Először a gyerekkoromat akartam visszakövetelni a címben, de rájöttem, hogy az úgyis eljön - mármint a második...

Arról a hírről, hogy végleg bezár a Jégbüfé - az elmúlt napokban már elsiratta minden nyilvános írott és elektronikus fórum - nekem egy négy és fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem ugrott be; egy bekezdés belőle:

"A krémes és a franciakrémes viszont anyámat jelenti (ahogy a Rákóczi túrós anyám húgát, az ő kedvence volt). Ez már pár évvel későbbi korszak, a 60-as évek. Anyám néha bement „a városba”, vagyis a Belvárosba, a Váci utcába vásárolni (akkor ez még lehetséges volt átlagjövedelemmel is). Ha magával vitt, ami sokszor előfordult, akkor az út a Jégbüfében végződött, ahol krémest, sőt franciakrémest ettünk (1.70 és 2.00 forint, ha jól emlékszem). Ez a rituálé még akkor is megmaradt, amikor egyetemre jártam, nem volt nagy ügy kiugrani a Pesti Barnabás utcai Bölcsészkarról a Jégbüféhez. Neki is kellett a társaság a krémeséhez, nekem meg kellett a süti."

A teljes bejegyzés: Krumpliminyon

"Gyakran üldögélt gondolatai homályában, mintegy önmaga fölé hajolva." (Musil: Törless iskolaévei)

Az új köztéri szobrokat figyelemmel kísérő Köztérkép portál adott hírt arról, hogy Pilisvörösváron emlékművet avattak a megélhetési bevándorlóknak.

"325 éve érkezett az első négy sváb család a puszta Pilisvörösvárra. A mára 14 000 fős város emlékmű állításával emlékezett meg a történelmi eseményről. A szobrász egy családot állított fel az erre az alkalomra kialakított új, de már száz évvel ezelőtt is térként funkcionáló helyre. Az apa botjával batyujával még lépdelve halad, fia rácsodálkozik az új környezetre, az anya az utazás kellékeivel terhelve a mellette álló leánya kíváncsiságát igyekszik szóban kielégíteni" - írják.

Illyés Gyula: Pusztulás (megjelent a Nyugat 1933/17-18. számában, részletek)

"... Új ház nem igen épül, de évente törvényszerű pontossággal mégis tanyát ver három-négy német család. A szomszédos falvakból költöznek be, de tart még a beszivárgás erre a vidékre külföldről is. Egész családok húzódnak át Szerbiából és a Bánságból. Szorgalmas, törekvő és kisigényű népek, öntudatosak és gerincesek. Megvesznek egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet, aztán bevonulnak, apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával. Ez mindenük, de mire a gyerekek felnőnek, kész három-négy új raj, mely aztán szintén elvégzi a magáét, hőskölteménybe illő hősiességgel. Neheztelhetünk rájuk? Én bámulom őket, látom, amit maguk sem látnak: megannyi rezdülései egy hatalmas erőnek, mely szemünk előtt fúr, turkál, veti a földszintre vakondok-házait a határban és foglal új s új kolóniát.

Vízipisztolypárbajt vívtam és szkanderoztam a tizennégy éves Tibivel; tapadókorongos labdáztam (vagy hogy a francba hívják, amikor nem is a labdán, hanem egy ormótlan kesztyűn, amivel el kell kapni a filcborítású teniszlabdát van egy tapadókorong) a hatéves Lackóval; kő-papír-ollóztunk és fej-vagy írást játszottunk kisebb-nagyobb gyerekekkel; bemutatkozó "interjút" adtam Dzsenifernek, Vaninak és Tibinek, aztán fordítottunk, és én kérdeztem, hogyan képzelik az életüket tíz év múlva; és besegítettem utóbbit némileg felkészíteni egy hatodikos magyar nyelv-pótvizsgára, megpróbálván bevezetni a szófajok rejtelmeibe. A vízipisztolyozás sikeresebbnek tűnt...

Csörögön voltam.

(Még mindig Musil)

