Eredetileg arról akartam írni, hogy egy illusztris fideszes lényegében hazugnak minősítette Orbán Viktort és Lázár Jánost (et al.), akik ismételten és kitartóan "offshore-lovagnak" nevezték a vállalkozását Cipruson bejegyző Simor András (most már csak volt) MNB-elnököt. Koszorús László, a parlament gazdasági bizottságának fideszes alelnöke ugyanis közölte, hogy nem tekinthető offshore-nak az a cég, amelyik feltárja valós tulajdonosait. (Az ügyről bővebben: itt) Az offshore per definitionem a hazai magasabb adók elkerülése érdekében ún. adóparadicsomokban - egyébként a magyar törvények szerint is legálisan! - bejegyzett vállalkozásokat jelöl. Nos, kiderült, hogy a letelepedési államkötvényeket a Rogán Antal vezette Gazdasági Bizottság megbízásából a Kajmán-szigeteken, Cipruson, Liechtensteinben - nemegyszer közvetlenül a megbízás előtt - bejegyzett cégek értékesítik. (Pénzért árulni letelepedést - és ezzel EU-s mozgásszabadságot - amúgy nemzetközileg elfogadott, Kanadától Bulgáriáig működő gyakorlat, más kérdés, hogy pl. Bulgária kétszer annyit kér érte, mint Magyarország.) Szóval erre mondta Koszorús, hogy ez nem is offshore. Én meg erre ugrottam, hogy akkor majd jól megint leleplezem, hogy ezek hazudnak, lopnak, csalnak...

“Erkölcstan V. osztály (Bánhegyi Ferenc – Olajosné Kádár Ilona)
A bevezetőben idézik Józsa Judit keramikusnő szövegét (miért is az övét? kicsoda ő?) az erényekről. Definíciót is ad: “Az erény a minden emberben fellelhető pozitív erő, amit azonban folyamatosan ápolni kell.” A szöveg tételes felsorolás, hogy a keramikusnő szerint mik is az erények. Azzal kezdődik, „nekünk, magyaroknak is követnünk kellene a legfőbb erényeket, hogy nemzetünk erős legyen”. Agyrém number 1. De tovább is van. Az erények között felsorolja a hazaszeretetet és a vallásosságot (!) is. Ezt írja: „A magyar nép eredetileg istentudó, istenfélő nép volt”. E heti kérdésünk: melyik nem? És mi az, hogy eredetileg? De a büszkeséget is az erények közé sorolja a szöveg, amely emlékeim szerint nem annyira a bibliai értelemben vett erények közé értendő, sőt, ha elfajul, főbűn lesz belőle. Meg a hősiességet is ide hozza (e mondatban rögtön eljut az önfeláldozásig), és az „erősség”- et is, amiért minimum be kéne iratkoznia másodikos nyelvtan órára. Utolsó mondat: „a bátor ember legnagyobb tette a vértanúság”. És még csak a 4. oldalon járunk.”

Forrás: én Unatkozó matematikusnál olvastam, de eredetileg a Facebookra tette fel valaki. 

Lator László: Korok határán

Korok határán szétvert, megtiport
roncsok, koloncok, testek szerteszét.
Akárhová nézel, kiütközik
a bomlás, sötét zúgokban szemét.

Kisebb-nagyobb csalók, szélhámosok,
szóval, elvvel, hittel kereskedők.
Ez a vásáros népség ugyanaz,
mint húsz vagy kétszáz évvel ezelőtt.

És-olvasás, benne György Péter írása Szabó Istvánról (1931-1976). A novellista Szabó Istvánról, akinek a neve, bevallom, semmit nem mondott nekem, illetve halványan rémlett, hogy valami "parasztíró", de lehet, hogy csak Szabó Pál neve csúszott rá (akitől szintén nem olvastam semmit). György Péter kíváncsivá tett, rövid nyomozás az interneten, kiderül, melyik Körképekben jelent meg tőle valami, kettő is megvan, a 75-ös (benne a Hajnalok hajnala) és a 77-es (posztumusz az Arizona Jack). Varázslatosak. A háttérben meg CD-ről Vladimir Horowitz zongorázik Chopint, Sztravinszkijt meg másokat 1930-35-ös felvételeken.

(Ez persze későbbi:)

Pusztuljatok bilincses iskolák! - mondta a költő (igaz, felkiáltójel nélkül), s most úgy néz ki, felerészben teljesül ifjúkori kívánsága: az iskola pusztul, a bilincsek maradnak.

