Heves vita bontakozott ki a médiában, benne az internetes portálokon, a tegnapi Kossuth téri tüntetésről. A főbb álláspontokat jól tükrözi a hvg.hu két cikke – ez meg ez. Az egyik vitapont, hogy elég-e csak nem-et mondani – azaz a dühünknek, felháborodásunknak hangot adni, ahogy a tegnapi szónokok zöme tette –, vagy világosan körvonalazott célokat is ki kell tűzni – ahogy… ahogy senki. Merthogy ehhez előbb sok mindent meg kéne érteni, és legalább néhány alapkérdésben konszenzusra jutni a sokfelől, sokféle indokból és sokféle tapasztalattal jövő, de egyaránt változást akaró – de egyelőre csak a változás akarásában egyetértő – embereknek, szerveződő csoportoknak. Megérteni és konszenzusra jutni abban például, hogy mi is volt a rendszerváltás, mi történt velünk (és körülöttünk) az elmúlt 25 évben, hogy néz ki a mai magyar társadalom, mik a legalapvetőbb problémái. Vagyis hogy miért vagyunk dühösek, felháborodottak. Ez hosszú folyamat, érvelő, elkeseredett viták és a közös minimumcélban való kompromisszum eredménye lesz – lehet – csak. Évekbe fog telni, hacsak nem jön egy kataklizma, ami elsöpri az okoskodókat, a célt, értelmes jövőt keresőket, és ezt nem kívánom magunknak.

"Annyira félek!...[M]élységesen boldog vagyok, dr. Raszul. Az ilyen túláradó boldogság félelmet okoz...Csak akkor engedik, hogy ilyen boldog légy, ha valamit el akarnak venni tőled." (Khaled Hosseini: Papírsárkányok)

*

O. a nagyapai átokban hisz, Zs. megnyugodott az ikerláng-teóriától. Nekem, hitetlennek, racionalistának csak egy történet maradt. Egy fiúról, akit minden arra predesztinált, hogy nagyon rossz élete, torz személyisége legyen. Aztán történt egy csoda (később még egy, még nagyobb), amitől gyönyörű élete lehetett (volna). De nem lett.

*

Az, hogy egy nagy tehetségű ember megőrül, fájdalmas. Hogy egy ember öregkorára belevész saját rögeszméibe, és a dementia egyre képtelenebbé teszi a környező valóság érzékelésére, sajnálatos. Ha mindez hétről hétre megjelenik egy politikai napilap hasábjain, az  részint szégyenletes, részint szórakoztató.

Bogár László:  Téglák a falban

Nagy élvezettel nézem, ahogy André Goodfriend hülyét csinál a magyar államból. Mondjuk, nem nagy kunszt. Tényleg jó barát. (Vida Ildikónak mondom: ez egy szóvicc volt az amerikai diplomata nevével.) Persze igaza van minden idők egyik legundorítóbb magyar „politikusának”, Rogán Antalnak, amikor tehetetlen dühében Guantánamózik, a magyar szuverenitás megsértéséről beszél, és egy igazi nagykövetet követel az ideiglenes ügyvivő helyett. Én azonban most az amcsiknak drukkolok – vagyis magunknak. Kicsit segítsenek már be, ha mi – Magyarország jövőjéért felelős magyarok – ennyire gyámoltalanok vagyunk, képtelenek arra, hogy kitermeljünk magunkból a Fidesz-uralommal szemben egy ütőképes politikai alternatívát. Goodfriend, az USA nem fog puccsot végrehajtani Orbánék ellen Magyarországon (mint mondjuk, az 1950-es években Iránban vagy Guatemalában), az amerikai hadsereg se fog bevonulni (mint Vietnamba, Irakba, Afganisztánba), de elég világosan demonstrálják – mindenekelőtt a mi számunkra –, hogy milyen kormányzatunk van: korrupt, inkompetens, szánalmas. Ezzel szemben áll viszont, hogy mi – mármint a szavazni hajlandó magyar állampolgárok relatív többsége – választottuk.

620-621. oldal:

"Arcuk az elfeketedő ablaküvegben, Andoré és anyámé, mint elsötétült film kockáin, most felváltva jelenik meg. Amikor ez a látomás évekkel később ismét megidéződik bennem, eszembe jut az a vélekedés, amely az emlékezetembe vésődött valahogy, miszerint a fekete-fehér fényképek, különösen a rajtuk különféle tónusban és kiterjedésben kiütő szürkék foltjai az élet és a halál közti zónák senki földjét ábrázolják, azt a sivatagot, amelyben a távozók hosszas bolyongásra vannak kárhoztatva, míg át nem vándorolnak a túloldalra. Ahonnan - ahogy Weisz Kóbi idézte - nemigen tért vissza T.-be még utazó.

