Vagyis: „ez puccs” – terjed a Twitteren hashtagként a görögöket megalázó eurozóna-diktátum (pardon: megállapodás) kommentjeiben, és ez a véleménye többek között Paul Krugman Nobel-díjas közgazdásznak is.  Cipraszt Brüsszelben a földbe döngölték – és e sorok írásakor nem tudni, nem lesz-e ez a sorsa holnap-holnapután otthon is. Mint megírtam, drukkoltam Ciprasznak, a Szirizának, ahogy drukkolok a tőke globális rendje ellen másutt lázadóknak is (feltéve, hogy azt nem ósdi, bezárkózó, nacionalista, netán rasszista alapon teszik) De azt is megírtam, hogy eleve kevés esélyt adok a sikernek. Ma még (vagyis az általam belátható jövőben). A sorból kilépni ugyanis nem lehet, ennek bizonyítékául néhány név, évszám – a hozzájuk tartozó eseményeknek a fiatalabbak a linkeken nézhetnek utána.
Moszadik  (Irán, 1953) [angolul: Mosaddegh] 
Arbenz (Guatemala, 1954)
Allende (Chile, 1973)
És a másik oldalról, mert a táborfegyelmi logika nem csak a tőke világában érvényesült: Dubcek (Csehszlovákia, 1968)

"Megyek verekedni a hatvannégyvármegyésekkel" - viccelődtem a feleségemmel.

Az úgy volt, hogy reggel olvastam az újságban: a Keleti pályaudvarnál tüntetni fognak a nácik a bevándorlók ellen, s erre válaszul egy számomra eddig ismeretlen Facebook-csoport tüntetést hirdetett a nácik és a gyűlöletkeltés ellen, valamint a menekülteket segítő önkéntesek mellett. Utóbbi felhívást megosztottam a FB-on, és el is mentem, annak ellenére, hogy egy órával a kezdés előtt mindössze 177-en jelezték részvételüket. Nagyon nem voltam meglepve, hogy kb. a negyedük jött - jöttünk - el. A rendőrök gondoskodtak róla, hogy csak kb. száz méterre közelíthessük meg a - mint olvasom, legalább tízszeres túlerőben lévő - nácikat. Békésen sütkéreztünk, néhányan plakátokat emeltek a fotósok és tévések elé, a szimpatikus szervező hölgy pedig buzgón nyilatkozott a riportereknek.

A tét

A magyar – és ismereteim szerint a nemzetközi – médiát továbbra is uralják a görögök „felelőtlenségét” ostorozó vélemények. Politikusok, közgazdászok, újságírók visszhangozzák az IMF és az Európai Bizottság álláspontját, miszerint a saját hibái, bűnei miatt eladósodott Görögországnak nincs – nem lehetett volna – más lehetősége, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek által követelt újabb megszorítások, egyszerűbben: a görög emberek életkörülményeinek további rombolása. Ha pedig erre nem hajlandók – és a népszavazás szerint nem hajlandók –, akkor jobb, ha azonnal lemondanak az euróról, sőt esetleg távoznak az EU-ból is. Nincs másik ajánlat – hangzott el vasárnap este Brüsszelből és Berlinből.

Kedves ismerőseim részéről is értetlenséget váltott ki, amikor a Facebookon napokkal a népszavazás előtt jeleztem, hogy én Cipraszéknak drukkolok, tegnap este pedig örömömet fejeztem ki a népszavazás eredménye felett. Megismételve az ott kifejtett véleményemet, az én olvasatomban a tét az: ki lehet-e lépni abból a világgazdasági logikából, ami lehetetlenné teszi, hogy a görögök valaha is talpra álljanak; hogy a kelet-európai országok valaha is felzárkózzanak a centrum-országok szintjéhez (a rendszerváltás óta nőtt a távolság Magyarország és Ausztria között). Nem titkoltam azt se, hogy a Sziriza (és a spanyol Podemos) iránti minden szimpátiám ellenére meglehetősen szkeptikus vagyok a harc kimenetelét illetően, nem hiszem, hogy egy ország sikeres lehet a globális tőkével és annak szervezeteivel szemben, de hát végül is a blogom emblémája Don Quijote, meg idézhetem a kínai közmondást is, miszerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.

