vannak elviselhetetlen kontrasztok.
Csütörtökön megyünk Bagra, ismerkedni a leendő mentoráltakkal.
Utolsó kommentek