Orbánék sok gazemberséget követtek el, de a legnagyobb gaztett valószínűleg ez, amit az iskolával - s ezáltal a felnövekvő generációkkal, vagyis Magyarország jövőjével tesznek. Az államosítással, bürokratikus centralizálással, az önkormányzatok (vagyis egy-egy település népe), a pedagógusok, a szülők és nem utolsósorban a tanulók jogainak korlátozásával vagy éppen teljes megsemmisítésével, az egyentantervekkel és egyentankönyvekkel, a 70-es évekbe sikerül visszalökni az oktatásügyet. Sőt, a helyzet még rosszabb, mert az akkor kezdődő tendenciák a rigid rendszer fokozatos lazítása felé mutattak, ma ennek ellenkezője, az elmúlt csaknem három évtizedben fokozatosan kiépülő szabadság visszavétele folyik.

A világ legrészletesebb etnikai térképe az Egyesült Államokról

"...Volt egy álmunk – én már régóta nem álmodom ezt az álmot, de jobb kedvű nem lettem ettől se –, EMBERI JOGOK volt a neve. Egy s más valóra vált belőle, nyíltan nem illik és nem szokás semmibe venni, bár a gúnyos mosoly mindenütt ott virít. Ma Magyarországon – másutt nem – a „liberalizmus” a piac kultuszát jelenti s egyfajta elvont pluralizmust. Pedig az 1989-i kelet-európai liberalizmus egyrészt 1968 utáni szabadelvűség volt, amelynek fő képviselői egy időben vonzódtak a (szovjetellenes) új baloldalhoz, másrészt hőseik Magyarországon – Eötvös, Jászi, Bibó – egalitáriusok voltak. A legnagyobb liberális (és republikánus) filozófus, Kant, a nagy francia forradalom híve volt. A jogegyenlőség, a szociális állampolgárság s ami velük jár (az alkotmányosság és a nyilvánosság elve) egalitáriussá tette a liberalizmust. A nem egalitárius liberalizmus konzervatív.

„Késő már a múltat újraértelmezni;

kényszerpályán a világ.”

Ha a  nemzetet féltő - és emellett színházértő - jobberek nem zsigeri indulattal, előítélettel fogadnának bármit, amit Alföldi Róbert csinál, akkor percek alatt rá kéne jönniük, hogy ez az előadás az övék, nekik (is) szól, mondhatnám, a nevükben: hogyan kényszerült az EU-ba, idegen érdekek szolgálatába Magyarország; hogyan siklott félre a rendszerváltás a magukat átmentő, ide-oda dörgölődő nagyurakkal és a kisemmizett, bármire kapható néppel. A "zemberekkel".

Azt hiszem, kb. a 440. oldalon sikerült "elkapnom" a regényt. Állandó feszültséget, intellektuális izgalmat jelent egyrészt az időjáték, az, hogy Thomas Mann 1943-44-ben a majdan bekövetkező német világháborús vereség biztos tudatában bonyolítja - és kommentálja! - a (most éppen) az első világháborút követő felbomlás időszakában zajló cselekményt, én pedig most, egy sok tekintetben azokra az évtizedekre emlékeztető korban és szellemi, mentális környezetben olvasom. Ugyanilyen feszültséget teremt a kultúra és benne a művészet különböző ágainak egymásra vetítése: a zene - méghozzá a preklasszikus, sőt, az ősi, "barbár" korszakokból is táplálkozó modern, 20. századi zene szavakba öntése, vagy például konkrétan Dürer Apokalipszis sorozatának "zenei" megfogalmazása. A főhős (az egyik főhős), Adrian Leverkühn központi zeneszerzői problémája a polifónia, a sokszólamúság. Thomas Manné (ha jól értem) a polgárság és az értelmiség - hangzavarrá váló - történelmi-társadalmi polifóniája.

A helyzet az, hogy – hacsak valami csoda nem történik, vagy a vártnál előbb nem omlik össze az ország – Orbán kacagva nyeri a jövő évi választásokat. Az ember persze reménykedik, várja a csodát, de…

A „ki lesz a miniszterelnök egy év múlva” játéknál – amelynek valódi tétje az, hogy a következő évtizedünket (évtizedeinket?) egy (olaj és földgáz nélküli) Azerbajdzsánként vagy (tenger és igazi turisztikai vonzerő nélküli) Görögországként éljük –, szóval ennél a felszíni játéknál fontosabb, hogy az elmúlt 25-30 év eredményeként egy egyre tragikusabb szociális problémákkal küzdő – az egyébként paranoiás Bogár László kifejezésével – roncstársadalomban élünk. Ennek a problémának a leküzdése évtizedeket igényel majd, és nyilvánvalóan olyan politikai – filozófiai és gyakorlati – megközelítést, amely a mai (domináns) pártoktól nem várható. Persze, persze, mindenekelőtt Orbánt és bandáját kellene eltakarítani, hogy bármire remény legyen, de ez majd egyszer bekövetkezik. (Nagyon önzetlen vagyok, valójában már nem a magam jövőjét tervezgetem, noha kétségtelenül kellemesebb lenne egy orbántalan, lázártalan világban élni.)