Tegnapelőtt megnéztem, teszem hozzá: kötelességszerűen a cannes-i Nagydíj és a kísérő hype nyomán, mert máskülönben nagyon ritkán járok moziba. A múlt héten egy baráti társaságban vita volt róla, a két embernek, aki látta, nem tetszett, esztétikai és morális alapon utasították el. Én nem tudom elhelyezni a tetszik - nem tetszik skálán, valahogy más dimenzióban van: érdekes és elgondolkodtató. (És persze filmművészetileg, szakmailag tényleg nagyszerű.) Még csak azt se mondanám, hogy fejbe csapott. Azzal pedig végképp nem tudok mit kezdeni - pontosabban: laikusként nem érzem -, amit a kritikai visszhang szinte egyöntetűen kiemel, hogy ugyanis ez a holokauszt filmes ábrázolásának egyedül érvényes lehetősége lenne. Sajnálom, de számomra a láger-témában alkotott filmek közül továbbra is verhetetlen Andrzej Wajda Tájkép csata utánja. Továbbá pár nappal a Saul fia előtt a youtube-on megnéztem Elem Klimov Jöjj és lásd című filmjét, amelyre előzményként, példaként Nemes Jeles (és múlt heti És-cikkében György Péter esztéta) hivatkozik. Megrázó, döbbenetes erejű film a második világháború emberi borzalmairól.

De ugye utólag azért nem változik semmi?
Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon?

"Rengetegen érzik manapság, sajnos, hogy ellentétek feszülnek köztük s rengeteg más ember között. A kultúra alapvető sajátsága, hogy messzemenően bizalmatlanná tesz a köreinken kívüliek iránt, vagyis nemcsak a germán tartja alacsonyabb rendű lénynek a zsidót, hanem a futballista is a zongoristát. Hiszen végül is minden a határai által létezik, így a környezete ellen irányuló, némiképp ellenséges aktus révén; ha nincs pápa, nincsenek lutheránusok, és pogányok nélkül pápa sincs, vitathatatlan tehát, hogy az emberek egymásrautaltsága épp egymás eltaszításában nyilvánul meg a legélesebben." (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I., 32. o., Tandori Dezső ford.)

Több mint nyolcvan éves szöveg.

A szögesdrót vagy bármilyen más kerítés, fal két ország határán ronda dolog. Az volt anno a magyar-osztrák határon, az volt Berlinben, az Izrael és a Gázai-övezet vagy az USA és Mexikó között. Meg másutt. Mindegyiknek megvan a maga története – ha tetszik, racionális indoka, amit lehet elfogadni, lehet vitatni.

A magam részéről hajlok arra, hogy bármennyire ellenszenves is (a kerítés is, Orbán is), racionális döntésnek fogadjam el a magyar miniszterelnök döntését a szerb határon felhúzandó kerítésről. Amitől elfogadhatatlanná, undorítóvá vált, az nem csak és nem elsősorban a „vasfüggöny” emléke, hanem a megelőző ocsmány propaganda, az emberek legsötétebb, félelem vezérelte indulataira apelláló uszítás. Elkezdődött a párizsi Charlie Hebdo-merénylet másnapján, és kulminált az aljas „nemzetikonzultáció”-kérdésekkel meg a nyilvánvalóan belső használatra, a magyar választóknak szóló óriásplakátokkal.

Magyarország eddig se volt a migránsok paradicsoma, a magyar hatóságok tökéletes részvétlenséggel vegzálták és üldözték lehetőleg tovább a menekülteket, a jobb életet – vagy egyszerűen csak az életet – kereső „illegális határátlépőket”, legálisan pedig legfeljebb csak a sok pénzt fizető külföldi jöhet. Meg persze határon túli véreink, hogy a Fideszre szavazzanak. Az átlag (itthoni) magyar azonban őket is utálja, mert mindenkit utálunk, mindenkitől félünk, aki egy kicsit is más, mint mi. Erre játszott és játszik rá Orbán, ezért épít kerítést, a szögesdrótnál is hatásosabbat, szavakból.