Ha majd Orbán Viktort bíróság előtt elszámoltatják, a legfőbb vádpont (ami alapján remélhetőleg tényleges életfogytiglanra ítélik) nem az alkotmányos rend felszámolása vagy a családnak, barátoknak elsíbolt milliárdok lesz, hanem az oktatási rendszer szétverése. Egész egyszerűen hazaárulással ér fel - mert az ország jövőjét teszi tönkre - a félanalfabéta betanított munkások szintjére leszorított "szakmunkásképzés", amit Orbán a magyar fiatalok többségének szán. A gimnáziumi férőhelyek felére csökkentése - ezen belül az alternatív, alapítványi iskoláknak a jövő évi költségvetésben célul kitűzött megfojtása -, a közismereti tárgyaktól  - vagyis az esetleges későbbi továbbtanulást vagy akár a szakmaváltást megalapozó, készségteremtő általános műveltségtől - gyakorlatilag megfosztott szakképzési rendszer tízezrek (Orbanisztán fennmaradása esetén százezrek) jövőjét teszi tönkre, ítéli őket munkanélküliségre, a nyomort és kiszolgáltatottságot jelentő közmunkáslétre.

(Orbán mellett a másodrendű vádlott felbujtóként Parragh László, az Iparkamara elnöke lesz.)

Ami tragikus: az a fiatal (és idős) magyar középosztály, amely utcára vonult az internetadó ellen, most, úgy tűnik, közönyösen hallgat. Ahogy szenvtelenül nézte végig a rendszerváltás éveiben másfél millió ember munkától - vagyis életlehetőségtől való megfosztását, sokak szó szerinti utcára kerülését. Ahogy ennek a társadalomnak a többsége a szegényeket, cigányokat, munkanélkülieket magukat hibáztatja nyomorúságos helyzetükért.

Az én indulatos mondataim után az oktatási rendszer szétveréséről részletek - adatokkal, érvekkel - a többi között itt meg itt.

Az ember néha furcsán gyászol, emlékezik. Egyikkel a másikra, holott a "másik" hat évvel az után született, hogy az "egyik" meghalt. Bennem találkoztak, így valójában magamat gyászolom. Mint mindenki.

Я хочу о тебе думать –
  я думаю о тебе.
Я не хочу о тебе думать –
  Я думаю о тебе.
Я хочу о другом думать –
  я думаю о тебе.
Я не хочу ни о чём думать –
  я думаю о тебе.

(Ennek, mondjuk, csak a hangját tettem volna föl, ha tudom, mert ez nekem egy kislemez 1970-ből meg 72-ből, meg hát ez gyászzene:)

 És egy régi bejegyzés

Nem lesz internetadó. Vasárnap is, kedden is ott voltam a tüntetésen, (vasárnap a Lendvay utcába már nem mentem el, de maximálisan egyetértek azzal, ami ott történt, azt se bántam volna, ha felgyújtják a Fidesz-székházat), tehát magamat is győztesnek tekinthetem. Nem vagyok naiv, tudom, nem elsősorban kétszer több tízezrünk érte el, hogy Orbán visszakozzon. Nagy volt a nyomás a gazdaság szereplői részéről, és még a Magyar Nemzet meg a Heti Válasz amúgy általában kormányhű publicistái is nekimentek. Talán sikerült megmagyarázni neki, hogy ez most nem volt jó ötlet, majd behajtják máshol, máshogy, másokon a stadionépítkezésekhez még hiányzó összeget. (Jó, ez demagógia volt, de nem olyan túl nagy, ahhoz képest...)

(Mondatok)

321. o.: "Egyik reggel munkába menet arra lesz figyelmes, hogy a hivatalnokok közül, aki csak teheti, a községháza balra eső szárnyát nem a kapubejáró felől. hanem a hátsó lépcsőn át közelíti meg. Ahogy benéz a verandára, látja, hogy miért: Ott ül a padon két idegen csendőr teljes díszben, láb közé állított szuronyos puskával, s úgy fogják közre foglyukat, aki nem más, mint a polgári iskola volt tanára, Martinecz Ernő. Aki Mariskát is tanította, s akinek ő a gépírástudását k9szönheti - így lehet, hogy a tanár úr máris fölismerte, ahogy ő odakíváncsiskodott. Mégsem ezért választja ezt az irodájukba vezető rövidebbik utat. S egy pillanatra még meg is áll a csendőrök előtt, és Martinecz felé fordul: