A FIDESZ -- MAGYAR POLGÁRI SZÖVETSÉG NYILATKOZATA

"-- Majd lesz valahogy -- és Sziklai töprengve nézett Kövesre.-- Két út van -- folytatta aztán --: a rövid és egyenes, amely nem vezet sehová, meg a hosszú és kacskaringós, amelyről nem tudni, hová visz, de addig legalább az ember úgy érzi, hogy jár." (Kertész Imre: A kudarc)

Zavarbaejtően szórakoztató olvasmány. Olyasmi, mint amikor az ember kínjában röhög -- vagy inkább vicsorog. A K. dosszié miatt és után emeltem le a polcról; meg mertem volna esküdni, hogy már olvastam, csak a szenilitásom miatt nem emlékszem rá, de nem, ez is -- annyi más könyvemhez hasonlóan -- a sorára, az alkalomra várt. És már azt is tudom, hogy a következő olvasmányom Rilke lesz, aki -- úgy tűnik -- Kertésznek (egyik) kedvenc írója lehet. Az első idézetből még nem jöttem rá, de aztán a következő, "Kappus úrral" (hála a nominativus blognak) nyomra vezetett.

"Van egyfajta lény, amely tökéletesen ártalmatlan, ha szemed elé kerül, szinte észre se veszed, s máris megfeledkezel róla. De ha valahogy láthatatlanul füledbe fészkelődik, akkor fejlődésnek indul, majdhogynem kikel, s már láttam olyan esetet is, hogy egészen az agyba felhatolt, s ott szétterpeszkedve tenyészett tovább, akár a kutya orrán behatoló pneumococcusok.

     A szomszéd ez a lény." (R. M. Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Görgey Gábor ford.)

Az külön élmény, hogy Kertésznek ugyanaz az 1961-es kiadású Rilke Prózai írások van meg, mint nekem, mert ahogy írta (szerző és cím megjelölése nélkül), az idézet valóban a 259. oldalon van. :)

„Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel, mert az auschwitzi csapdahelyzetben nincsen más választásunk. S ezt a gondolkodásmódot előzőleg már, hogy így mondjam, begyakoroltatja velünk az élet, amelynek mi is tevékeny részei vagyunk.

        Ezt fogalmaztad meg A kudarcban, amikor ezt írod: ’Egy szerényen igyekvő, nem  mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek’?

Pontosan. Nem tudom, mikor gondoltam először arra, hogy valami rettenetes tévedésnek, valami diabolikus iróniának kell működnie a világrendben, amelyet pedig a rendes, normális életként élsz meg, s ez a rettenetes tévedés maga a kultúra, az eszmerendszer, a nyelv s a fogalmak, amelyek elfedik előled, hogy már régen a saját elpusztításodra létrehozott gépezet olajozottan működő alkatrésze vagy. A túlélés titka a kollaboráció, de ennek beismerésével olyan szégyen hárul a fejedre, hogy azt inkább elutasítod, mintsem hogy magadra vennéd. Ezt azonban most ne taglaljuk. Tény viszont, hogy amikor ezt megértettem, megváltozott a szemléletem. Fikcióként el tudtam képzelni egy ilyen regényfigura nyelvét, lényét és gondolatvilágát, de eggyé válni többé nem tudtam vele; vagyis azt akarom mondani, hogy miközben létrehoztam a figurát, elfelejtettem önmagamat: így aztán képtelen vagyok megválaszolni eredeti kérdésedet, hogy ez a regényalak mennyiben hasonlít egykori önmagamra. Nyilván jobban hasonlít arra, aki megírta, mint arra, aki megélte, és – a magam szempontjából – nagy szerencse, hogy ez így alakult.” (Kertész Imre: K. dosszié. Magvető, 2006)

"Egy-két nemzedékkel ezelőtt még az ifjúsági életszakaszt a későbbi éveket meghatározó, többnyire lezárult életesemények (párválasztás, családalapítás, tanulmányok, foglalkozás) periódusának tekinthettük. A fiatalok körében végzett más kutatások következtetéseihez hasonlóan, a Magyar Ifjúság 2012 eredményei is arról tudósítanak, hogy mindez egyre kevésbé jellemzi napjaink fiatalságát. Ennek nem könnyű a magyarázata, de a kutatási eredmények alapján biztosan állíthatjuk, hogy a bizonytalanság az egyik legmeghatározóbb tényező. Az új nemzedék legfontosabb életszakaszát egy olyan világban éli, ahol a társadalom alrendszereiben strukturálisan kódolt a bizonytalanság, ahol az elhomályosult tradíciók helyett csupán ködös és távoli igazodási pontok léteznek. Ebben a változékony világban a fiatalok nehezebben köteleződnek el, kevésbé kötnek házasságot, kevésbé vállalnak gyermekeket, bizonytalanok a továbbtanulással, a munkával, a „menni vagy maradni” kérdésével kapcsolatban, bizonytalanok értékválasztásukban és kevésbé biztosak a jövőjükben." (kutatópont.hu)

A Nézőpont Intézethez tartozó Kutatópont által végzett felmérés 48 oldalas összefoglalója

A Mandiner Kevesebb politika, kevesebb Fidesz és totális bizalmatlanság c. összefoglalója

Itt írhatod alá a homofób hittankönyv visszavonását követelő petíciót. Én aláírtam.

Az állampolgárrá nevelés útján

Az úgy volt, hogy tegnap föltettem a blogra egy Doderer-idézetet, amely olvasás közben nagyon megfogott, aztán – mikor már kinn volt – nyomban ráébredtem, hogy mennyire nem értek egyet vele. De otthagyom. Hiszen nyilvánvalóan van valami mélyebb oka annak, ha megfogott.

"Az élet szüntelenül feltételezi a szakítást mindennel, ami volt…  jelen csak így van. Minden valódi elhatározás, minden döntés megsemmisíti a múltat…”

Az egy dolog, hogy maga a regény (még javában benne vagyok) szerintem cáfolja ezt a tételt. Ennél fontosabb, hogy én pontosan az ellenkezőjét gondolom: tudniilik, hogy a múlt megsemmisíthetetlen, benne van a jelenünkben – és így a jövőnkben is. Bennünk van. Egy dolog, egy ember bizonyos szempontból azonos önmaga történetével. Ezzel a múlttal – a múltunkkal, a múltammal, a múltaddal – sok mindent lehet tenni: lehet rá büszkének lenni, és lehet megbánni; vállalni vagy letagadni; tanulni belőle, vagy elfeledni… Egy dolog lehetetlen: meg nem történtté tenni, megsemmisíteni. Illetve csak úgy lehet, ha magamat is megsemmisítem. Illetve... mégse lehetetlen: magánéletből és politikából egyaránt tudok rá példát…

Egy személyiség önmegsemmisítése (vigyázat! nem fizikai öngyilkosságról beszélek) valóban szakítás mindennel, ami volt, de akkor kicsit módosítani kell az idézetet: „így csak jelen van”. Élet nincs.

És a múltat akkor se lehet eltörölni.

"Az élet szüntelenül feltételezi a szakítást mindennel, ami volt. Ez a törésvonal szilánkosan szeli át az időt, s jelen csak így van. Minden valódi elhatározás, minden döntés megsemmisíti a múltat, soha semmi nagy dolog nem történt volna különben..." (H. v. Doderer: A Strudlhof-lépcső)

"St. Valentinban, a közeli Felső-Ausztriában, élt akkoriban Zihal segédhivatali főigazgatónak egy nőrokona, aki nemcsak a formai-genealógiai értelemben volt vele rokonságban, hanem a fogalom köznapi és hivatalos tartalmát messze meghaladó módon: egy vegyész a sók ilyen kapcsolatát nevezte volna alkalmasint "zihaloidák"-nak, egy botanikus pedig az ilyen növényeket "zihaloideák"-nak. Ám ez a hölgy sosem volt hivatalnok. Látjuk ez alkalomból, hogy az ilyesféle jelentős affinitások köre sokkal tágabb sugarú, mint a közvetlen hivatali fényközéppont tere. És teljességgel eltekintve attól a más síkon helyezkedő tényszerűségtől, hogy senki halandó fia-lányának nem lehet hivatalokkal szemben transzcendencia a sajátja, hanem kivétel nélkül mindenki megmérettetik (elsősorban is a közölt adatok tökéletlenségén avagy nem kielégítő pontosságán), ettől teljesen eltekintve tehát, az így megvilágított voltaképpeni hivatali körnek bizonyos udvara is van, holdudvar avagy dicsfény, melyben, ha fakóbb fénytől övezve is, a népesség egyéb, nem hivatali maradékának egyedei táncoló porszemnek tűnnek. Ennek a dicsfénynek is van aztán egy legbelsőbb, legközéppontibb, egy középső és egy külső gyűrűje is van [sic!]. és abban az elsőben lelhetők fel a zihaloidák a legnagyobb sűrűségben. Elsősorban persze a házmesterek, mint bizonyos fokig a magánéletbe előretolt rendőri szervek, azután pedig - levélhordók, kalauzok, gázdíjbeszedők mellett - sok egyéb faj is akad, s ezek, eltérően az utóbb aposztrofált funkcionáriusoktól, a leggondosabb vizsgálattal is hivatalon kívüli magánszemélyekként azonosíthatók: igaz, hogy csak mint a központi, az egyedül valóságos, a nem visszhangszerű élet utózöngéi, epifóniái, s így olybá tűnnek, mintha fiziognómiájukat még mindegyre ez formázta volna, s ekképp akárha benső arcukat egészen e központi nap felé fordítva élnének. Csak ezzel magyarázható meg e zihaloid jelenségek általánosan magas hivatalon kívüli gyakorisága. Effélét testesített meg a segédhivatali főigazgató kuzinja is, ott St. Valentinban Ötvenes éveiben járó özvegyasszony volt, házzal, kerttel, földdel. Néhai ura hosszú időn át volt Bécs tizenhetedik kerületében gázdíjbeszedő." (Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső. II. kötet, 38-39. o., fordította: Tandori Dezső)

***

Hogy mi van??? - kérdezhetné az olvasó, például én.

Az erkölcsi fogyatékos szilvásváradi polgármester esete: Seres László írása