Ha van másfél üres órád, autóbuszra, orvosi váróba keresel valami zsebben elférő olvasnivalót, ezt ajánlom. Egyszerűen gyönyörű. 1980-ban a Rakéta Regénytárban jelent meg, ma találomra emeltem le a polcról, mielőtt elindultam volna otthonról. A neve persze semmit nem mondott nekem, azt se tudtam, hogy van ez a könyvem. Jó, hogy van...

Idézetek a Molyon

"Még a legfelületesebb megfigyelő is könnyen észrevehette a társadalmi élet külső és belső vonásainak nagy különbségét, ha átlépte az osztrák határt Magyarország felé. Egy mondattal úgy lehetne ezt a különbséget érzékeltetni, hogy az osztrák feudalizmus egyre inkább elbürokratizálódott, míg a magyar bürokrácia egyre feudálisabbá lett. Ausztriára a városi élet nyomta rá a bélyegét, míg Magyarországon továbbra is a falusi jelleg dominált, s ennek még külön súlyt adtak a nyomorult, kulturálatlan agrárproletártömegek. Még a nagyobb városok is megtartották ezt a határozott paraszti jelleget, különösen az Alföldön. 1912-ben például 16 jelentős vidéki városban egyetlen közfürdő sem volt, ami annál megdöbbentőbb, mivel gyakorlatilag saját fürdőszoba sem volt a lakásokban. Hasonló alacsony színvonalon állt a szellemi javak fogyasztása is. Keleti Károly, a neves magyar statisztikus arra a következtetésre jutott, hogy egészséges körülmények között - anyagi lehetőségeihez mérten - legalább százezer olyan embernek kéne lennie Magyarországon, aki könyvet vásárol és olvas, ugyanakkor még a népszerű könyvek forgalma is ritkán haladta meg a 2-3 ezres példányszámot, a tudományosaké pedig az ezret... [A] magyar városok viszonylagos kulturális ereje századunk második évtizedében nem volt nagyobb, mint az osztrák városoké 1880 körül.

Folytatódik a vita (ma éppen a Népszabadságban György Péter és Révész Sándor szóváltásával) arról, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen minden hallgatónak kötelező lesz egy féléves kurzus a holokausztról. Rögtön volt, aki azt javasolta, hogy minden egyetemen, főiskolán tegyék kötelezővé, míg más (pl. Révész) egy ilyen központi utasítást az egyetemi autonómia megsértésének tartana, akárcsak általában a tan- tudományos és véleményszabadság korlátozásának, ha kötelezően előírnák, mit kell mondani - és gondolni! - a holokausztról. És persze szélsőjobbról azonnal felvetették, hogy akkor már inkább Trianon kötelező oktatását írják elő. Továbbá: szép dolog, hogy a Pázmány - és mögötte nyilvánvalóan a Magyar katolikus Egyház - fontosnak tartja a magyarországi zsidóüldözés megismerését, de vajon kész-e arra is, hogy szembenézzen a katolikus egyház korabeli szerepével a félmillió magyar zsidó kiirtását előkészítő politikai folyamatban, benne például a huszadik századi magyar katolicizmus talán legnagyobb alakjának, (az 1927-ben elhunyt) Prohászka Ottokárnak a szerepével?

Azt gondolom, hogy a beteges antiszemiták kivételével szinte minden megszólalónak van igazsága. Mert a mai Magyarország megértéséhez igenis éppúgy hozzátartozik Trianon, mint a holokauszt, a két világháború éppúgy, mint a forradalmak, a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-korszak, vagy éppen a mára a huszon- és harmincévesek számára már szintén történelemmé vált rendszerváltás. Vagyis: kötelezően oktatni kell minden közép- és felsőoktatási intézményben a 20. századi magyar történelmet.