"Az em­ber... az egyet­len lény, mely­nek a  sza­po­ro­dás­hoz is szük­sé­ge van a be­széd­re. És nem­csak azért be­szél  ilyen­kor, mert más­kor sem tesz más­ként; nem, az em­ber sze­ret­het­nék­je  lát­ha­tó­an lé­nye­gé­ben függ össze a be­szél­het­nék­jé­vel, és ez olyan mély  ti­tok­za­tos­ság, hogy már-már az óko­ri­a­kat idé­zi, akik­nek fi­lo­zó­fi­á­ja  sze­rint Is­ten, em­be­rek s dol­gok egy­képp a „lo­gosz"-ból ke­let­kez­tek, mi­nek  fo­gal­mán pe­dig ér­te­nek ők hol szent lel­ket, hol ér­tel­met, hol be­szé­det... [K]i-ki maga kell hogy el­dönt­se: mi­ért ját­sza­nak a sze­re­lem­ben a  be­szél­ge­té­sek csak­nem fon­to­sabb sze­re­pet min­den egyéb­nél. A sze­re­lem  va­la­mennyi ér­zés kö­zül a leg­be­szé­de­sebb, ja­va­részt tel­jes­ség­gel  be­szé­des­ség­ből áll. Amíg az em­ber fi­a­tal, ezek a min­den­re ki­ter­je­dő  be­szél­ge­té­sek a nö­ve­ke­dés je­len­ség­kö­ré­be tar­toz­nak; az érett korú  em­ber­nél pá­va­fa­rok-sá­to­ro­zást ad­nak, mely ha toll­ge­rin­cek­nél egye­be­ket  ki­te­rí­te­ni nem tud is, an­nál élén­kebb, mi­nél ké­sőb­bi. Az ok al­kal­ma­sint a  kon­temp­la­tiv gon­dol­ko­dás fel­éb­re­dé­se a sze­re­lem ér­zé­sei ál­tal, tar­tós  kap­cso­la­ta ve­lük; ez­zel per­sze csak el­na­gyol­juk a kér­dést, hi­szen ha a  kon­temp­lá­ció szót csak­nem ugyan­olyan gyak­ran hasz­nál­ják is, mint a  sze­re­lem szót, je­len­té­se ko­ránt­sem vi­lá­go­sabb.  Már­most az a kér­dés, hogy ami Agathét és Ul­ri­chot össze­kö­töt­te,  sze­re­lem­nek kár­hoz­tat­ha­tó-e avagy sem, ez­zel még nem dőlt el; bár az igaz,  hogy ki­elé­gít­he­tet­le­nül be­szél­get­tek egy­más­sal. És ami­ről be­szél­tek, az is  a sze­re­lem kö­rül for­gott va­la­hogy min­dig; ez is így igaz. De a sze­re­lem­re  csak­úgy ér­vé­nyes, mint bár­mely más ér­zés­re, hogy iz­zá­sa an­nál ha­tal­ma­sab­bul ter­jesz­ke­dik sza­vak­ban, mi­nél tá­vo­labb­ra van tőle a va­lós  cse­lek­vés; és ha a kez­de­ti, be­ve­ze­tő jel­le­gű, he­ves és le­üle­pe­det­len  ke­dély­hul­lám­zás után a test­vé­rek in­kább a be­szél­ge­té­sek­re bíz­ták  ma­gu­kat, ez az oly­kor bű­vö­let­nek fel­tű­nő ál­la­pot el­ső­sor­ban azt  je­len­tet­te, hogy nem tud­ják, mi­ként cse­le­ked­het­né­nek. Az ön­nön  ér­zel­me­ik­től való fé­le­lem, mely mind­ez­zel össze­füg­gött, va­la­mint a  kon­tú­rok fe­lől tör­té­nő be­ha­to­lás ebbe az ér­ze­lem­vi­lág­ba néha  mind­azon­ál­tal fel­szí­ne­seb­ben csör­ge­dez­tet­te a kül­szí­ni  be­szél­ge­té­se­ket, mint ami­lyen mély a bú­vó­pa­tak­juk volt."

(A tulajdonságok nélküli ember; Tandori Dezső ford.) 

Na, jó, akkor még mélyebbre:

Fura, hogy mi mindenhez lehet személyes köze az embernek, mi válthat ki emléket, érzelmet. Most például az, hogy néhány nap múlva bezár Budapest legelegánsabb áruháza, az Il Bacio di Stile. Nagyon nem az én világom, de nem sokkal a nyitás után megnéztem. Rám parancsoltak. Mintha múzeumban jártam volna. De tetszett. Valaki, aki nagyon mélyről jött, és nagyon magasra jutott (nem Gattyánról beszélek), álmodott valamit, valami nagyot. Nem először. Nem jött be, de ezt már (valószínűleg) nem tudja…

Nem tudom, mennyire vonzóak e blog látogatói számára a most már sorozatban (hiszen ez a harmadik) közreadott mondatok A tulajdonságok nélküli ember-ből, én azért nem állom meg, hogy ne adjak közre egy újabb részletet a több mint ötven éve született - és 1913-ban játszódó esszéregényből. Már panaszkodtam, hogy lassan haladok a kb. 2300 oldalas szövegben, mert néha többször is el kell olvasnom egy bekezdést,hogy megértsem (a félreértések elkerülése végett: magyarul olvasom), időnként viszont azért olvasom újra, mert nagyon élvezem a szellemességét - ez különösen olyankor (gyakran) fordul elő, amikor azt érzem, ezt most is írhatták volna. Szóval, most a regény egyik fontos figurájának, a Monarchia kormányzata (fiktív) befolyásos alakjának, a konzervatív Leinsdorf grófnak egyik monológjából következik részlet:

– Higgye el ne­kem, az  iga­zi szo­ci­a­liz­mus ko­ránt­sem len­ne olyan rém­ség, mint fel­té­te­le­zik.  El­le­nem veti ta­lán, hogy a szo­ci­a­lis­ták re­pub­li­ká­nu­sok: így van, az em­ber  be­fog­ja a fü­lét, ha be­szél­ni hall­ja őket, de nézzük a dol­got re­ál­po­li­ti­kai  szem­szög­ből, és szin­te biz­tos­ra ve­he­tő, hogy a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta köz­tár­sa­ság, élén egy erős ural­ko­dó­val, ko­ránt­sem el­kép­zel­he­tet­len ál­lam­for­ma.

„Haj­da­ni év­szá­za­dok­ban – gon­dol­ta Agat­he – az én lel­ki­ál­la­po­tom­be­li  em­be­rek ko­los­tor­ba vo­nul­tak" – de hogy ő ehe­lyett egy­sze­rű­en férj­hez  ment, volt eb­ben va­la­mi ár­tat­lan ko­mi­kum, ami ed­dig el­ke­rül­te a  fi­gyel­mét. És ez az if­jon­ti rá­ér­zést ki­ját­szó bú­vó­pa­tak-elem  tu­laj­don­kép­pen a mo­dern kor ko­mi­ku­ma volt, a mo­dern koré, mely a  vi­lág­tól való el­vo­nu­lás igé­nyét a leg­rosszabb eset­ben is va­la­mi­fé­le  tu­ris­ta­szál­ló­val, ál­ta­lá­ban azon­ban al­pe­si ho­tel­szo­bá­val elé­gí­ti ki, sőt,  még arra is gond­ja van, hogy a fegy­in­té­ze­te­ket gon­do­san be­bú­to­roz­za.  Ki­fe­je­zi pe­dig ez azt a mé­lyen la­ko­zó eu­ró­pa­i­as igényt, mi­sze­rint: csak sem­mi túl­zás! Eu­ró­pai em­ber nem os­to­roz­za ma­gát, tes­tét nem szór­ja be  ha­mu­val, a nyel­vét nem vág­ja ki, a tel­jes oda­adást csak­úgy nem is­me­ri, mint  a vissza­hú­zó­dást min­den­ki­től, szen­ve­dé­lyé­be nem pusz­tul bele, de  má­so­kat sem tör ke­rék­be, nem nyár­sal fel; oly­kor vi­szont még­is szük­sé­gét  érez­né, hogy így le­gyen s te­gyen, ezért az­u­tán ne­héz meg­mon­da­ni, mit  ér­de­me­sebb mel­lőz­ni: az óhaj­tást vagy az ön­meg­tar­tóz­ta­tást. Mi­ért  kel­le­ne te­hát épp egy asz­ké­tá­nak éhez­nie? Az ilyes­mi csak za­va­ró  kép­ze­lő­dé­sek­be so­dor­hat­ja! Az éssze­rű asz­ké­zis: el­len­szenv az evés iránt  az ál­lan­dó kel­lőn-táp­lált­ság ál­la­po­tá­ban! Az ilyen asz­ké­zis va­ló­ban  tar­tós­nak ígér­ke­zik, és meg­en­ge­di a szel­lem­nek azt a sza­bad­sá­got,  amely­re nem le­het­ne mód­ja, ha szen­ve­dé­lyes lá­za­dás so­dor­ná tes­ti  füg­gő­vi­szony­ba!

Kb. a felénél tartok; keményen dolgozom, de megéri.

Olvasónapló: Musil 1.

Vannak fura dolgok. A Külker Parkban, ahova naponta járok úszni, van egy hely, kb. félúton a fenti bejárattól az úszómedencék és az öltöző felé, amit Máté pontnak hívok: anno ott kapcsoltam ki mindig a mobilomat (értsd, addig bekapcsolva hagytam, hogy ha akar elérjen, ez hozzá tartozott a kötelező készenléthez), most is ott kapcsolom ki, ez is egy olyan dolog, amitől naponta eszembe jut, és ez jó. Ma viszont az is eszembe jutott, hogy "közeleg" szeptember 28-a, és ki kell találnom, mit írok majd akkor - és hova, kinek? Ez olyasmi, mint amikor az ember elkezd készülni a karácsonyi ajándékozásra. Karácsony. Az előbbiektől teljesen függetlenül az imént rájöttem, hogy - hála tökéletes informatikai analfabetizmusomnak - megőrződtek Mátéval utolsó karácsonya (2013. december) - karácsonyunk - táján gmail-en folytatott beszélgetéseink (ritkán használtuk, de Kisgeci éppen letiltotta a skype-ról); a skype- és msn-beszélgetések (egy kivételével) elvesztek, nem archiváltam soha.